RÍMEK BONCOLÓASZTALA

 

Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás
Jelenkor, 1990. 188 oldal

 

Parti Nagy Lajos Szódalovaglás című kötetének alcíme, mely a címoldal alján mintegy műfaj-meghatározás is: mintamondatok nulla. A könyv százhetvenöt oldalas anyaga? Vers. Így, ahogy mondom. Verstöredékek, verstörmelékek, szövegszilánkok, lábjegyzetnek álcázott versek. A könyv végén tizenegy oldalas tartalmi mutató is van, helyesebben: tartalom és forma. Hazudnék, ha szokványértelemben tartalomjegyzéknek mondanám; mert itt az egyes daraboknak hol az első, hol az utolsó sora szerepel, hol valamelyik jellemző szócsoportja, töredék félsora; és így tovább. Parti Nagy Lajos nemcsak hogy kész és befejezett költőegyéniség, de költő a javából. Minden íze-porcikájának a reakciója: a költőé. Az az ember, akinek mindenről vers jut az eszébe; éspedig, rímanyagát és rímgazdagságát tekintve, olyan költő, aki konzervatív értelemben is alaposan elsajátította a rímszótárat, s egy szóról rögvest beugrik, eszébe jut a rímpár, ha akarja, ha nem akarja, ha kell, ha nem kell. Ám azonfelül, hogy Parti Nagy Lajos par excellence költő, ezenfelül lényegbevágóan más is; éspedig: klinikus gyakorló orvos is, pszichiáter a költészetben, és minden egyes versoldala: klinikai eset, minden állábjegyzete: esettanulmány. Költő-pszichiáterünk nekiesik a tizenkét agyalapi idegpárnak, kutaszaival széthajtogatja az agyállomány mélytelevényeit, és fineszesen felkutatva az alvásközpontot, körülnéz az álompókhálók világán, és megpróbálja kideríteni, miféle szavakkal (torzalakzatokkal), miféle szintaxisszal (mondat-ellentannal) dolgozik az álom, ha szövegszövő osztovátáján ráigazítja a nyelvet, és álomszöveget sző. Parti Nagy Lajosnak a Szódalovaglás-a, annak minden oldala, oldalán minden sora: álomszöveg, az álom hiteles csűréseivel, csavarásaival, szórontásaival, hangátvetéseivel, fülbemászó halandzsáival és mindazzal az ötlet- és szöveginvencióval, amit éber állapotban kiagyalni-kiötölni lehetetlen, és miért? Mert érvényesül az ébrenléti kontroll: a szóhelyesség, nyelvtani akkurátusság, a mondattan fellebbezhetetlen törvényei. Az álomnak szabad szabályokat-törvényeket nem tudnia, rosszul tudnia, felrúgni vagy figyelmen kívül hagyni; az ébrenlétnek eszébe se jut.

Hogy ez hiteles költészet, ahhoz kétség sem fér. Weöres Sándorral tartok abban, hogy az igazi költészetnek hangteste van, s e kritérium alapján ez a költészet a maga hangtestén keresztül érvényesül, és azzal szólalkozik. Hogy ne legyen a példa oly hökkentően polgárpukkasztó, amely egyúttal elriaszt is, hadd idézzek egy olyan darabot, amely a legközelebb áll az általánosan ismert költészet/költés/költői gyakorlat és vershallgatás magatartásnormáihoz: s ez a 178-as számú versszöveg így hangzik: „ki látott ennyi levetett ruhát? / felhám alatt ing ing alatt új ing / cibálom őket bőrt a bőrön át / és rendre mind rosszabb szabású mint / hinné a hagymabontó képzelet / szememhez folyvást mért is kapkodok ? / hisz úgy lehet a legvégső lelet/ épp ez a sírniképes állapot / s ez is hazugság mint a nyulaké / piros az ember igyekvése / egyre idegesebben nyúl a kéz / s ha tehetné inkább lekésne / ó keletmondén élet kis nehéz / azbesztkötények meztelenkedése”. A vers kétségtelen érzelmekkel betölthető, jelentésekkel kitölthető, szépen muzsikáló és minden mérlegen lemérve: igaz vers. Már ha lazább, groteszkebb vagy bizarrabb példáival hozakodnék elő, a poétika kellő ismeretében sokunkat környékezne az a gyanú, hogy ismerős, nagyon is ismerős portékával állunk szemben; mert ez az, amit a régivágású poéta (vagy aki konzervativizmusát máig sem szégyelli) vakszövegnek nevezett. A vakszöveg a leendő versnek a vetettárnyéka; a körrajza; a nem oda való szavak jelzik a később kikeresendő, odaillő szavakat, az elsietett rímek jelzik a később kimódolandó végleges rímeket, az értelmetlen kötőszavak mi egyebet sem jeleznek, csupán a prozódiát, a ritmust, rögzítik a szótagszámot – és így tovább. A konzervatív költő tehát e versszövegek némely nyersebb letétjét próbaversnek, aligversnek érzené, és elvárná, hogy a költő felkösse az alsóneműjét, és nekiálljon mívesmesterségének: faragjon rajta. Faragja ki, végérvényesre, legyen poeta doctus, másik Babits Mihály. Igaztalanok volnánk a költővel, ha ki akarnánk belezni költészetének azt a legjavát, amely egyúttal leglényegét teszi, s ez az álom szólepedéke, mondathordaléka. Más kérdés, hogy Parti Nagy Lajosnak mi volt a módszere; elleste-e annak ravaszdi fegyelmét, ahogyan a megálmodott szöveget lehető sértetlenül átmenti az álomból az ébrenlétbe; vagy pedig olyan hétpróbás róka ő, aki nagyon is ébren, klinikai gyakorlatból ismeri az álmot, és míveli álomművészetének mutatványait. Az én megérzésem az, hogy ő az utóbbi eset, ébren írja álomszövegeit, tán olykor kikölcsönözve az écriture automatique eszközét, vagyis lecsap ceruzájával arra, ami eszébe jut (és minthogy csak rím és csak vers jut az eszébe, könyvének magas hangteste és messze zengő muzsikája van). Parti Nagy Lajos nem poszt és pre, nem transz és meta, hanem a szó „paraszti” értelmében avantgarde költő, s igazában annak a klinikai kutató orvosa is, hogy milyen zenei elemek működnek az asszociációk mélyén, és hogyan társít szavakat az intellektus az ösztönök mélytudati nyelvétől fel a matematika nyelvezetéig. Mert ha nyelvpszichológiai close readingnek, mélytanulmánynak mondanám könyvét, és meg nem sérteném vele, akkor helyben vagyunk. Már van egy pszichológiai mélytanulmányunk a nyelvről, James Joyce Finnegan’s Wake-je, melyet a szerző jó évtized ötlettöredékeiből rótt egybe, s nem azért maradt töredék, mert ő kipusztult alóla, hanem azért, mert az ilyesfajta mű befejezhetetlen. Parti Nagy Lajos Szódalovaglás-a két év álomban fogant vagy álomtól ellesett csapadéka, ikerfogantatású, s amit egypetéjű ikreknél el lehet mondani az egyikről, félő, hogy érvényes a másikra is. Könyve a remeklések remeklése; de az olvasók millióitól a mennybemenesztést ne várja, hiszen a klinika sebészprofesszora sem várhatja a laikustól, hogy megújra elő-elővegyen egy bonctani szubsztrátumot, és hosszan elgyönyörködjék benne – ez az egyik; a másik pedig az, hogy műve: pièce unique. Nem folytatható, nem követhető. Másoknak nem járható út, és neki is csupán a pálya egy szakasza, s nem az az irány, amely az életmű kijáratáig – a díszsírhely fáklyalobogásáig előremutat. Sokáig be kell érnie azzal, hogy a költők költője legyen, ami nem kevés, s e kitüntető szerepében legfeljebb a kari sárga irigység nyirbálhatja meg. De van könyvében és egész eddigi lírájában egy olyan pozitívum, amely az isteni teremtetlen fénnyel rokon, s ha ebben a fényben még soká ragyog, olvasótábort teremthet magának: még az utca embere is felfigyelhet arra, hogy káprázik a szeme, és csodát lát. Láss csodát, magyar: a Duna-Tisza közén egy olyan lírai tétemény, amely kétszáz oldalon át a politika mosladékától ment, s akármilyen patikamérlegen mérjük is, a politika szennyezésének sehol egy unciáját sem találjuk könyvének oldalain. Most, hogy a közélés már-már szőröstül-bőröstül beszippantja a magyar írást, ez a vegytiszta, igaz, jó irodalom a parton rá szomjúhozók, integetve várakozók kikötőjébe még beevezhet időnap múltával, majd, valamikor. Akkor, ha a közélés az irodalom kapujában nem a szabad belépés, hanem a belépési tilalom homlokbélyege lesz. Bizton hiszem, hogy ez is elkövetkezik; ha a közélés egytálétele, a politika egyoldalú táplálkozása megszüli a teljes csömört.

 

Határ Győző