Csengery Kristóf

SZEPTEMBER

 

Távolra látni az úton,
nincs por, nem habzik a Messze.
A madár megnéz, pocsolyából
kortyint, fölszáll a keresztre.

Lágy fénysáv fekszik a földre,
oly szögben, több az a szónál.
Akár a nyár, ha köszönne
az utolsó fordulónál.

Még mennyi? Ha majd odajutva,
nem előtt, nem túl, de megállva
a mezsgye fölött, ha behúnyta
szemeit, magadra, a bábra

letekintve (fönt leszel?), onnan
hogy szólsz akkor az alattad
heverőhöz: „voltál”? „voltam”?
Elveszteni félbeszakadtat

fogsz majd, kínlódva – vagy éppen
könnyen? Vagy másképp fordul
a sors: teletöltve egészen
a pohár, addigra kicsordul?

És ő, akit itt, ahogyan mást
senkit, részed lehet ott? S te
lehetsz része? Lehet egymást
még akkor is, ott is, örökre?

A madár magokat szed a porban,
megnéz, pocsolyából kortyint.
Rákezd a szél a fasorban.
Itt jártam. Senki se volt itt.