AZ (ÁT)VÁLTOZÁS KÖNYVE

 

Ji Csing: A Változás Könyve. Ősi kínai jóskönyv
Fordította és összeállította Beöthy Mihály és dr. Hetényi Ernő
Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1989.
383 oldal, 98 Ft

 

Az lenne a dolgom, hogy ennek a könyvecskének a kritikai mérlegelését végezzem el itt. De semmi kedvem hozzá. Minthogy a szélhámos dilettantizmusnak olyan visszataszító példáját szolgáltatja, amire ugyan napjainkban akad eset bőven, de amiket én eddig – kritikusi ars poeticám jegyében – hallgatással véltem leginkább elintézhetőnek. Rossz könyvnek ne csináljunk reklámot, véltem. De belátom, ezt már nem lehet szó nélkül megállni.

Dilettantizmusról árulkodik a tipográfiai megoldás is. A hazai tipográfia konvenciói szerint a cím fölé szedett (kisebb méretű) kéttagú név a szerzőt jelenti. Felhívom a könyvtárosok figyelmét, hogy a Ji Csing nem szerző, hanem a mű eredeti címe, kínaiul, magyaros átírással. A mű címe viszont – az itt adottal ellentétben, az európai és amerikai konvenciók szerint – A Változások Könyve lenne. (The I Ching or Book of Changes, vagy I Ging oder Das Buch der Wandlungen – a Ching és a Ging változat mellett még a Csing és a King is jogosult, s az I helyett is írható Yi vagy éppen Ji, csak következetes legyen az átírás!)

A Ji Csing valóban ősi jóskönyv, s a kínai művelődésnek alapvető dokumentuma. A kínaiak számára mindig nagyon fontos mű volt, régiségként is, praktikus felhasználásban is. A legrégebbi klasszikusok közt tartották számon. Európában s később Amerikában is elég korán fölkeltette a sinológusok figyelmét – csak ne feledjük, hogy igazi sinológia alig száz esztendeje van. Aztán természetesen kedvet kaptak hozzá az okkult tudományok, a keleti misztika hívei is. Amit a kínai és a nyugati tudósok eddig hitelesítettek, az röviden summázható: a Ji Csing eredeti alapszövege valószínűleg az i. e. 8. században állott egybe. Ma már azt is tudjuk, hogy több változata volt forgalomban: minden fejedelmi udvarban volt ilyen jóskönyv az évezred elején. Ami reánk maradt – persze, későbbi lejegyzésben –, az a Csou fejedelemség udvarában használatos jóskönyv.

Két részből áll: az első (t’uan) a hatvannégy hexagram (azaz: hat vízszintes vonalból álló ábra, a vonalak vagy folyamatosak, vagy megszakítottak —   – –) többé-kevésbé önkényes értelmezése, mintegy definíciója, a második rész (jao) ezeknek a definícióknak racionális elrendezése. Ehhez az alapszöveghez az évszázadok folyamán még nyolc (különböző keletkezési idejű) kommentár csatlakozik. A kettős alapszöveg és a nyolc kommentár együttesen alkotja a kanonizált, szent könyvként becsben tartott Ji Csing-et (az időszámítás kezdete körüli időkben lejegyzett és hagyományozott formában).

Azt is tudni véljük – történeti följegyzések filológiai összevetése és a régészet tanúsága alapján –, hogy a jóslás úgy történt, hogy cickafarkkóróból készült pálcikák halmazát kevergették, s a véletlenszerűen húzott páros (megszakított) és páratlan (folyamatos) pálcikáknak megfelelően építették fel az ábrát; az ábrát azután a jóskönyvben kikeresve, értelmezték. A jóskönyvnek tehát az volt a funkciója, hogy az udvari jósok és utódaik számára szabályozott, egységes és megbízható – mert tradícióvá emelt – értelmezéseket biztosítson. A kommentároknak viszont az a jelentőségük, hogy ezeknek a voltaképp primitív jóslatformuláknak megkíséreljenek filozófiai távlatokat nyitni. Ezért tartja a modern sinológia ezt a művet a kínai bölcselet első és igen fontos kísérletének: a metafizikával soha nem foglalkozó kínai világértelmezés – kozmogónia és természettörvény – első dokumentumának. És, ami nem kevésbé fontos, hatásában is meghatározónak az egész napjainkig élő kínai szellemi kultúra vonatkozásában. Bizonyosra vehetjük, hogy Konfucius, aki többször ejt róla szót Beszélgetései-ben, ezt a Csou-jóskönyvet ismerte, s talán Lao-ce is ismerhette. A világértelmezés, ami műveiket áthatja, tökéletes összhangban van a Ji Csing alapelveivel.

A modern sinológia érdekes, de többszörösen vitatott nézeteket fogalmazott meg a Ji Csing tanulmányozása kapcsán. Az egyik felfogás szerint az eredeti szöveg első fele az uralkodó számára készült állambölcseleti lexikon lett volna, definíciókkal, a második fele pedig az ehhez tartozó példatár, tele korabeli, közszájon forgó (hogy ne mondjam: népköltészeti) dalok részleteivel. Van olyan nézet is, amelyik a kommentárokból vél fontos szociológiai elveket kiolvasni: a földi halandók három csoportra osztása, a később Konfuciusnál és kortársainál már bevett osztályozás, már itt megjelenik – vannak nagy emberek, akik az Ég ajándékaként születtek a hatalomra, vannak felsőbbrendű emberek, akik a tanulás (és az egyéni képességek) révén szerzett tudás birtokosai, s vannak végül a kis emberek, a csak alantas munkára való köznép. S nyilvánvaló, hogy a felsőbbrendű emberek kategóriája az írástudók – vagyis a kommentárok íróinak a csoportja – érdek- és önvédelmét szolgálja. Még érdekesebb a dologban az, hogy ez az elv, vagyis az adottságok s nem a születés révén való felemelkedés lehetősége a szokásjognak és a társadalmi gyakorlatnak évezredeken át alapprincípiuma maradt – az uralkodó hivatalnokréteg (éppen ezért nem nevezhető arisztokráciának) mindig meg tudott újulni ilyen vérfrissítéssel.

Efféle kérdések ugyan nem fogalmazhatók meg egy fordítás alapján. A Ji Csing modern fordításai a század első évtizedeitől jelentek meg. Kettő érdemes közülük figyelemre. Az egyik vékony kis kötetke, kétnyelvű: a kínai szöveg mellett angol – majdnemhogy nyers – fordítást ad. Ez a jobbik. A másik Richard Wilhelmnek, a jeles német sinológusnak a magisztrális munkája, amely körülbelül nyolcszáz oldal terjedelmű vaskos mű; a nagyobb részét Wilhelm kommentárjai teszik. Wilhelm egy évtizedet szánt művére, és pekingi tartózkodása idején híres kínai tudósokkal konzultálva készítette el fordítását. A félelmetesen terjengős szubjektív, spekulatív, filozofikus igényű kommentárok nem adnak filológiai útmutatást, voltaképp nem egyebek, mint a tudós fordító roppant erudícióval előadott, de mégiscsak személyes interpretációi a Ji Csing szövegéhez.

Az, hogy a kétnyelvű s abban is nyersfordítást adó tolmácsolást többre tartom, mint Wilhelm terjedelmes vállalkozását, magyarázatra szorul. Nos, a magyarázat aránylag egyszerű: a Ji Csing elvileg lefordíthatatlan, részint az antik kínai írásbeli nyelv sajátságai, részint a könyv jóskönyvjellege miatt. Magától értetődik, hogy egy jóslási kézikönyv megfogalmazásai többértelműek, dodonai szövegek. Ezt a műfaji követelményt azonban meghatványozza az antik kínai nyelv számunkra csaknem elképzelhetetlen – mert gondolkodásunk sémáiba nem illő – tömörsége és többértelműsége. A többértelműséget elsősorban a morfológiai meghatározatlanság hozza létre: ebben a nyelvben nincs morfológia, mert csupa egyetlen és változatlan alakú szóból (írásban: írásjegyből) áll – nincs tehát igeragozás, névszóragozás stb. (Hogy érthetőbb legyen: se jelen és múlt idő, se személy megkülönböztetése, se egyes és többes szám differenciálása, se szófaji különbségtétel stb.) Ráadásul van a szemantikai többértelműség: egy és ugyanazon szónak (írásjegynek) több, olykor csak árnyalati különbségű, olykor azonban meghökkentően távoli jelentése lehet. A fordítási alapprobléma tehát rendszerint abból adódik, hogy a szót (amely mindig nomen-verbum) igének vagy névszónak fordítsam; ha igének, akkor milyen számba-személybe tegyem, milyen módba, időbe; ha névszónak, akkor főnévnek vagy melléknévnek és így tovább. Nos, a szövegösszefüggés és az implikált szituáció többnyire eligazít, de sosem teljesen. A nyelv sui generis költőisége persze épp ezáltal eleve adott – szemiotikai felfogás szerint az esztétikum közvetlen előidézője a többértelműség.

Egyetlen konkrét példa elég illusztrációnak. A hatvannégy hexagram közül a harmincadik a li írásjegy, amelynek szótári jelentései a következők: elhagyni, visszavonulni, távol lenni valamitől, valamilyen távolságban lenni valamitől (értelemszerűen kiegészülve a megfelelő nomenekkel: elhagyás, távolodás, visszavonulás, távollét, távolság; elhagyó, visszavonuló, távollévő stb.); párban lenni, egymás mellett lenni (ez már elég különös jelentés, nemde? – de hát minden csak nézőpont, pontosabban nyelvünk által beabroncsozott és megszokott világlátás kérdése; francia nyelven például közeledünk valamitől – on s’approche de quelque chose); sárgarigó (ez nem is olyan különös, mert egyszerűen arról van szó, hogy van egy ilyen hangalak ennek a madárnak a megnevezésére a beszélt nyelvben, s jobb híján ezzel az írásjeggyel adják vissza); fényesség (csak mint a jósjel); megszakítatlan, folyamatos. Nos, ezt az írásjegyet Wilhelm odatartozás, tűz kettősséggel adja vissza – de éppen a kommentárokból kihámozott magyarázat értelmében. A tűz így is vitatható, önkényes, mert a kommentárokban csak egy ízben fordul elő, a fény viszont többször is (fényesség, fény, sárga fény, lenyugvó nap fénye), de Wilhelm kommentárjai azért kiegyensúlyozzák a címszóferdítését. Amelyben viszont a mi szerzőpárosunk fordítása feltűnő önkényességgel jeleskedik: nemes egyszerűséggel és határozottsággal ezt a li írásjegyet szépség szóval adják vissza. Telitalálat. Szarva közt a tőgye. (Mondanom sem kell, itt az ő kommentárjaik, önkényesen lefordított és értelmetlenül tömörített magyarázataik nem egyensúlyoznak ki semmit.)

Mindehhez még hozzá kell vennünk a szövegek tömörségét. Az angol fordítás van mindig a szerencsésebb helyzetben: a nyelv sok nomen-verbumját jól ki tudja használni, különösen a többes számú alanyokkal kombinálva (már ha van a mondatnak alanya). Ezért van az, hogy James Legge múlt század végi fordítása még ma is használatban van a szakemberek körében.

Nos, ez a magyar Ji Csing úgy tesz, mintha a nehézkes fordítások valamelyikét egyszerűsítené a hazai olvasó számára. Szó sincs róla. A könyvecske ad ugyan egy rendkívül primitív verziót a Ji Csing szövegéből, tele önkényes fordításokkal, nemcsak csonkításokkal, hanem inkább dekoratív vagy tudálékos betoldásokkal és, természetesen, tárgyi tévedésekkel. Igyekszik ugyanis minden szöveget afféle jóslattá, a mi mai fogalmaink szerinti papagájcédula-szöveggé silányítani. Mert a könyv, amint nagyképű és kenetteljes – és persze tárgyi tévedésekkel teljes – bevezetőjéből kiderül: praktikus jóslási kézikönyvvé változott át.

Nos, a tisztességes eljárás ilyen esetben az lehet, ha szerzők azt írják a könyv megnevezésének, ami valójában. Akkor akár arra is hivatkozhatnak – mondjuk, az alcímben –, hogy „a Ji Csing alapján összeállította…”. A dilettantizmust így egészíti ki a szélhámosság: a ponyvára való fércművet klasszikus kínai mű fordításaként kínálják. Egyébként a maga nemében, mint jóslási kézikönyv, még jó is lehet. De hát, tudhatjuk, a maga nemében a fekália is jó.

 

Miklós Pál