OLVASÓJEL

 

Orbán Ottó: A kozmikus gavallér
Orpheusz Könyvek Kft., 1990. 86 oldal, 60 Ft

 

Ha nem minősülne megengedhetetlen léhaságnak, akkor Orbán Ottó legújabb verseskönyvének a kritikusa, miközben nagy élvezettel szemléli A kozmikus gavallér lapjain a költői kifejeznivaló és a kifejezés klasszikus érettségét, akár abban a rosszmájú kijelentésben is összegezhetné benyomásait, hogy Orbánnak, úgy látszik, jót tesz a Rossz. De hát erre az Evelyn Waugh-hoz illő kegyetlen frivolitásra nem hatalmazhatja föl az sem, hogy a kötet jó néhány darabja kórlapként is olvasható, s ezekben az önironizáló énlírával rögzített látleletekben a költő is a léhaság hangnemében komponálva énekel arról az élettani folyamatról, „amire nem vagyunk fölkészülve… hogy fölmond a testünk” (Látogatás a 104-es szobában), és „a szalonnázó balsors vág egy szeletet belőlem” (Búcsú az autótól) minduntalan. A Jób sirámainak tökéletes-frappáns költői megfogalmazásai fölött érzett visszafojthatatlan szakmai öröme külön is átfénylik sorain, miközben dalban elbeszéli tragédiáját, hogy mi történik „a hülye test”-tel, ha „már megcsapta a sötét léghuzat” (A mennydörgő födém alatt), és „Csont úr, a végrehajtó begomolyog a szobába” (Egy estém otthon – tudatosan kölcsönözve a vén Kaszás látogatásának a megidézéséhez, aki „épp csak benéz”, egy Petőfi-idill verscímét); s ez a végzettel incselkedő, angolos ízű frivolság odáig vetemedik, hogy Orbán valósággal reklamálja a Teremtés panaszkönyvét, amiért „már a balsorsban sem bízhatunk meg, mint szolgáltatásban”.

A „balsorsban”, amiről a kötet lapjain minduntalan szó esik, több és nagyobb jó rejlik; sokoldalúbb és gazdagabb-mélyebb múzsai „szolgáltatás”, mint amennyi a biológiai létállapot ironikus szemléletének a kifejezésbeli hozadéka. A testi balsors ugyanis nem módosítja Orbán jellegzetes és jól ismert költői hangját, nem hangszereli át, csak érleli, csak teltebbé, csak érettebbé teszi, ami mindenfajta klasszicitás legfontosabb ismérve Eliot szerint, és úgy szolgál ironikus-véres ellenpontjául az Orbán-versnek, hogy költőjük szemmel láthatóan „mindjobban meg tudja választani (még csak nem is tudatosan), milyen lehetőségeket aknázzon ki a többi rovására” (T. S. Eliot). Jelen esetben az a bizonyos „harmadik lény”, az Orbán-versek írója, „a rögeszmésen pontos szemtanú” (A tavalyi hó) áll a költői kifejezés látszólagos léhasága mögött, amely egyébként hősiesen viselt sebet takar, és nem a félrevezetés vagy az önbecsapás álruhája. A „tárgyilagosság vágyával”, amit Orbán „a legőrültebb szenvedélynek” tekint (A híd), becsülettel megvallja: „…meghallottam a lassan mindent betöltő, csukladozva zokogó üvöltést, hogy akármilyen rossz is volt csupasz lábbal egy kőbe rúgva a fogunkat csikorgatni, azaz élni, jobb volt, mint eszméletlenül és súlytalanul lebegni…” (A halál háza).

De a „nyögésektől és sikoltásoktól hangos” élethez foggal-körömmel ragaszkodó vallomásban nem kizárólag a nyers életösztön szakad föl. A kötet verseinek elemi erőterét éppen az alkotja, ami Orbán Ottó számára az életnek változatlanul szakrális fontosságú, magasabb rendű célja és értelme: a költészet. Mintha Nemes Nagy Ágnes nevezetes versének a hite reinkarnálódnék – évtizedekkel később, s ugyanakkor kezdettől fogva – Orbán magatartásában és verseiben: „Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted: fontos élnem.” Ez a mesterség, a költészet, Orbán legszentebb meggyőződése szerint nem más, mint vers és valóság kentauralakzata. – „A költészet félig vers, félig élet, / s a botrányos kérdés épp az, hogy mikor melyik inkább?” – írta előző kötete, A fényes cáfolat egyik versében, de az igazi botrány, Orbán számára, gyaníthatóan a kérdés maga, hiszen költészetének minden ismerője tudja jól, hogy a kortársi magyar lírában nincs senki, akinek a művében ilyen kitüntetett fontosságú szerepet játszana az, amit Orbán „félig vers”-nek mond, vagyis: az irodalom. A vers mint önmaga témája és anyaga és mondanivalója; mint életforma, egyszersmind megélt része az életnek mint a hagyományos-klasszikus lírai én családfájához tartozó-ragaszkodó XX. századi költő részvételének a módszere a létezésben, s végül: mint önszemlélet és világszemlélet és üdvtan, amely mellesleg egy önismereti feladvány kötelezettségével is együtt jár, mert a költőnek kutya kötelessége megérteni, hogyan éli a maga öntörvényű szellemi galaxiséletét az irodalom, a művészet, a belőle burjánzó s rávonatkozó elméletek, feltételezések és kifejezési technikák övezetében, hitek, balhitek és vakhitek, hősies buzgalmak és link hamis tudatok holdudvarában egzisztálva. Ez a „kozmikus gavallér” változatlanul gyakorolja azt a liturgiát, amelynek maga az irodalom a misebora, jóllehet, ő is tudja, micsoda gyanúba (az „irodalmi költő” gyanújába) keverheti a költőt manapság, „most, mikor a vers is épp kimegy a divatból” (hogy egyik új versének a címével is megtoldjam ezt az egzisztenciális szellemi állapotrajzot), ha olyan komolyan veszi gyönyörű mesterségét, mint ő.

Azért hangsúlyozom ismételten Orbán Ottó költői világának változatlanságát és rendíthetetlenségét, mert új kötetének paradox mód ez a szép lírai folyamatosság az igazi újdonsága. Tulajdon költői determinációjához való hűségének a biológiai fenyegetettség állapota – vagy ahogyan ő mondta pár évvel ezelőtt, egyik interjújában: „a küszködés egy lassú, de kitartó gyilkossal” – a nyilvánvaló klasszicizálódás mellett épp azáltal gazdagodik új dimenzióval, hogy Orbán e küszködés közben is úgy ragaszkodik ahhoz, amit „félig vers”-nek nevez, mint az ő igazi és igazán méltó életéhez. Amikor oly könnyen szétpattanhat az élethez és költészethez fűződő álmok és illúziók tündérvilága, mert „minden sejt egy-egy akna” (A hülye test), egészen más értelme – dermesztő realitása – támad annak a versben tett kijelentésnek is, hogy „Véren vettem minden költői műfogásomat” (Összegyűjtött versek). S amikor az önfeladás erkölcsi alibijét „a hülye test”, stílusosan szólva, betegtálcán kínálja, Orbán Ottó vérével írt „Újszövetségének” immanens magja továbbra is – s most már nyilván változhatatlanul – a Mestersége marad; vagy ha tetszik, s a megengedhetetlen léhaság dialektusában fogalmazva: az élet irodalommá, verssé alakításának ádáz neurózisa.

Orbán Ottó számára ugyanis egyre inkább ez a teremtő neurózis az igazi élet, a megmaradt, az egyetlen lehetőség, ezért engedheti meg nyugodtan magának (egyébként szabadon Babits után), hogy mindig csak arra menjen, „amerre – divatjamúlt szóval – a lélek vezet” (Oszt modern vagy posztmodern?). – Vagy a külső sorsa, mert Orbán Ottó, aki„imbolyogva mozgó roncs”-nak mondja magát (Vendégelőadók), mindezenközben en passant világjáró költő is – persze a turista vakság áldásai nélkül. „Utazni jó, ha kellőképp vakok / tudunk maradni…” – írja az Oberon Travels című versében, mert akkor – „nem látni a Föld halálos baját”. De az ő figyelmének a középpontjában, a Föld halálos bajai mellett, alatt és fölött, Bombayban, New Yorkban és Tokióban, „a Kasumugaseki-ház harmincharmadik emeletén”, mindig ott van az „egy akolból valók” – a magyar költők, a magyar művészek, a nemzedékebeliek, sőt: az egykori Belvárosi kávéház és vidéke szakmai és mesterségbeli gondja. Orbán Ottó belső és föld körüli útjainak 0 kilométerkövei, s ebben sincs változás, Budapesten találhatók. Minden út innen indul, és ide vezet vissza, s remélem, nem követek el indiszkréciót, ha ezúttal nem a kötet valamelyik verséből idézek néhány sort, hanem a „Parnasszus-tanszék” minnesotai vendégelőadójának („Professor Orban of Hungary”) a magánleveléből: „A sok káposztafejű diákom közül egyszerre csak kiválik néhány, és elkezdenek valamit érteni. Engem? A témánkat? Illyést, Weörest, Vast választják dolgozatuk tárgyául. Vast különösképpen sokan, a prózáját is; nem tehetek róla, amikor ilyeneket olvasok angolul, hogy »Eti’s overwhelming illness« meg »Mrs. Kassák’s funeral«, valami őrület legyint meg, hogy ez az egész mégiscsak működik, közük van hozzá, ott a bizonyíték a szemem előtt, hogy ez nemcsak az én rögeszmém, a minőség átüti a nyelvi szigetelést – huszonhárom diák körében, hogy azért el ne repüljek a lelkesedéstől… (1. 24. 1987. Minneapolis)” – Az embernek olyan érzése támad, s talán nem jogtalanul, hogy a magyar múzsának ez a kozmikus gavallérja egy űrhajó kapszulájában, és a Föld körül a visszatérés reménye nélkül keringve is ugyanezeket a verseket írná. Pontosabban, s Weöres Sándor kifejezésével élve: a hangtestük volna ugyanilyen.

De hogyan is tudna bármilyen utazás kalandja változtatni azon, amin a halálos veszély szédülete sem tudott módosítani? Igazi utazásának igazi iránya változatlan: „Apolló elcsent nyilát / mindig új íjból kilőve, korról korra lopni át / a makacs melódiát” (A holló). S ebben a vonatkozásban nem annyira verseinek a textúrájáról van szó, még csak nem is arról a virtuóz, s éppen a betegség esztendeiben klasszicizálódó szakmai tudásról, amellyel életté éli a verset és verssé az életet, mint inkább az ő nevével fémjelezhető szakadatlan költői tevékenység identitását és erkölcsét kodifikáló meggyőződésről, aminek a kötet címadó versében igen egyszerűen, de a végérvényes vallomások evidenciájával és erejével így ad hangot: „A vers, ha tisztességgel írják, nem bolondság.” – Már amennyiben csakugyan tisztességgel írják, s ezt azért is indokolt külön is kiemelni, mert tulajdonképpen egy belső költői dialógus záróköve, a kötet élére helyezve, az eleje pedig a kötet végén, a Merülő Orfeusz-ban található: „A józan észt fölháborítja, hogy a költészet nem való semmire.” Orbán ugyanis nemcsak e kijelentésben manifesztálódó, örök kispolgári mentalitással vitázik ez esetben, tehát Homais úrral, hanem a költészet falain belül került veszedelemmel – a „lírai lélek”-kel, a „sok millió lángeszű egyéniség”-ből verbuválódott „új nemes-osztály”-lyal. (Az idézetek Weöres Sándor Óda a kispolgárhoz című művéből származnak.) S nemcsak ebben a kötetben, de amióta azt tapasztalja, hogy „amikor a vers épp kimegy a divatból”, a magukat önérzetesen költőnek deklaráló szövegfröccsöntők ugyanezt hirdetik manifesztumaikkal és gyakorlatukkal. „Naponta tapasztalom, hagy a költészet szóviccé züIlik”, írta már előző kötetének A reménymérgezés című versében, s kérdezte csüggedten: „Lássam korszakos vívmánynak az idézőjelet?” De hát ki s mit tesz idézőjelbe? Umberto Eco szerint a posztmodern a hagyományt, amikor a múltat, ha már megsemmisíteni nem tudja, iróniával átértékeli, s példaként annak az embernek a magatartását hozza föl, „aki nagyon művelt nőt szeret, és tudja, hogy nem mondhatja neki: »kétségbeesetten szeretlek«, mert tudja, hogy a nő tudja (mint ahogy azt is tudja, hogy ő, a férfi tudja), hogy az ilyen frázisokat megírta már Liala. De azért mégis van megoldás. Azt tudniillik mondhatja: »Ahogy Liala mondaná, kétségbeesetten szeretlek«”. (A rózsa neve utószava.) Nem itt tisztázandó, hogy mennyire van jelen (s jelen van-e egyáltalán) a hazai posztmodernnek mondható lírában az „ahogy Liala mondaná” intellektuális és mesterségbeli fedezete, vagyis az idézőjelbe tett költői hagyomány beható és egyénileg (át)értelmezett ismerete. Azonban kétségtelen, hogy Orbán Ottó, a hagyomány korszerű klasszicitását képviselő költő, akinek viszont a kisujjában van a posztmodern eljárások fölényes ismerete, ellentétben az uralkodó divattal, a posztmodernt teszi idézőjelek közé. Mint szellemi kategóriát, mert mint egydimenziós „pléhart” szöveget nem lehet idézőjelbe tenni. (Nincs hozzá teste, nem szervül a hagyománnyal.) – Orbán Ottó kötete, közelmúlt éveinek költészete e tekintetben a tagadás tagadása s a divatirónia iróniája, ami sokak szemében nyilván egy esztelennek vagy legalábbis romantikusnak minősülő remény hangoztatásával egyértelmű, hogy tudniillik mégiscsak „azé a jövő, / aki minden észérv ellenére sem adja föl” (Most, mikor a vers épp kimegy a divatból). „Ez él Ez az hogy élsz… végigver mindent mint a tavasz zöld ostora / a tetszhalott ágat Ne add föl Ne add föl soha” – figyelmezteti kortársait A XX. század költői című versében Orbán Ottó. Úgy látszik, nonstop figyelmeztetés ez a „szent fá”-val kapcsolatban, mert ha emlékezetem nem csal, valaki – magyar költő – írt már hasonló szándékkal verset. Egy évszázaddal ezelőtt, A XIX. század költői-t.

 

Domokos Mátyás