Hárs Ernő

KIALUDT VULKÁNOK

 

Költők, akik nem írnak,
csak fémjelzik a tájat,
fantasztikus gúlák, süvegek, csonkakúpok
kontúrját metszve be
a nemzedék vörösréz alkonyába.

Gránitkemény átokká merevült
a termő vakmerőség,
lávarögök feketéllnek sündisznótüskeként –
villámló kitörések,
gejzírként fellövelt haragok, gyönyörök
némává dermedt tanúságtevői.

Betűkből összehordott, elvadult temetők,
hol mind ritkábban gyújt gyertyát a hír,
s csupán a szél s a víz eróziója
pusztít közömbösen
a meghökkentő sírkövek között,
s ékítményükből valami darabkát
szakadatlanul feledésbe morzsol.

Nem mozdul a magmamély,
hiába harsog kihívást az élet,
s az igazság s a szépség madarát
a kráterek lángörvényei már
nem szédítik magukhoz.

Élő szobrok, akik abbahagyták a harcot,
tartalmukat kidobták,
indulatuk kihűlt,
s most övéiknél magasabb erőkre
bízzák, hogy új napfordulók során
hozzábékítsék arcuk a világhoz.