OLASZORSZÁGI ZSIDÓ LEGENDÁRIUM A TELEKI TÉRRŐL

 

Giorgio e Nicola Pressburger: Storie dell’Ottavo Distretto (Történetek a nyolcadik kerületből)
Marietti, Genova, 1986. 106 oldal

 

Giorgio e Nicola Pressburger: L’elefante verde (A zöld elefánt)
Marietti, Genova, 1988. 89 oldal

 

Giorgio Pressburger: La legge degli spazi bianchi (Az üres betűközök törvénye)
Marietti, Genova, 1989. 114 oldal

 

Lassan másfél éve, hogy az Újhold-Évkönyv (1988/2.) közölte a magyar irodalom és a külföld viszonyáról szóló vitát. A vitázók egyedül abban értettek egyet, hogy a „Nyugat gránittá kövesült dobhártyája” (a kifejezés Határ Győzőé) a magyar irodalom hátrányos külföldi helyzetének egyik fő oka. Máig sem tudtam efölött napirendre térni, annyira megzavart a vita indulatos hangneme, vádló hangsúlya és a közép-európai értelmiségiek körében igencsak elterjedt apodiktikus ítélkezés (lásd Milan Kundera híres írását a bűnös Nyugatról, amely magára hagyta a Kelet által elrabolt Közép-Európát).

1988 ősze nagyon messzinek tűnik már, amikor éppen Közép-Európából kiindulva kezdenek újra kirajzolódni a Kelet és Nyugat közt egyre kevésbé megosztott Európa körvonalai. Akkoriban azon tűnődtem, mire vonatkozhat a Nyugat gránittá kövesült dobhártyájáról szóló, kétségkívül igen szuggesztív metafora: egy (már akkor mozgásban lévő) politikai realitásra vagy egy (szintén fluktuáló, korántsem egységesen körvonalazható) kulturális absztrakcióra. „Nyugati”, pontosabban olasz voltomban tettem fel magamnak a kérdést, vagyis mint egy olyan európai kultúra részese, amely a mediterrán kultúrkörhöz tartozása által hasonlóan decentralizált, mint a közép-európai kultúrkör, és amely teljes joggal nevezheti magát nyugatinak, de egyáltalán nem áthatolhatatlan vagy közömbös a más kultúrkörökből eredő ösztönzésekkel szemben.

Időközben, úgy tűnik, akkori töprengéseimet jócskán meghaladták az események. De, attól tartok, csak részben: a kulturális absztrakciók ugyanis, az összes velük járó elfogultsággal együtt, jóval megkövesültebb képződmények, mint a politikai realitások, és jóval nehezebben dönthetők meg. A magyar irodalom és a külföld viszonyához a magyar irodalom olaszországi helyzetével kapcsolatban térnék vissza. Ez valóban nem a legkedvezőbb: mégis, a Nyugat dobhártyáján át lehet hatolni. Egy talán kissé rendhagyó példa kapcsán, amely arra is rávilágít, mennyire tekervényes utakat járnak be olykor a különböző kultúrákhoz tartozó gondolatformák és irodalmi motívumok, miközben terjednek, kontaminálódnak, egymást alakítják. Lassú, bonyolult folyamatok ezek, haladásuk sose egyirányú, a hatások ritkán mérhetők látványos sikerekkel – annyi azonban biztos, hogy semmi közük sincs olyan játszmához, amelyben a szélrózsa irányai szerint osztódna, hogy mely országoké és kulturális régióké a győztes és melyeké a vesztes szerepe.

 

Három vékony prózakötetre szeretném felhívni a figyelmet – amelyeket az olasz kritika a mai olasz elbeszélő próza kimagasló alkotásaiként tart számon: Storie dell’Ottavo Distretto (Történetek a nyolcadik kerületből) , L’elefante verde (A zöld elefánt) és La legge degli spazi bianchi (Az üres betűközök törvénye). Az első és második kötet szerzői Giorgio és Nicola Pressburger, a harmadiké, Nicola 1985-ben bekövetkezett halála után, Giorgio Pressburger. A budapesti születésű, zsidó származású, 1956 óta Olaszországban élő ikerpár olaszul publikált, de a pesti Józsefvárosban játszódó és a zsidó hagyományokban mélyen gyökerező írásai háromféle kultúrához kapcsolódnak. Emiatt első pillantásra szinte elhelyezhetetlenek. E sokféle elem különös vegyüléke olyan vegytiszta eredményhez vezetett, hogy nem könnyű eldönteni, mi honnan ered, mi mivel kereszteződik, hogyan álltak össze – a különféle kultúrákhoz kapcsolódó vonzások és taszítások törvényei szerint – az elbeszélések. Pedig mind egy kicsiny, a múlt század vége felé a Teleki tér környékén meghonosodott zsidó közösség múltjáról és jelenéről szól.

Legkézenfekvőbb az olasz kultúrával való kapcsolatuk. És hogy mennyire nem pusztán nyelvi vonatkozásról van szó, azt egy rövid kitérő világíthatja meg. Talán nincs még egy ország, amelyre a Mitteleuropa-fogalom, elsősorban irodalmi vetületében, olyan mély és tartós hatást gyakorolt volna, mint Olaszország. Ez a – nem véletlenül – német kifejezéssel közkeletűvé vált fogalom is éppoly sablonos, mint a kezdetben említett „Nyugat”-é, de annál jóval pontosabban körülhatárolható: nagyjából egybeesik az Osztrák-Magyar Monarchia Bécs és Prága centrumai köré polarizált irodalmával, valamint a Dunától a Visztuláig terjedő területen valaha honos zsidó irodalom legkülönbözőbb ágazataival. Viszont nem – vagy csak alkalomszerűen, és akkor szerzők nevéhez kötve – foglalja magába a közép-európai országok és népek irodalmát. Ebben az értelemben pedig nemcsak a magyar, lengyel vagy horvát, de a cseh vagy az osztrák irodalomra (és Handke vagy Kundera minden népszerűsége ellenére) is jellemző az említett „hátrányos helyzet”. Ugyanakkor nem sok köze van az inkább történelemcentrikus és politikai hangsúlyú Közép-Európa-fogalmak körüli mai nemzetközi vitához. Az olasz Közép-Európa-fogalom régibb: akkor formálódott ki, amikor a háború után a jórészt a marxizmus bűvkörében mozgó olasz kultúra, a marxizmus totalitásigényével szemben, kidolgozta ennek ellenszereit: többek közt azáltal, hogy befogadta a mindenféle totalitások széthullásából született irodalmi alkotásokat. Többen és alaposabban olvasták az ötvenes évek vége felé Musil nagy regényét az olasz kisvárosokban, mint Ausztria fővárosában. Az se véletlen, hogy éppen olasz szerző, Claudio Magris írt egy-egy máig is alapvető nagy tanulmányt a Monarchia széthullásából, illetve a közép- és kelet-európai zsidóság hagyományos életkereteinek felbomlásából eredő lelki válságról és az ezzel összefüggő páratlan irodalmi virágzásról.

Az olasz irodalmi kultúrának ebből a Mitteleuropa által megtermékenyített vonulatából nőttek ki (legalább részben) a Pressburger testvérek írásai is. Az olasz kultúrához való kapcsolatukat inkább ez jellemzi, mint az olasz nyelv, amelyen íródtak. A gondosan megformált mondatok lassú, óvatos lejtése furcsán aszeptikus benyomást kelt: egyszerre átlátszó és semleges a nyelv, olyan, mint amilyen a fordítások nyelvhasználata szokott néha lenni: valóban erre is hasonlít a leginkább.

Walter Benjamin szerint „a fordítás célja végső soron az, hogy lehető legszorosabb kapcsolatot hozzon létre a különböző nyelvek között”. Ha ez az észrevétel a különböző kultúrák közti kapcsolatra is kiterjeszthető, akkor a fordítás fogalma több értelemben is kulcsot adhat ahhoz, hogy a szóban forgó írások összetett jellegét jobban megértsük. Az első kötet előszava így kezdődik: „A turista, aki rászánja magát, hogy bejárja Budapestet, egy több mint fél évszázada már nem létező birodalomnak az urak vidám életéről és a sokféle egybegyűjtött népről máig is híres fejedelmi városát, az csak tévedésből vetődhet a nyolcadik kerületbe.” És így zárul, a kerület keletkezésének rövid leírása után: „A keresztény időszámítás szerinti huszadik évszázad elején Budapest nyolcadik kerületét már az osztrák-magyar birodalom két leginkább megvetett kisebbsége, zsidók és cigányok tízezrei foglalták el.” A magyar főváros és annak egyik legnépesebb belső része néhány mondat alatt a Habsburg-birodalom impozáns térképének halvány kis pontjává zsugorodik, hogy aztán újra felnagyítva, levesse megszokott, ismerős józsefvárosi jellegét. Rideg bürokratikus nevet is ölt, az olasz distrettóét, amely jóval személytelenebb képződményt jelöl meg, mint annak megfelelője, a kerület. Ez a többszörös átváltozás persze nagyon a helyén van: a névtelen, pusztán egy szám által azonosítható területi egység már csak földrajzi elhelyezésénél fogva azonos a mai, élő, minden magyar számára otthonos pesti Józsefvárossal. A kerület ezzel szemben olyan világhoz tartozik, amely a legtöbb magyar számára kevéssé otthonos: a zsidó diaszpóra közép-európai, jórészt már csak képzeletben élő világához. Annak is csupán egyik – esetleges és ugyanakkor végzetes – színhelye: a számtalan közül. Azzal, hogy elvonják a kerület nevét, a szerzők voltaképpen magát a Józsefvárost „fordítják le” a zsidó kultúra fogalmi nyelvére. Úgy, ahogy azzal, hogy elvonják a magyar főváros nemzeti jellegét, és beágyazzák a Habsburg-birodalom nemzetek feletti keretei közé, Budapestet „fordítják le” a mitteleuropai kultúra fogalmi nyelvére.

Az olasz olvasó otthonosan érzi magát ebben a mitteleuropai zsidó kultúrkörnyezetben. A (potenciális) magyar olvasó, meglehet, kissé dezorientált (róla később még szó lesz). De vajon hol érzik magukat otthonosan a történetekben előforduló emberek?

Természetesen az emblémává lényegült nyolcadik kerület mögött rejtőző pesti Józsefvárosban, sőt annak is egy meghatározott részén: a régi Teleki téri piac környékén. Ez a történetek szinte kizárólagos helyszíne. De jóval több is, mint puszta helyszín, mert ő a történetek egyik főszereplője: szeszélyes genius loci, aki hol adakozó-, hol fosztogatókedve szerint alakítja a sátrai alatt, bódéi között nyüzsgő kofák és ószeresek, szép lányok és stricik, részegek és koldusok vegyes kis népségének sorsát. A zsúfolt, lüktető életű piactér, a környékbeli utcák lerobbant házai és azok hasonlóképpen lerobbant lakói ugyanahhoz a világhoz tartoznak, amelyről (kerületnyi távolságból) Konrád György Látogató-ja, közelebbről pedig Mándy Iván novellái és hangjátékai vagy Bereményi Géza Eldorádó című filmje szólnak. A Pressburger testvérek írásai tehát újabb, ezúttal külföldi adalékot kínálnak a Magyarországon már nagy hagyományú, szép terjedelmet elért Teleki téri legendáriumhoz. (És legendáriumról lévén szó, hadd tegyem hozzá: szerintem ennek az olaszországi adaléknak a hitelességét csak növeli, hogy Giorgio Pressburger, saját bevallása szerint, nem ismeri annak magyarországi változatait.)

A genius loci nemcsak a piacot uralja: sugárzása kiterjed arra az egész kerületre is, amelyet az önkéntes (?) gettóélet íratlan törvényei láthatatlanul, de annál szilárdabban választanak el a város többi részétől. A szereplőknek percnyi nyugtuk sincs: folyton jönnek-mennek, vonulnak ide-oda, és az elbeszélők, mint a topográfia konok megszállottjai, sose felejtik el felsorolni és pontosan megnevezni a különböző útvonalak minden állomását – a sarki kocsmától a határkövet jelentő EMKE kávéházig. Álombeli pontossággal idéződnek fel – sokszor akkor is múlt időben, amikor a történet ideje a jelen – az öntörvényű életet élő, esendő és sérülékeny szervezetként ábrázolt kerület módosulásai: születésétől és fénykorától az első finom repedéseken át a gyógyíthatatlan sebekig. Ez az irgalmatlan emlékezet nemcsak az emberek, de a kövek pusztulását is pontosan számon tartja, éppúgy, mint annak az egymást követő háborúkból, forradalmakból, restaurációkból és politikai rendszerváltásokból eredő okozóit. Amerikai bombák, német géppuskák, orosz tankok pusztításainak nyomait őrzik a falak (vagy azok hűlt helye). Így ezek alakulásaiból rajzolódnak ki (hasonló módon, mint Lengyel Péter Macskakő című regényében) a XX. századi magyar történelem fő eseményei.

Ennek a topográfiai megszállottságnak van azonban egy sajátos aspektusa, amely megint csak a fordítással függ össze. Ugyanis – az olasz olvasóra való tekintettel? – az összes lefordítható magyar helynév olasz formában jelenik meg. Ennek a látszólag semleges műveletnek az a következménye, hogy a nevek hangzásával együtt a helyek jellege is megváltozik, olykor egészen a felismerhetetlenségig. Az álmatag, meghitt hangulatú Terra d’Angeli, Via dell’Albero d’Acacia, Cava di Pietra, Sobborgodi S. Lorenzo stb. nevű helyek igazából fantasztikus, mesebeli képződmények. Alig van valami halvány közük a nekik modellül szolgáló – vaskos realitásukban igencsak prózai – Angyalföldhöz, Akácfa utcához, Kőbányához, Pestszentlőrinchez.

A névtelen nyolcadik kerület és a dallamos hangzású, költői neveket öltő utcák és városrészek egyazon perspektivikus játék folyton módosuló alakzatai. Az elbeszélők hol távcsővel, hol mikroszkóppal vizsgálgatják ugyanazokat a helyeket, és hol a lokálpatriotizmus hangján szólalnak meg, hol egy lokalizálhatatlan, világpolgári szemlélet madártávlatából nézik Magyarországot, amely onnét „egy sajátos klímájú és problémájú kontinentális ország”, illetve „Kelet-Európának egy kicsiny nemzete… a vidék egyik kisállama”.

Ez a folytonos váltakozás az azonosuló és a távolságtartó, sőt távolságteremtő szempont közt, amelynek során hol a tényszerű, hol meg a képzeletbeli elemek dominálnak, az írások leglényegesebb vonatkozásához, vagyis a zsidó kultúra központi szerepéhez kapcsolódik. Az európai zsidóságot itt annak egy elenyésző töredéke képviseli, amelynek arculata a magyarországi, illetve a pesti zsidóság történetéről kialakult közkeletű felfogásoktól meglehetősen idegen. A Pressburger testvérek szelektív emlékezete által újrateremtett nyolcadik kerület a számtalan megsemmisült közép- és kelet-európai zsidó Städtel olyan képzeletbeli szintézisét adja, amely még kísértetiesebb lesz attól, hogy (például az Elie Wiesel által felidézett máramarosi Städtelekkel ellentétben) ezt ma is élik zsidók.

A józsefvárosi zsidó lakosság ugyanis túlélte, legalább részben, a népirtást; a neki ajánlott többkötetes történetfüzér ennek megfelelően az emberek fokozatos belső pusztulásfolyamatát követi. Ezen belül kétszeres törésvonal van a múlt és a jelen között. Az első: a német megszállás tragikus következményei, amelyek folytán a közösség hagyományos életkeretei felbomlanak, és önbizalma alapjaiban rendül meg. A második (amely a szerzők szemléletére nézve döntő befolyású): az 56-os emigráció, a bomlásnak indult közösségből való szándékos kiszakadás, amely a tagadáson keresztül végül az immár teljesen interiorizált igenléshez vezet vissza.

Ennek a többszörösen megpróbáltatott igenlésnek a dokumentumai ezek a könyvek. Az első, a Történetek a nyolcadik kerületből, olyan, mint egy laza családi album, egyszerű kisemberek egyszerű életéről szól, de az folyton átcsap a rendkívülibe és a csodálatosba. A még eleven hagyományokban gyökerező vallási szellem hatására átlényegülnek az egyéni sorsok, és egy kollektív sorsfolyamat jelképeivé válnak. A bibliai száműzetés nagy parabolája, miszerint „a Tóra valóban ma is a kiválasztott nép testébe van beleírva”, mindennapi, de ugyanakkor rendkívüli emberek életútja köré rendeződik. Hogy csak néhányat említsek közülük: Selma Grün, a piaci libáskofa, a Teleki téri zsidó árusok önkényes, de aranyszívű uralkodója, gyermekkora óta Pesten él, de „csak egy kicsit gagyogott szlovákul, ismert vagy húsz jiddis kifejezést, és a magyart folyton összekeverte a románnal”, mivel szent meggyőződése, hogy „végső soron csak egyetlenegy nyelv létezik, az Örökkévaló nyelve”; fiaira és unokáira áthagyományozott ősi emlékezetű mottója pedig így hangzik: „a sötétségben kell élni”. Nátán, egy másik novella főszereplője, szürke életű könyvelő, előrehaladott korban a Zohár tanulmányozásába mélyedve véletlenül megtalálja a mennyek ötvenegyedik kapuját nyitó kulcsot, és megjelenik a szentek gyülekezete előtt, hogy előadja a nyolcadik kerületi zsidóság panaszait:„Az Úr, legyen áldott, a nyolcadik kerületbe hajított minket… Kigúnyoltak és megkísértettek minket, és elvesztettük a nyelvünket, és a boldogtalanság megnövekedett köztünk, és a pénz és a küzdelmekkel teli mindennapi élet megfosztott erőnktől. Akkor az Örökkévaló, hogy megbüntessen minket, a fejünkre küldte az öldöklő angyalokat, apáinkat a babiloninál keményebb rabszolgaságba vetették, és amikor úgy kimerültek, hogy használhatatlanná váltak, elégették őket a gázkamrákban… Tudni akarom, miért ennyi fájdalom és ennyi nyomorúság. Tudni akarom, mi az értelme mindennek, hová visz az utunk, milyen sors vár ránk, a világ legnyomorúságosabb kerületének szerencsétlen teremtéseire.”

A két évvel ezután közölt A zöld elefánt-ban a közösség sorsát átfogó többszólamú elbeszélés helyét egy szűkszavú családi krónika foglalja el, de az egyéni életutak alakulása itt is egybefűződik a kollektív történet fejezeteivel.

A könyv címében is szereplő zöld elefánt álombeli jelenség, aki rendkívüli, fényes jövőt jósol Yom Tovnak, egy nyolcadik kerületbeli kiskereskedőnek és családjának. De a jövendölés beteljesülése addig késik, amíg Yom Tov át nem örökíti álmát Izsák fiára, aki – miután keservesen átvészelte a háborút, a német deportációt és a sztálini korszak üldöztetéseit – szintén arra a következtetésre jut, hogy két fia, Sámuel és Benjámin lesz a mennyei ígéret igazi várományosa. Az egykori tündöklő jóslás azonban bennük már csak homályos viszolygást ébreszt: a kiválasztottság jele – az immár legendás zöld elefánt – a népirtás után, a következő korszakban a magyar zsidóságra nehezedő identitásválság árnyékában a balsors végzetes jelképévé vált. A két fiú 1956-ban, miközben az idősebbek szobáikba zárkózva „úgy érezték, hogy visszatért az üldöztetések ideje, pedig valójában odakint csak a szabadság tragikus előadása folyt”, gyorsan megragadja az alkalmat, és külföldre távozik. Így akarnak megszabadulni – egész múltjukkal együtt – a nem kívánt örökségtől. De amikor önkéntes száműzetésükben végre biztonságban hiszik magukat, újból utoléri őket a megtagadott örökség: beléjük oltja „a görcsös akaratot, hogy megfejtsék a halottak titkait”, és erőt ad a lélekbeli visszatéréshez. Nevezetesen ahhoz, hogy elviseljék a csoda terhét, vagyis a kiváltság súlyát, amelyet egy Isten által megjelölt néphez való tartozás jelent. Se boldogító érzéssel, se megkönnyebbüléssel nem jár ez a visszatérés; inkább mintha megadás lenne: valaminek, ami úgyis elkerülhetetlen. A végén, amikor a kör már bezárult, az Istenétől sújtott Benjámin így kommentálja a történteket: „Személyeinknek igazán nincs jelentőségük a csodák szempontjából. Azok nem ismernek minket. Épp hogy megérintenek, és máris mennek tovább. Az álmok velünk népesítik be önnön homályukat, egészen az ébredésig.”

Yom Tov leszármazottai sosem szakították meg – akár csak vita vagy lázadás formájában sem – a múlttal folytatott párbeszédüket. A hagyományoktól való elfordulásuk, majd az azokhoz való visszatérés fájdalmas folyamat volt, de végig tudatos döntéseken alapult.

Atomizált, lélekölő világot tár elénk ezzel szemben Az üres betűközök törvénye (a cím az írásban áthagyományozott isteni törvények jelentésvesztésére utal): a mindjobban szétzüllő nyolcadik kerület egyre kísértetiesebb színfalai között az élőkből rég kipusztult az egykori közösségi kapcsoknak még az emlékezete is. A történetek elmagányosodott, elszigetelten élő, fékezhetetlen belső erőktől üldözött és azoktól szétzilált emberekről szólnak. E belső erők megint csak a kollektív sors vetületei, de ez utóbbi, ebben az esetben, a zsidóság sorsán túlmutat, és egybeesik a beteg világban élő beteg emberiség lázálmaival. A napjainkban játszódó elbeszélések fő motívumai: a betegség, mint a lelki kórok testi megfelelője, a halál, amely „a létezés legfőbb bizonyítéka”. Központi szereplői orvosok, akik ugyanazoknak a kóroknak esnek áldozatul, amelyeken, úgy hiszik, uralkodnak. Kezdetben bíznak az emberi értelem és a tudomány fölényében – a tudományban, amely a következőképpen jellemezhető: „Sötétség, amely a világosságból fakad… vagy világosság, amely a sötétségből táplálkozik.” Bizalmukat azonban tehetetlen szorongás váltja fokozatosan fel „szemközt azzal a hatalmas halálgyárral, ami az élet keletkezése bolygónkon”. Így azzal az inkább metafizikai, mint fizikai rosszal küzdve, amely a szerzők felfogása szerint mindenki élete fölött uralkodik, egyre inkább a peremre szorulnak, hogy végül minden ellenállás nélkül sodródjanak az elhülyülés vagy az őrület felé. Hogy így a rossz előtti feltétel nélküli megadás és a sötétség birodalmába való alámerülés egyben védekezés és szembeszegülés is legyen.

Ez a viselkedésmód – alámerülni a rosszban, hogy belülről legyőzhessük – szó szerint megfelel a hajdani apokaliptikus kabala egyik merész kihívásának, amely arra irányult, hogy a teremtés folyamata alatt darabokra tört kozmikus világegységet helyreállítsa. Az üres betűközök törvénye a száműzetés nagy mítoszának Isaac Luria által kidolgozott változatán alapul. Úgy is lehet tehát olvasni, mint a zsidó misztika néhány kulcsfogalmának képletes megelevenítését. Ezek egyik leggyakrabban megszemélyesített tétele a Shekhina, vagyis Isten immanens léte, amely szent szikrák (itt: debil gyermekek, tébolyult öregasszonyok) alakjában, a tisztátlan anyaggal – az ősrobbanás szétszórt szilánkjaival – elvegyülve bolyong a teremtésben. Van azonban egy lényeges pont, ahol az utolsó kötet írásai határozottan eltérnek az őket átható gondolatvilág egészétől. A kabalisták elképzelése szerint ugyanis a tikkun (az eredeti egész) szétesése nem jelent végleges állapotot, hanem mindig egybefonódik az emberi hit és a szellemi erőfeszítés által újból létesülő egységesítés gondolatával. Az üres betűközök törvényé-ben ezzel szemben nincs – akár isteni, akár emberi – erő, amely még egyszer helyre tudná billenteni a kizökkent világrendet. Itt az emberiség belső száműzetése olyan katasztrófa, ahonnan nincs visszaút, olyan apokalipszis, amely nem ismer megváltást: az emberek úgy merülnek alá a rosszban, hogy a legkisebb reményük sincs annak belülről való leküzdésére. Minden kísérlet csak még-annyi kétségbeesett kirohanás, amely tovább gyarapítja az Istentől örökre elhagyott világ sötét káoszát.

 

Ezek után még inkább nyitott a kérdés, amely – az írások számos olasz vonatkozása ellenére – mégis és újra felvetődik: mit keres voltaképpen ez a gazdag, belterjes zsidó-magyar legendárium az olasz irodalomban. S ezt bizony nem könnyű megválaszolni. A zöld elefánt-ban Benjámin Rómában telepedik le, mert, mint mondja: „Micsoda jó trükk éppen ott elrejtőzni, ahol senki se gyanúsíthat meg! Egy zsidó – a Vatikán árnyékában! Csak próbáljanak meg ott utolérni az álmok!” Hátha a történetek is ugyanazt keresik, mint egyik szereplőjük. Azzal a különbséggel, hogy Olaszország nem annyira biztos rejtekhelyei, hanem sokkal inkább nyugodt (félreértés- és elfogultságmentes) kibontakozási lehetőségeket kínál. Ezt feltételezve, már könnyebb megmondani, hogy miért éppen az olasz irodalomban helyezkedtek el. Mert ebben a környezetben otthonosan érezhették magukat: nagyrabecsült, elkényeztetett vendég módjára.

Ezek a vándorlelkű írások, amelyek több irodalmi díjat is nyertek már Olaszországban, a kiváló költő és kritikus, Giovanni Giudici értékelése szerint elsőrangú „tiszteletadások az olasz nyelvnek”, amelyekben eredeti módon kapcsolódik össze az olasz, az európai és a zsidó kultúra. A nemzetközi visszhang is igazolta az értékelést: az első két kötet már franciául, angolul és németül is megjelent, a harmadikat pedig most fordítják vagy fél tucat nyelvre – amelyek között nem szerepel a magyar. (Ha jól tudom, közülük egyetlen novella jelent meg régebben a Nagyvilágban.) Ami újabb kérdést vet fel: a Nyugat gránittá kövesült dobhártyájáról szóló metafora arra céloz, hogy a nyugati kultúremberek képtelenek kellő mértékben elismerni a magyar irodalom (és a közép-európai kultúra) értékeit. De akkor mi a helyzet, ebben az esetben, a magyar kultúremberek dobhártyájával, amely képtelen felismerni a magyar kultúrához kapcsolódó külföldi (nyugati?) irodalom értékeit?

Bár ki tudja, ugyanolyan otthonosan éreznék-e magukat ezek az írások a magyar, mint az olasz – és más nyugat-európai – irodalomban? Paradox módon éppen azért indokolt a kérdés, mert nem is a magyar kultúrához kapcsolódó, hanem egész egyszerűen a magyar irodalomhoz is tartozó írásokról van szó. Először is azért, mert a magyar zsidóság életének egy mindenki által megszenvedett fejezetét – Magyarországon máig is majdnem egyedülálló szempontból – tárják az olvasó elé. A magyar irodalomban sokat írtak (zsidók és nem zsidók) az asszimilációról, később a magyar zsidóság azonosságvesztéséről. Az utolsó negyven évben viszont alig esett szó – dicséret a kivételnek! – a magyar zsidóságnak arról a részéről, amely integrálódott ugyan, de nem asszimilálódott, amely mindmáig töretlenül megtartotta azonosságtudatát. Tágabban véve pedig azért, mert nyíltan és őszintén szólnak, az egykori résztvevő hiteles szavával, a magyar közelmúlt egyik igen kényes fejezetéről, olyanról, amelyről a legutóbbi időkig ugyancsak kevés szó esett.

Az is igaz persze, hogy a párhuzamos hallgatások korszakának, hál’ istennek, vége van. Bízom tehát abban, hogy ezek a zsidóságban honos, Olaszországban és Nyugat-Európában otthonra lelt írások rövidesen Magyarországra is haza fognak térni.

 

Marinella D’ Alessandro