HEIDEGGER KORAI FŐMŰVE, MAGYARUL

 

Martin Heidegger: Lét és idő
Fordította Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István
Az előszót írta Fehér M. István
Gondolat, 1989. 756 oldal, 180 Ft

 

1. Aki hivatali kötelességből is kénytelen a világ jelentős és nagy kiadóinak pontosan beérkező prospektusait évtizedeken át végigkísérni, jól érzékelheti, hogy a romantika utáni időszak szorosabban vett bölcseletének képviselői közül lassú, de észrevehető emelkedéssel Friedrich Nietzsche s némileg ingadozó, de állandó jelenléttel Martin Heidegger életműve s vélük együtt az őket tárgyazó irodalom vezet. Az utóbbi auktor iránti érdeklődés a hatvanas évek végén s a hetvenesek elején apadt, ma azonban ismét árad. Közép-Kelet-Európa, érthető okokból, ha nem teljesen is, de kimaradt ebből a mozgásból. Azt a kevéske s többnyire látszatszabadságot, amelyet a hivatalos eszmei emisszáriusok s az általuk egyáltalán nem hatástalanul formált közértelmiségi átlagmentalitás az ideák világában engedett, inkább régebbi adósságok s néha kevéssé pregnáns, némileg iskolás, katedra jellegű e korbeli alkotók kiadására használták ki. Ezek közrebocsátását lehetett a dialektikaként emlegetett rabulisztikával amaz officiálisan elfogadott, sőt kötelező érvvel védeni, hogy valahogy, valamiben ezek is mind a marxizmushoz, sőt a marxizmus-leninizmushoz vezetnek, s így vagy úgy azt igazolják.

Hozzájárult e gondolati mozgásból való kimaradáshoz hazai földön azonban az is, hogy a magyar értelmiség túlnyomó része literátori műveltségű volt. S ebben részint a XIX. századi nemzetkarakterológia, részint a század eleji impresszionisztikus Schöngeist-örökség jegyében mély előítélet élt az okfejtően elvont logikai, az összetett analízissal érvelő gondolkodás iránt. S a véle szükségszerűen együtt járó, bonyolult, sokfelé ágazó nyelvi-grammatikai-értekezői formák iránt is. A magyar nyelv egyszerű mondatos, vagy ha összetett, akkor mellérendelően az, hirdették a nemzetjellemtani hagyomány jegyében. A széplelkűek viszont a „franciásnak” mondott, intuíciós alapú, alanyi hitelesítésű, objektívnak deklarált kijelentő mondatos stílust tartották a „tiszta szellemek” elegáns megnyilatkozásának. Az előbbiek szerint a magyar lélektől idegen a közvetlen tapasztalati valóságtól történő elvonatkoztatás, a feltételezésekbe vagy éppen kétségekbe való bocsátkozás. A nyílt, őszinte, egyenes ember, amilyen a magyar, röviden és velősen, egyszerűen és érzékletesen kimondja a maga igazságát, és így nem kell tartania a fondorlatos ellenvetések leálcázó kihívásától. „ Őrizkedjünk a Hamlet-lelkű Németországtól” – intette már Gyulai a nemzetet. S folytatta intelmét Beöthy s egyes két háború közti populisták. Hogy például Illyés még a nagyobbrészt leíró Puszták népé-ben is féllapnyi mondatokat is ír, hogy Kemény, az egyik, ha nem éppen a legmélyebb magyar literátor-gondolkodó alapformája a sokszorosan összetett mondat, hogy Babitsot egyes ellenfelei szerteindázó mondatformáiért gáncsolták – ez igazán nem zavarta őket. Másik oldalt meg a Pesten elképzelt gall esprit précieux et elegant önjelölt letéteményesei ízlésük tévedhetetlensége tudatában nyilvánítottak írásaikban nem érvelt, hanem, mint mondották, érzékenyen árnyalt ítéletet. Feledve, hogy a Nuance Saint-Beuve, Taine és Renan idejében volt a tanulmányban vezérszó és elégséges üdvösség.

De ne legyünk igazságtalanok. Volt persze más ok is. A Trianon utáni évtizedeket érthető módon nagyon is lefoglalta az elszenvedett szörnyű igazságtalanság s a társadalmi-politikai bizonytalanságból való menekvés keresése. Ennek jegyében, főleg a harmincas évekre, kialakult egy túlzó tradicionalizmus: azt kell folytatni, amit hazai elődeink tettek. Sem hazai gyökeresen új, még kevésbé idegenföldi nem vezet jóra, veszteségbe és káoszba visz. Aztán pedig a nácizmus előrevetülése, majd meg valóságos jelenléte idején azoknak, akiket vonzott a hitleri törekvés, nem filozófia, hanem frázis és demagógia kellett. Azokat viszont, akiket a német filozófiai gondolkodás ez irányának valódi vagy vélt kapcsolata az előretörő barbársággal taszított, a védekezés ösztöne tartotta távol, vagy tette éppen ellenségessé véle szemben. Majdnem hetven év múlt így el, mire a század alighanem legnagyobb hatású, legtöbbet boncolt bölcseleti műve, Heidegger Sein und Zeit-je hazai nyelven eljutott hozzánk. Ami önmagában, persze, bár lehetett sajnálatos, igazában mégsem az ún. megkésett jelenségek, az elmulasztott befogadások sorába tartozik. A nagy irodalmi művek s legalább annyira az igazán jelentős bölcseleti alkotások időtlenek, bármennyire egy konkrét időszak szülte is őket olyanra, mint amilyenek.

2. Most tehát kezünkben tartjuk a Lét és idő-t. Ne a szokásos, bár a fordítóknak ezúttal kijáró tiszteletkörökkel töltsük az időt. A mű akárcsak rövid, irodalmi szemlében is megférő ismertetéséből is kiderül úgyis, mily mérhetetlenül nehéz munkát végzett el Vajda Mihály és négy társa, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István. Heidegger, kivált éppen a korai, de már teljesen saját és érett korszakában hatalmas erőfeszítéssel és roppantul gazdag nyelvi készséggel egészen önálló s önelvű filozófiai fogalom- és kifejezéskincset igyekezett teremteni.

Úgy vélte ugyanis, hogy a görögség fénykora óta a filozófusok többnyire elődeik s egymás nézeteit és terminológiáját, nézőpontjait és rendszereit forgatták, alakították, bővítették, vitatták, s rendszerint elfelejtkeztek maguk szembenézni a létezőkben megragadható léttel s a létben történő létezők létezésével, s számot adni e szembenézés eredményeiről és következményeiről. Meg akart tehát szabadulni az öröklött fogalom- és kifejezéskincstől, hogy szabaduljon annak módszertani, célbeli, rendszerképzeti sugalmától is. S ez a megújító kísérlet még az e tekintetben annyira iskolázott német nyelven is páratlanul merész vállalkozás volt, vagy éppen ott volt páratlanul merész vállalkozás. Levelezéséből tudjuk, maga is meghökkent, mekkora s mily sokfajta visszhangot váltott ki első nagy műve. E visszhang nemcsak feszült és elismerő kollegiális várakozás, nem is csak elutasító és botránkozó szakmai fölháborodás volt, hanem az öntudatos kispolgár olcsó, piaci elégtételvevése azon, amit nem értett, amihez túlságosan nagy szellemi erőfeszítés kellett. A kabarék deszkáin, az újságok tárcáiban, az élclapok kolumnáiban egy időre hálás divat lett „heideggerül” abrakadabrázni. A fordítói elszánás bátorságát, a hozzáértés szükségét s a fáradság vállalását mindez magában is eléggé érzékeltetheti.

De érzékeltetheti az is, hogy a magyar Előszó szerzője, Fehér M. István ugyanazokat a szakkifejezéseket jó néhányszor másképp adja vissza, mint maga a fordítás. Ezt kifogásolni is lehetne, ha nem jelölnék az eltérést minden esetben. Így viszont szinte helyeselni lehet, mint ahogy azt is, hogy a jegyzetekben az egészen sajátosan egyéni, heideggeri kifejezéseknek a német megfelelőjét is közlik. Ezáltal az olvasó még inkább fogalmat alkothat az átültetés páratlan nehézségéről.

3. Az Előszó e kötetnél múlhatatlanul szükséges. S elmondható, hogy Fehér mind a szóban forgó műben, mind a szerző egész életművében, mind pedig a róla szóló könyvtárnyi, soknyelvű irodalomban otthon van, s rendszerint jól is válogat belőle. Lehatárolja munkáját Heidegger gondolati fejlődésrajzára a Sein und Zeit keletkezéséig. Ezt el is lehet fogadni azzal a megokolással, hogy a mű olyannyira különlegesen egyedi kérdésközelítésű és módszerű, olyannyira eltérő a szokotthoz képest az elődökhöz való viszonyában is, s olyannyira szándékoltan szakító fogalomhasználatú és hangvételű az általánosan bevetthez viszonyítva, hogy mindez megkívánja szerzője addigi szellemi alakulásának rajzát. Jól érzékelteti az Előszó, mily indításokat hozhatott a katolikus teológiai-bölcseleti megújulási törekvésekből szeminarista korából Heidegger, mint alakult aztán szemlélete s elemzőkészsége a Husserl-tanítványok egyik legkitűnőbbjeként, majd hogyan érezte szűknek, a létezés s a létezők bonyolult sokrétűségétől elvontan távol maradónak, egyoldalúan elméletinek, fölöttük lebegőnek a fenomenológia kizárólagosan logikai megközelítésmódját, tisztán rációs definiáló és rendszerbe állító törekvéseit. S a múltba visszatekintve, miként próbált számot vetni a nagy ősökkel, például Arisztotelésszel, Kanttal, Hegellel, illetve a metafizika nagyjaival.

A hangsúlyt az előzményekkel, az elődökkel való szembesítés mellett és után az Előszó mindenekelőtt a Sein und Zeit kezdő fejezeteire veti. Illetőleg arra, hogy az ott domináló ismeretelméleti szempontok és nézetek, fogalmak és meghatározások s a filozófia értelmét és lehetőségét latoló, majd az ontológia nélkülözhetetlenségét igazoló érvek és érvsorok miként alakultak ki benne hosszú-hosszú előmunkálatok során. Azt gondoljuk, helyes, hogy nem vitázik direkten azokkal, akik egyfajta nyelvi bűvészkedést, szemfényvesztést vagy éppen kóklerséget vetettek a filozófus szemére. Mert a fölsorakoztatott pályamozzanatok indirekten élesen szemben állnak ezzel a váddal.

Kettőt közülük. Az első: közel évtizedes egyetemi szemeszterein óriási mennyiségű anyagot búvárolt át, adott elő, fogalmazott meg. De műbe önteni még ekkor is szinte csak kényszer hatására öntötte: az egyetemi katedra elnyeréséhez, természetszerűen, nem volt elég sem a már egyetemén jóval túllépő hírneve, sem az analitikusan-kritikusan vizsgálódó filozófiatörténeti tanulmányszerű publikációk sora. A második: hosszú és folyton dolgos életének termése sok-sok kötetet tesz ki. Ezek azonban nagyobbrészt, bár többnyire önmagukban is megállnak, előmunkálatnak tekinthetők a néhány alapműhöz. Heidegger, mondjuk Ernst Blochhal szemben, nem volt grafomán. De hogy a maga nyelvén s a maga filozófiafölfogása jegyében szólalhasson meg, újra meg újra tovább kellett fogalomtisztázását végeznie és kifejezéskincsét alakítania.

4. E felfogás lényegét, főleg a filozófus saját nagy terjedelmű, roppantul tömény és fölötte gazdag Bevezetés-ére támaszkodva, jórészt sikerrel igyekszik a magyar Előszó érzékeltetni, tömören összefogni. Ebben, mindenesetre, nemcsak igen sokat segítenek, de nélkülözhetetlenek is a bevezető tanulmányhoz fűzött, sokfelé utaló jegyzetek. Kérdés azonban, éppen ezért, nem lett volna-e jobb ezeknek legalább egy részét beleolvasztani az Előszó-ba. A filozófia problematikájában és történetében kevéssé járatos olvasó könnyebben boldogult volna, s a jegyzetekbe szorult rendkívül fontos idézetek ereje valószínűleg jóval nagyobb megvilágító erővel rendelkeznék úgy.

De egy másik fontos szempont is azt javallhatta volna, hogy a jegyzetekben adagolt, Heideggerről szóló direkt vagy föloldott idézetek a kötet élére kerüljenek. Egy részük akár az Előszó egy külön fejezetét alkotva. Annál is inkább, mert egy részük, s többnyire éppen a fontosak, már a Sein und Zeit utánra mutatnak vagy éppen az életmű egészére. Nagyon is méltányolni kell Fehér vélhető indokát, hogy nem szól a teljes életműről, sem pedig a körülötte meg-megújuló hevességgel folyó vitákról. Kétségtelen merészség volna ezekről röviden szólni éppen nálunk, ahol jórészt csak kijelentések, többnyire végletesen és agresszívan vádló kijelentések hangzottak el erről az auktorról. Higgadt, tárgyiasan elemző megfontolások alig.

Mégis és éppen ezért talán vállalni kellett és lehetett volna néhány csomópont köré tömörítve jelezni az egyre zajló vita főbb kérdésköreit. Mert isten tudja, mikor jelenik meg újabb Heidegger-fordítás. Mikor olvashat elemző tanulmánnyal együtt ilyet a magyar olvasó, bármennyire óhajtandó volna is, hogy például a nihilizmusról szóló mű s a kései termés egy része minél előbb hozzáférhető legyen.

5. Különösen négy kérdéskört szerettünk volna legalább említve látni, nem eldöntő ítélettel, hanem tájékoztató szándékkal és hangnembe fogva. Az első ugyan jelen van, s kellő módon ki is van fejtve. De jelentősége a másik hárommal, ha csak érintőlegesen kapcsolva is, érthetőbb, világosabb volna. A szubjektum– objektum viszonyának kérdése ez a problémakör, s véle az ontológia mikéntje, mibenléte e felfogásban. Egészen röviden és megengedhetetlenül egyszerűsítve arról van szó, hogy Heidegger egybeötvözi a kettőt, és elveti a hagyományos kettősséget vagy szembeállítást. Csak a létezőnek van a létről s így a létezésről hiteles tapasztalata, átélése, élménye, tudása. S valójában minden szubjektum objektuma, minden élmény objektivitása a létnek és a létezésnek.

A második a létező létének időbelisége, ennek ontológiai jellegű, vagy mint ő mondja, ontikus állandó s meghatározó érzete, tudata, számításba vétele. A halálban végződő, a halálba forduló, a halálra való lét, a Sein zum Tode. Ezt is tárgyalja az Előszó. Jó azonban ezt hangsúlyosan összekapcsolni azzal, hogy ez a filozófus radikálisan elhárítja nemcsak a vallásos felfogásokat, hanem a vallásos felfogásokra következő s az azokat helyettesíteni kívánó mindama felfogásokat, magyarázatokat is, amelyek az (egyedi) létező halálon túli valaminő továbbélésének hitét, érzetét igyekezne fönntartani, megmenteni. Hogy például az emberiségben, a nemzetben, az osztályban, a természeti körforgásban alkotásai révén tovább él. Alkotásai révén nem az ő autonóm élő léte létezik, hanem a következő létezők autonóm létének lesznek összetevői, alkotásának részei.

Ez szorosan kapcsolódik filozófiája egyik fő botránykövéhez, „nihilizmusához”. A Sein und Zeit-ben is jelen van ez. De valódi kontúrjait és jelentését, kisugárzását és jelentőségét a Nietzsche-könyvhöz kapcsolódó, annak szerves részeként is s önállóként is tekinthető kötetben nyeri el. Rövidre fogva: az ember menekül, illúziókat gyárt, mítoszokat alkot, hogy egyedi létezőként „történelemmé”, az élő történelem élő részévé játssza át s őrizze meg magát így a semmibe hullástól. Mindig újra meg újra lelepleződik azonban a menekülés menekülés volta, az illúzió illúzió volta, a mítosz mítosz volta. Az európai „nihilizmus” ezeknek a valódi szembenézéstől megóvó illúzióknak a sorozatos lelepleződéséből épül s erősödik.

S itt a negyedik elem, amelyre a teljes életmű kapcsán jó lett volna utalni: a Seingeschichte. A ideologikus történelmet, akár hegeli típusú, akár bármi másfajta is az, elhárítja. Kései korszakában alighanem ezért is kerül előtérbe a sich ereignet, a történik, megesik kifejezés használata. S főleg a róla szóló hatalmas francia irodalom ezért vélhette úgy, hogy véle, illetve az őt előző Nietzschével, s valójában, persze, az emberi tudat fejlődési folyamatának ama stádiumával, amelyet ők fejeztek ki legpregnánsabban, „vége a »történelemnek«”. Heidegger a létezők által érzékelt, átélt, tudatosult létfolyamatban, elvontan: a létezésben látja az egyéni s a közös történelmet is. Az emberek, a létezők valamennyi korszakban nem az ún. történelmet élik át, hanem a saját létüket. S mint a létről való filozófiai gondolkodás esetében, a szorosabban vett történelemről való esetében is attól óv, hogy az emberek önnön létük történésének átélése, áteszmélkedése helyett az elődök által kialakított történeti érzületet és gondolati sémákat tegyék meg átélésük és eszmélkedésük keretévé és tárgyává. Mindennek jegyében egyáltalán nem lebeszél a cselekvő-gondolkodó-érző életről; ellenkezőleg, sürget rá. Csakhogy saját érvényűnek kell annak lennie. Az Angst, a Ruf, a Schuld, az időbeli lét elmulasztásából következő bűnérzete és aggodalma meg rákiáltása a létezőre ezért is ontológiai (etikai) alapfogalom nála már a Sein und Zeit-ben is. Később odáig megy a lét folytonos átélésének, átérzésének, áteszmélkedésének követelményében, hogy a szakadatlan és mindig nyitott Philosophieren óhaja kerül a zárt rendszerré kerekedő Philosophie helyébe.

6. Ezek mellett négy, nem szorosabban vett filozófiai kérdést is szívesen láttunk volna a magyar Előszó-ban. Annak tudatában mondjuk ezt persze, hogy egy bevezető nem vállalkozhat könyv terjedelmű kérdéshalmaz fölvételére. Elsőként – valószínűleg mindenki – a nácizmushoz való viszonyát kérdezné. Vádlók és védők folyamatos vitája ez, amelyben időnként egy-egy hevesebb hangvételű könyv vihart is kavar. A közvetlen politikai tényszerűségek ma már világosak. Sem leleplező, sem fölmentő dokumentum nemigen kerülhet már elő. Hogy egyeteme kérésére és mentésére is vállalta a szerepet, kétségtelen. De hogy nemcsak ezért, hanem saját indítására is, ez is kétségtelen.

A magas értelmiség köreiből néhány más nagy név is megtévedt, és letisztuló újnak hitte, remélte a barna mozgalmat. Például Gottfried Benn. De ő egy-másfél esztendő múltán élesen elhatárolta magát, belső emigrációba húzódott, és korán az „elfajzottak” listájára került. A közszereptől ugyan Heidegger is hamar visszavonult. Ha azonban nyilvánosan akkor nem, ő íróasztalán magának sem vetett számot, mint tette Benn. S amit különösen szemére vetnek, hogy ezt a háború után sem tette meg. E tekintetben védelmezői ugyan azt hangoztatják, hogy filozófiai írásai, mintegy háromesztendei közéleti megnyilatkozásaitól eltérően, sohasem igazolták sem a diktatúrát, sem annak eszmevilágát. Sőt. Vádlói viszont ellenkezőleg szólnak. Ezt a vitát nehéz eldönteni. Mert ha hivatalos, például rektori megnyilatkozásaiban a támogatás világos, a harmincas évek második felétől csak nagyon áttételesen lehetne szorosan vett filozófiai írásait támogatásnak felfogni. S az évtized végétől támadják is már, mint „a germán népközösség életerejének és életakaratának” destrukcióját.

S ezzel voltaképp egy alapkérdésnél vagyunk. A filozófiai gondolkodás csak igen ritkán van oly közvetlenül és cselekvésirányító hatással kölcsönviszonyban a politikával, mint azt a marxisták, de más irányok is vélték és látni szerették volna. Szemben a populáris ideológiákkal, sajátosan autonóm és belső fejlődésű világ is ez. Különösen áll ez akkor, ha az individualitás elve alapján az egyed egészen saját, mindenki másétól különböző mentalitásának, gondolkodásának, érzületének kibontakozását tűzi ki tárgyul és célul. Igaz, ha „a germán népközösség” leszerelése miatt támadták náci oldalról, az egyén izolációja miatt lehetett támadni az ellenállás részéről.

Mindez azonban egy beszámolóban, egy irodalmi lapban túl messze vezetne. Mint ahogy az is, ami általánosabb jellegű vád: „irracionalizmusa”. Az irracionalizmussal mint váddal a marxisták, a lenini-sztálini típusúak különösen nagyon is könnyen dobálóztak, miközben egy ad absurdum vitt irracionális világot valósítottak meg, részlet- és látszatracionalitással. Egyáltalán: nagyon óvakodni kell e minősítésekkel. Végül is a rasszizmust például igen racionálisan le lehet vezetni és igazolni mint a „haladás”, a „tökéletesülés” elősegítését, a természeti kiválasztódás kétségtelenül igazolható tanából – ha nem áll e tannal szemben egy tiltó erkölcsi axióma. Maga Heidegger gyakran – a jegyzetekben itt is – idézett passzusában ezt mondja erről a kérdésről: „Az irracionalizmus nem más, mint a racionalizmus nyilvánvalóvá vált gyengesége és tökéletes csődje, s így maga is csőd. Az irracionalizmus… olyan kiút a racionalizmusból, mely nem a szabadba vezet, hanem csupán még jobban belebonyolódik a racionalizmusba, mivel azt a benyomást táplálja, hogy a racionalizmust azáltal meg lehet haladni, hogy puszta nemet mondunk rá…” (Einführung in die Metaphysik.)

Mindez azonban, mint mondottuk, már nagyon is messze vezetne egy irodalmi lapban. Azért időztünk mégis ennyit e kérdésnél, mert talán jó lett volna a körüle zajló vitákról szólni, legalább a jelzés szintjén.

A második, amiről megérte volna, ha csak pár bekezdésben is, szót ejteni, az Heidegger rendkívüli, e századi társaiénál nagyobb, szélesebb, mélyebb irodalmi hatása. Igazában persze csak részben beszélhetünk hatásról, különösen közvetlen hatásról. Valójában arról van inkább szó, hogy azt fogalmazta meg filozófiájában, a maga szuggesztív bölcseleti módján, amit a korszak nagy írói vele egy időben, sőt, előtte már irodalmi módon megragadtak. Főleg középső és végső korszakában ezért is fordult korai szakaszának Hölderlin-kultuszával szemben Rilkéhez s a Rilkéhez hasonló költőkhöz. Azt a nagyon összetett kérdéskört tapogatja bennük körül, ami számára részint a létező léte időbeliségéből következik, s részint azt, ami tán a nihilizmusról szóltában jelenik meg legkontúrosabban. A létező léte halálon túl fönntartásának minden kísérlete – legyen az vallási, társadalmi, művészi – illúziós önámítás, s így, valódi szembenézés esetén, kiábrándítóan megalázó, megalázóan kiábrándító a szemében. Vélik, nemcsak Kierkegaard-tól, de Nietzschétől is – egyebek közt – itt válik el, itt „lép túl” rajtuk. Úgy látják, az Angst, a Ruf, a Schuld, mondhatnánk, ontopszichológiai vagy pszichoontológiai jelenlétét vállalja, nem tér ki előle. Bár például Gottfried Benn nem tartotta elég keménynek e vállalást, és filozófiai jajongást vetett a szemére.

S ha igen nagy irodalmi hatásáról, illetve rokonságáról szívesen vettünk volna pár bekezdést, legalább annyira irodalomtudományi, főleg műértelmezői sugalmáról, ösztönzéséről is. Hiszen iskolák, irányok egész sora indult ki belőle, vagy erősítette magát általa, franciák, németek, amerikaiak egyaránt. Leginkább azok, amelyek a valódi műnek igazi ismérvét, hatását és jelentőségét abban látják, hogy a befogadót folytonos újraalkotásra ösztönzik és kényszerítik; a művészetben pedig a lét érzékelését, sőt értését tartják a legfontosabbnak, a legsajátosabb lehetőségnek és feladatnak. Gadamer iskolája csak a legnagyobb ismertségű és sugárzású, de nem feltétlenül a legerősebben kiaknázó is közülük.

S szívesen vettünk volna, harmadikként, utalást arra, miként látta öregkorában a mi napjainkat. Miként hívta fel a figyelmet arra, hogy az új, „a planetáris” természettudomány milyen friss, gazdag és sokrétű gondolatindításokat adhat a filozófiának, az emberi eszmélkedésének. De arra is, hogy a technika fejlődésének mámora miként kínál újabb illúziót, menekülést, elvonást a létről való gondolkodástól. S véle az érvényes emberi lét akarásának s benne a magunkkal s másokkal szemben való etika folytonos újrateremtésétől is.

Végül, negyedikként, a filozófus egyéniségéről, emberi arcáról szerettünk volna valamit olvasni. Az is elég lett volna tán, ha levelezéséből vagy barát- és ellenféltanítványai írásaiból láthatnánk egy-két jellemző idézetfüzért. Mondjuk Karl Löwithtől, aki ifjú éveiben rajongott érte, majd a filozófiában egyre távolodott tőle, aztán kegyetlenül támadta előbb magatartásáért, később hallgatásáért, hogy végül laudatiójában mélyen meghajoljon ez előtt „a lénye lényege szerint egyszerű, szerény, magányos, hallgatag és tartózkodó férfi” előtt. S nagy megindultsággal és tisztelettel, de élesen tovább vitatkozzék vele annak a Nietzsche-mondásnak a jegyében és jogán, amit annyiszor idézett nekik, tanítványainak, Heidegger: „Nem lehet egy mestert balgábban méltányolni, mint azzal, ha a tanítvány mindig tanítvány marad. Miért nem akarjátok megtépni koszorúmat?”

S persze hogy szívesen láttunk volna valamit a jelentős kortársai polémiáiból is az általa fölvetett alapkérdésekről. Mondjuk Blochtól, Jasperstől, Cassirertől, Löwithtől, Arendttől vagy az újpozitivistáktól. Vessünk egyetlen futó pillantást két olyan ontológiai kísérletre, amely az ontológiának az időbeliségre, a Sein zum Todéra való alapozásával vitázva mást ajánl. Bloch, aki érzékelte, hogy a marxizmus egyszerűen elmegy a XX. századi, pontosabban a késő hegeliánusok óta fölmerült kérdések mellett, egy antropologikus-pszichologikus megoldást kínál, a nagy műve címébe foglalt „reménység elvét”. A reménység az ember legbensőbb lényege, mozgatója, vezérlője, védelmezője. Ezzel a finális teleológiák politikai buktatóját is igyekszik kiiktatni Bloch, s életszervező hasznukat is megtartani. Ám, meglepetésre, váratlanul ilyen mondatot ír le második kötetében: „A halál férgei megőrölnek mindent, és a pusztulás garatjai fölfalnak minden teleológiát.” Löwith pedig azt mondja egykori mesterének: a világ egy és egész, az egyes nélküle nem, csak benne lehet meg. Nem a világ „tartozik mihozzánk, mi tartozunk hozzá”. Belőle jövünk, benne leszünk teljessé, s érünk meg arra, hogy kiváljunk belőle.

De mint e kívánságlista is egy irodalmi folyóirat lehetőségeit – úgy mindennek teljesítése is egy bevezető kereteit messze meghaladná. S a fordítással is, amely – mondottuk – óriási vállalkozás, és valóban figyelemre méltó eredmény, szakfolyóiratban kell foglalkozni, s egy majdani újabb kiadás esetén ennek jegyében újra megdolgozni.

7. Fejezzük be azzal, hogy Heideggert lehet és kell alapos analízis alapján elismerni is, vádolni is, befogadni is, elhárítani is, alapvetően újnak tartani is, csak nyelvi-megfogalmazási bravúrnak tekinteni is, revelálónak vélni is, akadályozónak mondani is, a nagy filozófusok rendjébe sorolni is, a kis mesterek közé osztani is. Csak egyet nem lehet: a XX. század szellemi-lelki életében megkerülni. Mindössze tán Wittgenstein ennyire megkerülhetetlen e században. Nemcsak s tán nem is elsősorban a Sein und Zeit-tel, hanem teljes életművével.

 

Németh G. Béla