BIBLIOTHECA CORVINIANA 1490-1990

 

Nemzetközi Corvina-kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban
Rendezte Karsay Orsolya
1990. április 6.–október 6.

 

Mátyás király halálának ötszázadik évfordulóján – a kialakult szokás szerint – szükség volt és lehetőség nyílt egy, a nagy uralkodót és a történeti hagyomány által nevéhez, nagylelkűségéhez kapcsolt kulturális virágkort ünneplő kiállítás megrendezésére. Ezt azonban – kultúrdiplomáciai okokból – már 1982-ben, a részletes katalógus gondosságának jóvoltából is mintaszerűen, megrendezték az ausztriai Schallaburgban, s nagyrészt bemutathatták Budapesten is. A vállalkozás megismétlésének most – ráadásul a felülmúlás reménye nélkül – semmi értelme nem volt. A kiállításvállalkozásokat hasonló esélytelenség nyomasztotta, mint a másik évfordulós üzletágat, a monumentális szobrászatot: Melocco Miklós székesfehérvári Mátyás-emléke eleve handicappel indult Fadrusz János kolozsvári emlékszobra, Stróbl Alajos budavári kútja vagy a budai Szent Miklós-torony kiegészített bautzeni emlékmásolata nyomdokain.

Így esett a hangsúly a Széchényi Könyvtár régi ambíciójára, a lehető legtöbb, Mátyás híres könyvtárából származó kódexnek ideiglenes egyesítésére a régi őrzési hely közelében. A jelenleg számon tartott kétszáztizenhat corvina (vagy „korvina”, ha a katalógus szerkesztőjével együtt akarunk nem is annyira a szakirodalomban állítólag meghonosodott írásmódhoz igazodni, hanem hamisítatlan örkényi szellemben „magyarni”) közül a kiállítás sorszámai százharmincegynek meghozatásáról tanúskodnak. Ez nem kis teljesítmény akkor sem, ha tudjuk: néhány jelentős kódex (köztük velenceiek, bécsiek, a wolfenbütteliek) kölcsönzése épp a túl közeli, hosszas schallaburgi kiállítás miatt volt lehetetlen. A teljesítmény nem utolsósorban pénzügyi természetű, s feltétlenül elismerést érdemel; ha feltűnik is, hogy a Corvin-Corvina nevet áruvédjegyként alkalmazó számos vállalkozás (hiszen Magyarországon mozitól áruházon át a könyvkiadóig így hívnak mindent, ami szép és jó, s most alakul a hasonnevű egyetem) megtartóztatta magát a sponsornak kijáró reklám lehetőségétől.

Elkészült tehát a Széchényi Könyvtár három kiállítóhelyiségében, amelyeket ez alkalomra nemzetközi műtárgyvédelmi normák szerint légkondicionáltak, Mátyás könyvtára maradványainak a jelenleg elérhető legteljesebb bemutatója. A könyvkiállítás nehéz és ellentmondásos műfaj: a szakembert nem elégítik ki az egy helyen felütött (vagy éppen a művészi kötéstáblák bemutatására zárva hagyott) kötetek: szívesen lapozgatna inkább; a közönségtől pedig ha nem az egyhangúság, a vitrinek és a fesztelen szemlélődést akadályozó egyéb körülmények (tompított világítás, tolongás) mindenesetre a megszokottnál nagyobb együttműködést kívánnak. Félő, hogy számos iskolai csoport legmaradandóbb közös benyomása lesz a zajos gépekből érkező hideg („szél kele most, mint sír szele kél”) és a sötétség (középkor? – mindenesetre egy teremben nem is volt annyira sötét: vajon ez a reneszánsz hajnalától volt-e, vagy a kölcsönzők kikötései voltak kevésbé szigorúak?). Általában a körülmények inkább annak kedveznek, hogy a kiállítás tárgyai látványként és nem olvasmányként érvényesüljenek; ami – legalábbis a gazdagon díszített luxuskódexek esetében – megfelel eredeti funkciójuknak. A látnivalók rendszerezésére eleve három út volt lehetséges: 1. kronológiai sorrend – amennyiben persze a kéziratok többségének pontosabb datálása lehetséges; 2. csoportosítás, leginkább a díszítés rokonsága, illetve hasonlóságai alapján, így lényegében művészettörténeti összefüggések követése: a kódexek elrendezése Schallaburgban ezt az elvet követte; 3. tartalmi osztályozás, ami csak alig értelmezi a kódexek képi díszét, hiszen a jórészt a frontispiciumokra korlátozott luxuskivitel meglehetősen sztereotip jellegű: csak a liturgikus, az irodalmi és tudományos (asztronómiai, geográfiai, építészeti, haditechnikai) tárgyú könyvek illusztrációi keresnek kapcsolatot a szöveggel.

A kiállítás a legtöbb tanulságot a fent említett 2. szempont szerint szemlélve hozta – némi erőfeszítés árán. A kiállításhoz kiadott jegyzék bevezetőjének Kódexfestók, illuminátorok fejezete vajmi kevés támpontot ad az eligazodáshoz. Ezért a látogató jól teszi, ha alaposan elolvassa ezt a részt, majd bal kezének egyik ujját a kötet végén található konkordanciajegyzékbe illesztve, folyton kikeresi a rendszeres leíró jegyzék rövid ismertetéseit. De ha erre nem hajlandó, egy emelettel feljebb, az olvasótermekben szabad polcon megtalálja Balogh Jolán lényegesen informatívabb munkáit: A művészet Mátyás király udvarában (1966), Mátyás király és a művészet (1985) vagy az e tekintetben példamutatóan szerkesztett schallaburgi katalógust. Megállapításaikat az eltelt idő kutatásai, sajnos, nem helyezték hatályon kívül! Épp a kiállítás győz meg arról, hogy a Corvina könyvdíszítő művészeinek meghatározásában sok esetben inkább status quóról, mint lezárt kutatásról beszélhetünk.

Az összegyűjtött hatalmas anyag leginkább impresszionáló vonása az általa képviselt könyvfestészeti stílusok gazdag sokfélesége, a Mátyás gyűjteményében – függetlenül attól, hogy megrendelésre díszített vagy készen vásárolt, konfekciós produktumról van-e szó – úgyszólván az alaphangot adó firenzei kéziratok mellett egyéb központok (Ferrara, Nápoly, Milánó) műveinek gazdag és sokszínű jelenléte. Ezek meghatározására mindig is kisebb hangsúly esett, mint a budai miniátorműhelyek termékeinek azonosítására. Pedig nyilvánvaló, hogy a kiállítás nemcsak azért „nemzetközi”, mert ilyen összefogásra volt szükség létrejöttéhez, hanem tárgya is egyetemes művészettörténeti érdekű. Ilyen – és nem elsősorban nemzeti érdekű – a budai produkció is, amelynek kulcsát részben az idegen eredetű kéziratok rejtik. Importált könyv és importált scriptor, miniátor stb. műve között kevésbé lehetséges kategorikus különbségtétel, mint még nemrégen is hitték. Az ornamentális és képi motívumok kézről kézre is vándoroltak, nem képezték egy-egy könyvfestő magántulajdonát. Az úgynevezett „első címerfestő” virágornamentikájának eredete pl. sejthetően összefügg az egykorú firenzei díszítésmóddal (például az ún. Sassetti-miniátor műveivel), ami nem érdektelen annak a régi kérdésnek a szempontjából sem, vajon mi lehetett a viszonya Mátyás első ismert miniátorához, Blandiushoz.

Nem kevésbé nemzetközi horderejű művészettörténeti kérdés annak a nagy változásnak az időrendje, amelynek során a hagyományos könyvdíszítő apparátus a könyvlap gazdagon ornamentált, architektonikus tagolású képhordozóként való értelmezésévé alakul. Az Attavante-kódexek ennek a jelenségnek éppolyan érett képviselői, mint a budapesti Philostratus előzék- és címlapja. Épp ez a csodaszép kódex árulja el, hogy a címlapok minden művészi, ikonográfiái és heraldikai invenciója ellenére az előzéklapok alkotta diptichon arannyal gazdagon átszőtt vörös-kék pompája mennyire a királyi használatra készített középkori könyv Karoling-korig visszanyúló tradíciójában gyökerezik. Keveset tudunk azoknak a főként filozófus- és egyházatyaköteteknek összetartozásáról, amelyek Mátyás utolsó uralkodási éveiből származnak, s frontispiciumuk fő dísze rendszerint igen modern stílusú szerzőportré. Feltűnően egységesnek látszanak; vajon készíttetésükben nincs-e valamilyen tervszerűség? Mindenesetre, az 1480-as évek – különösen ez évtized második fele – neoplatonista műveltségű humanista körének budai uralmától nem független e kódexek fejedelmi pompája. A változás értelme a műélvezetnek abban a formájában keresendő, amit E. H. Gombrich állapított meg Lorenzo de’ Medici szórakozásairól, Filarete nyomán: „Egy napon csak azt kívánta, hogy végigjártassa szemét a könyveken, hogy múlassa az időt, és pihentesse a szemét.” Mióta tettek eleget Mátyás kódexei az olvasás intellektuális gyönyörűségén kívül ennek a fejedelmi élvezetnek is? A kérdésre adható válasz szorosan összefügg a budai miniátor-műhely kezdeteinek kérdésével, mindenekelőtt Francesco Rosselli és a milánói Francesco de Castello tevékenységére és hatására vonatkozó stíluskritikai problémakör tudományos állásával. Többek között a csak a scriptor által 1467-re datált bécsi Ptolemaios-fordítás díszítésére vonatkozó jóval későbbi (1490-hez közeli) idő említetlenül hagyása is mutatja, milyen figyelmes kezelést kíván ez a probléma. A schallaburgi kiállítás, amelynek anyaga nemcsak a Corvinát, hanem többek között a Kálmáncsehi-breviárium-ot és a helyi produkció datálása szempontjából ugyancsak fontos címeresleveleket is tartalmazta, e tekintetben többel járult hozzá a művészettörténeti folyamatok ismeretéhez. Feltűnő továbbá, hogy a fent jellemzett fejedelmi pompa alól kivételek a rendszerint igen szerény kivitelű görög nyelvű kéziratok, ellenben a királyi használatra szánt kódexek között számos (részben kifejezetten Mátyás számára készített) latin fordítás található. Vajon nem arra mutat-e ez, hogy a Corvina egy humanista filológiai apparátust és egy Mátyás élete végén kiépülőben lévő reprezentatív könyvtárt is magába foglalt?

Az 1990-es kiállítás legfontosabb, ellenállhatatlan vonzereje olyan főműveknek a jelenlétében van, mint a volterrai Marlianus Mediolanensis-kötet, a brüsszeli Missale, a vatikáni Biblia, Missale és a Vitéz János-pontificale, a párizsi Cassianus, a velencei Averulinus, a New York-i Didymus, a Holkham Hall-i Evangelistarium. Nem lebecsülendő a teljes magyar állomány egyidejű kiállítása. A természetesen kisszámú gótikus kódex, köztük a IV. Vencel kori madridi Guilleaume de Conches-kézirat, a párizsi és az oxfordi Seneca, a budapesti Victorinus a túlnyomóan reneszánsz gyűjteményben idegen testként is kitűnően magas színvonalat képvisel. A vatikáni ferences missalét azonban éppen 1469-es dedikációs felirata rekeszti kívül a Corvinán, s a királyi pár időt meghatározó, de nem feltétlenül birtoklást is jelző címerein kívül aligha lehet egyéb érvet találni a budapesti Gradualé-nak a Corvina törzsanyagához való sorolása mellett.

A kiállítás az egyes műkincsek csodálatának, nem a művészettörténeti összefüggések vizsgálatának kedvez, ugyanis a lehetséges szempontok közül a királyi könyvtár „szakrendjének” jócskán elkésett és bizonyára anakronisztikus rekonstrukcióját tűzi célul, kezdve a „klasszikus auktorokkal”, folytatva a szépirodalommal, történetírással, tudományos irodalommal, bezárva a sort az egyházi és liturgikus könyvekkel. Az osztályozás abszurditásának jó bizonyítéka a katalógus helyett (drágán) árult s lényegében a Bibliotheca Corviniana 3. kiadását (1981) ismétlő füzetben közölt, A fennmaradt hiteles korvinák ismertetése (szakok szerinti csoportosításban) című jegyzék, benne a modern könyvtártudomány által meghonosított, de a humanista könyvtár állományának felmérésére aligha alkalmas kategóriákkal. Ezeken a kiállítás némileg módosított, így keletkezett az újabb sorrend és sorszámozás. Már szóba hoztuk, mennyi esélye van a kódexek tartalmát szemléltető elrendezésnek; a rendezők ezt az eleve elhatározott szempontot azonban tökéletes hidegvérrel, a sorszámozás rendjében végigerőltették. Ahol úgy adódott, elforgatva tették be a nagyobb kódexeket a szűk tárlóba (miközben a szomszédos, mélyebb vitrinekben kisebb kódexek fekszenek!). Szeretnénk hinni, hogy Mátyás király kutyakorbáccsal verte volna ki a Corvinából azt a könyvtárost, aki megkísérelte volna így tenni elé a könyvet. Ahol maradt hely, a Nemzeti Múzeum és a Vármúzeum feleslegesebb anyagából került a tárlókba (korhangulat felkeltésére? nippként?) némi hulladék: pénz, pecsétmásolat, evőeszköz, gyanús hitelű kisbronz, jól nélkülözhető ötvöstárgy. Szerencsére: (a nem létező) katalóguson kívül, tehát feledhető. Így viszont elsikkad az is, ami fontos és megrendítő: a budai könyvtár vörös márvány, feliratos oszlopfője, a budai leletekből való könyvtöredékek, festékes tégelyek.

Illik megemlékezni arról, hogy e kiállításnak „látványtervezője” is volt. Nyilván őt dicséri a lépcsőházi zsibvásár a (nyilván méregdrágán) hímzett, hamisítatlan vurstlihangulatot keltő, Mátyás-címeres zászlókkal, a Mátyás-, Vetési Albert- és Vitéz János-emlékműmodellek hasonló tárgyú nagy szobrok fenyegetését előrevetítő, oltárfélévé rendezett szobrocskáival és a budai könyvtárépület makettjeivel. Ezek közül a palotát ábrázoló szórakoztató, míg a Corvinát egy Szabó Ervin könyvtári kerületi gyermekfiók pompájával szemléltető babaház botrányos! A mellékelt rekonstrukciós rajz éppoly légből kapott, amilyen valószínűtlen (elegendő csak a könyvtár előtermének Pantheon-szerű, kupolás rekonstrukciójára gondolni: az ihlető forrás alighanem Pollack Mihály nemzeti múzeumi rotundája!). Mindezek láttán s a hajdani pompa mai megjelenítésének, újra átélésének esélyei tekintetében a Hunyadi-címerállat egy eredetileg angol nyelvű nyilatkozata tűnik mérvadónak: „Soha már!” – Kár!

 

Marosi Ernő