Kurdi Imre

ELÉGIA: EGY ELMARADT TALÁLKOZÁSRA

 

Hogy évek múlva majd, ha találkozunk,
vagy mondjuk inkább úgy: összefutunk valahol, mert csakis
véletlenül, más, fontosabb teendők között,
hogy például, az egyik változat szerint,
egy kék autóbusz hátsó peronján állva
nézem majd, ahogy felszállsz és lepakolva
szatyraidat megállsz alig pár lépésnyire tőlem,
de nem veszel észre, én pedig
csak akkor szólítlak meg, ha már
lecsillapodott torkomban a lüktetés,
mert az persze lesz, naná, lennie kell, mindehhez
kétség sem férhetett még akkoriban –
szóval valahogy így terveztem, és nem
mondhatom ugyan, hogy azóta
„mindennek más távlatot ád a halál”, mert
öngyilkosságod, amit, igaz, jóval később, már nem is
miattam követtél el, nem sikerült, mégis:
kit érdekel már mindez
évek múlva, most.