LEHAJTOTT FEJJEL, FELEMELT SZÍVVEL

 

Thomka Beáta: Esszéterek, regényterek
Fórum, Újvidék, 1988. 197 oldal

 

Thomka Beátát, az újvidéki irodalomtudóst, esszéistát, kritikust bemutatni fölöslegesnek tűnhet – 1970 óta négy könyve és sok-sok cikke jelent meg a mai jugoszláviai magyar irodalomról, illetőleg szép számú XX. századi magyar műről; nemcsak szűkebb vajdasági pátriájában, honi lapokban is. Mégis szükségesnek érzek holmi bevezetést. Hisz vélhető ugyan, hogy akadnak literátorok nálunk is, akiknek házikönyvtárában megvannak Thomka tanulmánykötetei, melyeket itt-ott hazai folyóiratok is szemléztek, ám – tudomásom szerint – munkásságának a nyilvánosság előtti illő bemutatására még nem kerítettünk sort. Pedig tagadhatatlan, hogy a modern magyar prózáról való kritikai gondolkodás egyik jeles szellemét tisztelhetjük benne, aki szerény, de igen határozott személyiség, és akinél a szakmai felkészültség, valamint a fogalmazás kiegyensúlyozottsága érzékeny ítélőképességgel párosul.

E recenziónak nem célja, hogy mind a négy könyvét latra tegye – az első, az 1970-ből való Új Symposion-bibliográfia még csak egy füzetke, de ezt követi a Narráció és reflexió (1980) című esszé- és kritikagyűjtemény, majd A pillanat formái (1986) és a mostani, a szóban forgó kötet mégis szükséges a bennük kirajzolódó szellemi útról pár szót szólni. Thomka Beáta mint újvidéki egyetemista annak a 60-as évekbeli jugoszláviai magyar művész- és írónemzedéknek talán legkésőbb jelentkezett tagja volt, amelyik az ország akkori pezsgő szellemi légkörében élve a magyar avantgárd sajátos iskoláját teremtette meg. Létrehozva saját orgánumukat is, az Új Symposiont. Tolnai Ottó, Végel László, Domonkos István és a többiek inspiratív hatása a többé-kevésbé fellazított határokon hozzánk is átjött, sőt „iskolájuk” (akárcsak az akkori Magyar Műhely atelier-je) hatott az 1968 utáni hazai irodalmi fejlődésre, változásra. A több mint két évtizede indult vajdasági írók, költők útja sokfelé kanyarodott – akadnak közöttük jó egynéhányan, akiknek komoly szellemi rangja van irodalmunkban – többféle műfajban (igaz, akad közöttük olyan is – Domonkos István –, aki végleg felhagyott az írással). Új és új generációk léptek a nyomukba a kedvezőnek aligha mondható helyi fejlemények közepette. Az esszéista lassabban érik; Thomka Beáta pályája, munkássága később hozta meg termését. Ő a vajdasági írók, költők műveinek szemlézése mellett hamar felfigyelt a 70-es években hazánkban (és Erdélyben) jelentkező új hangokra, kitűnő elemzéseket publikált róluk, s eközben egyetemi előadóként, kutatóként hűségesen és kitartóan továbbvitte munkásságának azt a vonalát is, amelyben a XX. századi elbeszélői hagyományt, a mai művek hátterét rajzolja ki, illetőleg elméleti, teoretikus igénnyel értelmezi az epika változásait és új formáit.

Ennek az utóbbinak az összegzése a „rövidtörténet” (Kurzgeschichte, recit court) poétikáját összefoglaló könyve, melyben a tudósi alaposságot, a szakirodalmi tájékozódási igényességet az esszéisztikus hevület melegíti át, és amelyben Lovik és Kosztolányi rövid lélegzetű novelláit, továbbá Örkény „egyperceseit” helyezi nagyítólencse alá.

Új könyve, melyet a szerző egy helyütt „egy köteg szemlélődő írásnak” nevezett, ezeket az érdeklődési köröket bontja, fejleszti tovább. A kritikai, elemző figyelem éppúgy megtalálja itt a folytatását, mint az irodalomelméleti reflexió, néha külön, néha egybeöltve, ám az írásokat jegyző érett személyiség mindegyik esetben bátran mer „nem iskolás” lenni – az esszé, e tág határú műfaj egyéniségére szabott formáiban lelve meg szubjektivitásával is átitatott mondandójának kifejezéseit. A Thomka-esszé tehát többféle, úgy tűnik azonban, hogy a miniatűr, sokszor fragmentált egységekből álló, a racionális-logikai diszkurzivitást tudatosan kerülő kifejtés áll hozzá a legközelebb: ezek valóban szépen sikerült gondolatgazdag „kísérletek” (essai-k), melyekből a sajátos poézis sem hiányzik. „A nyelvvel megérzékíthető tereknek s e terek befogadásának” szentelt irodalmi elmélkedésekben szinte rejtezkedik a célratörés, ám Thomka szeret „cikázni” – komoly műveltségére utaló citátumokkal; XIX–XX. századi filozófusok és irodalomkutatók gondolataival támasztja alá mondandóját. A tudós körültekintőbb, fegyelmezettebb, módszeresebb szellemi arcéle a kötet tengelyében álló két Hamvas-tanulmányból ismerhető meg legjobban.

Ám ideje a kötet tárgyköreiről és ezek összefüggéseiről, kötetszerkezeti képéről szólni. A tartalomjegyzék finom utalása szerint a könyvnek négy ciklusa van. Az első Csáth munkásságának egy-egy mozzanatával, illetőleg Kosztolányi verseivel, elbeszéléseivel foglalkozó kisesszéket hoz. Ez a sorozat cezúra nélkül hajlik át a következőbe, ahol először a Kosztolányi-művek nyújtotta „tudattörténés és álomelbeszélés” jellegzetességeit állítja a vizsgálódás középpontjába, majd egy Kafkáról szóló jegyzetében az „elbeszélt monológ” vonásaira hívja fel a figyelmet. Mindezt széles világirodalmi háttér előtt és a modern irodalomtudomány nemzetközi kiválóságaira hivatkozva villantja fel. (A Csáth- és Kosztolányi-tematikának szerzőnk esetében van egy alig rejtett személyes vonatkozása is: a két klasszikus, legalábbis származása szerint, éppúgy „bácskai”, akár a mai literátor.) Több párhuzamos elemzést is találunk, ezek közül is kiemelkedik A bensőségesség tere című kis esszé; Rilke Duinói elégiái közül a kilencediket, az „Ittlét”, az azonosulás, az együttes szenvedés és a szolgálat Kosztolányinál is jelentkező kifejezéseit értelmezi benne Thomka. Érzéketlenek volnánk, ha az ilyen típusú esszéfutamokban nem ismernénk fel valami kivételes – a magyar irodalmi gondolkodásból jócskán hiányzó – erényt: Thomka Beáta a „bensőségesség tereként” éli meg, fogja fel és kommentálja olvasmányait, személyes, tiszteletteli és komoly szellemi viszonyban élvén a művek nemes és tiszta világával. Annak jegyében érezzük őt munkálkodni, amit Kosztolányi tanít, mely szerint a fejet le kell hajtani, „de a szíveket, azt föl, föl, barátaim!”.

Az Esszéterek, regényterek tizennégy írása közül mindössze kettőnél szerepel a megírás évszáma – vélhetően szándékosan. Az egyik a középső, a Hamvas-fejezet első írásának végén van – 1974-ből való ez a dolgozat. Hamvas Béla esszéírásáról – a 30-as, 40-es évek lapjainak közlései és pár kéziratban olvasott mű alapján – olyan alapos, jegyzetekkel is dokumentált összefoglalást készített az (akkor még egyetemi stúdiumait végző) szerző, hogy – megítélésem szerint – máig a Hamvas-irodalom legjobb tételei közé lehet azt sorolni. Pedig sok szöveget még nem is ismerhetett, érzékenysége, tudása, elmélyült szorgalma azonban meghozta a gyümölcsét. Sőt, hozzá lehet tenni azt is, hogy az esszéről, mint az „elmélyülés műfajáról”, s e műfaj jelentőségéről, szellemi szerepéről itt írottakban voltaképpen saját hivatásának, dolgainak állított már igen fiatalon mércét. Nem történeti, kronológiai szálra fűzi fel a Hamvas-esszék problematikáját, hanem kulcsmozzanatokat, -gondolatokat ragad meg, köréjük rajzolva a főbb sugárvonalakat, egy univerzális szemhatárú „transzcendens szellemiség” világának rajzát. Ezt folytatja az a jóval későbbi írás, amely a Karnevál megjelenése után született. Itt az író regényszemléletének, regényesztétikai fragmentumának boncolgatását hajlítja át a tanulmányíró egy, magáról a regényről szóló, annak bemutatásának és értékelésének szentelt gondolatmenetbe. Hamvas lenyűgöző, páratlan formátumú könyvének analízisénél azonban odajut – s ezt őszintén megvallja –, hogy egészével mit sem tud kezdeni, részleteit ugyan szívesen elemzi, méltatja, sőt a könyvet nem is epikának, inkább esszészerűnek ítéli („a Karnevál elmélkedő szférájának legtöbb szava… esszéből van” – írja), azt sejtetve, hogy a Karnevál-t, mint regényt, óriási, furcsa, át nem látható fiaskónak tartja.

Ezen a ponton fennakadhatunk, és e sorok írójának, aki igaz tisztelője Thomka Beáta munkásságának, e fennakadási ponton túl kell látnia. Többféle észrevétel is megkockáztatható. Az egyik: ritka kritikus (sőt, olvasó) az, aki „mindenevő”, és nem volna illő bírálat tárgyává tenni azt, ha valakinek egy olyan egyetemes iróniájú, a karneválok és maszkok teljes kavalkádját megjelenítő mű, mint ez a Hamvas-opus – idegen. Ám Hamvas – épp e regényében – túllátott a saját transzcendens és spirituális maszkjain, sőt még ezt a túllátást is maszknak ismerte fel, a nem autentikus modern világ egyik megnyilatkozásának. (E sorok írója a Karnevál-ról szóló különvéleményét egy későbbi tanulmányában részletesen is ki óhajtja fejteni; e helyütt csak felfogásának pár részletét írja meg.) A Finnegan’s Wake, a nagy Musil-regény vagy akár a Szentkuthy-életmű több kiemelkedő darabja is Hamvaséval rokon „régióban” jár. Az ilyen írói alkotások a „bensőségességet” is megmutatják a fonákjáról, az e világon túlmutatóról is van egy fordító tükrük, a spirituálisról is egy despiritualizáló metszetük. Elégedjünk itt meg annyival, hogy Thomka Beátát is – mint mindenkit – a maga vállalt szubjektivitásával együtt tartsuk a magyar irodalmi gondolkodás és irodalomról szóló írás jelesének.

„…a jelenbeli konstituálja a múltbelit” – idézi Adornót a kötet utolsó ciklusának élén álló és az „új magyar regényről” szóló tézisek (A regény öntudata) nyitómondata. A hagyományválasztásról elmélkedik itt, melyet – meglátása szerint – a 70-es években jelentkező tehetséges prózaírói nemzedék új módon végzett el (és végez folyamatosan). Aligha vitatható megállapítás. Érdekes, magvas, figyelemre méltó észrevételek sorakoznak ezt követően ezeknek a sokáig „modernistának”, érthetetlennek ítélt műveknek mély valóságélményéről, magányos, monologikus jellegéről, világvíziójuk néhány vonásáról (bár magam a „kép”-et a „vízió”-nál jobban szeretném, és akkor nem volna tartalmi problémám, hogy a „közérzet”, méghozzá a „regényközérzet” hogyan lehet a „világképalkotás” „egyik megközelítése”). Vitázom viszont – s a vita ez esetben azért is jogos, mert elvi „tézisekről” van szó! – itt a „beállítással”, azzal, hogy Thomka a művek egy csoportjára hivatkozik (összesen hat regénycímet említ), s őket nevezi az új magyar regénynek. Erre a csoportra érvényesek lehetnek bizonyos megállapítások, de – hál’ istennek – sokféle más új magyar regény is született és születik. S a tézisek őket már bajosan „fedik le”. Ennek az írásnak a végén szerepel még évszám – 1982-ből való a cikk, ami azt jelenti, hogy szerzőnk akkor így gondolta.

A könyv négy záródarabjában – mintegy visszakanyarodva a gyűjtemény élén szereplő írások tónusához – Thomka esszéhangját ismét a legjobb fekvésben érezhetjük. Először két Mészöly-műhöz fűzött gondolatait olvassuk, a Saulus térbeli formájáról, majd a Megbocsátás című kisregény rejtélyes jelképeihez, enigmáihoz ad sajátos kulcsot – a „Miatyánk” ötödik kérésének spirituális értelme, teológiája felől bontva ki a mű jelentését. Esterházy Függő-jének karcsú kommentárja a Kosztolányi-Csáth-világban oly otthonosan mozgó kritikus számára alkalom, hogy a modernséget mint kontinuitást és átértelmezést magyarázza, remekül fejtegetve a kisregény finom poézisét. A Nádas Péter Emlékiratok könyvé-hez írt „homíliák” a mű egy-egy részletéhez kapcsolódó „egyperces esszék”, értelmező elmélkedések füzére – a mai magyar esszéisztikában egyéni ez a hangütés és ez a megközelítési módszer.

Aligha kell ezek után bizonyítani, hogy Thomka Beáta az irodalmi esszét írói, művészi fokon műveli; literatúránkban többnyire szépíróktól szoktunk ilyet kapni. Ennek megfelelően akkor igazán telt, a mű és az élmény struktúráit, tereit inspiratívan megvilágító az írásainak hangja, ha az ehhez szükséges szubjektivitást működtetni hagyja – ilyenkor érzés, intuíció, tudás egymást izzítja írásaiban, ilyenkor képes teljessé tenni a „fragmentumot”. Az a sokféle prózapoétikai iskola és elmélet viszont, melyet – írásainak tanúsága szerint – alaposan ismer, a teoretizálás felé vonja figyelmét; ezektől a gondolatoktól írásai kissé megsápadnak, és – nolens volens – a vitatható (hipo)tézisek megfogalmazására csábítják. A kötet a legjobb lapjain viszont megvalósítja azt, amit irodalmunkban kevesen, hogy a tudományos eszméket (strukturalizmust, hermeneutikát stb.) úgy tudja működtetni az esszényelvben, hogy a teória szükségszerű elvontsága, szárazsága szívvel, szellemmel telítődjék.

Az esszé az elmélyülés műfaja és egzisztenciális műfaj – állítja joggal a vajdasági magyar írónő. A magyar esszépanoráma század eleji vonulatának nem kellett még ilyen nagyralátó és drámai minősítéseket tennie, ha esszét, „kísérletet” írtak. Akkor még a szubjektivitás a tollforgatóknál nemcsak jogos volt – követelményszámba ment. Thomka A pillanat formái című kötetének megjelenésekor nyilatkozta, hogy „természetesnek érzem, hogy az irodalom tanulmányozásánál a saját »pillanatunk« felől kezdjük a tájékozódást… s azt is, hogy az így szerzett tapasztalat összetettebb kérdések megválaszolását sürgeti”. Igen, e kötet tükrében, az értelmezések, jegyzetek, meditációk hátterében is meg lehet pillantani azt a személyiséget, amelyik az elmélyülés útját járja, saját világának, „pillanatainak” kérdéseire keresi a választ. Hisz nincs más, mint keresés, kísérlet (esszé) – de ez magáról az irodalomról is elmondható. Az esszé-és regényterek ezért fedhetik egymást.

 

Fogarassy Miklós