Csordás Gábor

MAGÁN-GYÁSZBESZÉD

 

Egy busz megy velem valahová, ülök a buszon, és átkozom az isteneket. Danilo meghalt. Homályos, piszkos árnyak imbolyognak a kapaszkodórudakra akasztva. Rongycsomók. Már az sem igaz, hogy ártatlannak születünk. Aztán tovább romlik minden, repedések támadnak, amikben megül a mocsok. Bűzleni kezdünk. Másoknak s végül magunknak is megkönnyebbülés, hogy elmúlhatunk. A nagy irodalomban, Einstein vagy Schrödinger egyenleteiben nem a tehetség nyűgöz le. A tehetség ehhez képest ordináré. A feltartóztathatatlan romlás, elmocskolódás ellentétéhez, a halhatatlansághoz képest. Íme, világos, micsoda méltánytalanság ért, joggal átkozom tehát az isteneket. Ismertem valakit, akinek a játékszabályok szerint halhatatlannak kellett volna lennie. Az istenek felrúgták a játékszabályokat. Holnap ugyanígy elvehetik tőlem a Háború és békét, az Ördögöket, a Laplace-transzformációt. Ülök egy buszon, és félek.