AZ ŐRÜLT ÉS A TÜDŐBETEG

 

Thomas Bernhard: Wittgenstein unokaöccse
Fordította Hajós Gabriella
Magvető, 1990. 124 oldal, 48 Ft

 

Az 1989. február 12-én elhunyt osztrák író sokak szemében a háború utáni korszak egyik legjelentősebb alkotója volt. Megdöbbentő terjedelmű prózai és drámai életművet alkotott (most nem említve a versesköteteket, dramoletteket és az újságcikkek százait), a legnagyobb romantikusokra emlékeztető művészi lázban égve újította meg a német próza mondattanát, teremtett verslélegzetű, új színházi retorikát, senkivel és semmivel sem törődve, csak belső démonára fülelve tépett szét művészi és társadalmi kötöttségeket, aratott sikert és kavart botrányt – eredeti volt, zseni a szó legősibb értelmében: teremtő erő és teremtő vágy. Életművet mondtam, nem véletlenül: Thomas Bernhard korunk azon kivételes személyiségei közé tartozott, akik képesek voltak még eme ritka fenomén megalkotására, nem pontszerű és önmagukba záródó, de egymást folytató, egymásnak átkiabáló, egymással drámai vagy parodisztikus vitát kikényszerítő, de éppen ezért nem sorozatszerű, hanem egységként szemlélhető és csak így befogadható műegyéniségek létrehozására. Jó néhány olvasó és kritikus ezért tartotta önismétlőnek, monotonnak és automatikusnak művészetét. A tévedés abban van, hogy az irodalmi hősöket és írójukat azonosították, az önmaguk által szőtt nyelvi hálóban vergődő figurákat bernhardi önarcképeknek tekintették. Ezek a portrék azonban mindenekelőtt parodisztikus természetűek, a repetitív nyelvhasználat a beszélő monomániásan megszállott, gyakran apróságokhoz és piciny rögeszmékhez ragaszkodó személyiségét mutatja be, és teszi komikussá vagy még inkább tragikomikussá a megnyilatkozást a wittgensteini mondás szellemében: „nyelvem határai jelentik világom határait”.

És ezzel a kisregényhez jutottunk, amelynek első kiadása 1982-ben jelent meg a frankfurti Suhrkampnál. A cím nyilvánvalóan Diderot híres művére, a Rameau unokaöccsé-re utal, ott is egy félőrült, botrányhős rokon vergődik a híres nagybácsi árnyékában. Könyvünkben Paul Wittgensteinnek hívják, a nagy filozófus, Ludwig unokaöccse, gyakorló őrült és tébolyult operafanatikus, Forma-l-rajongó, végül példás hivatalnok – Thomas Bernhard barátja. Ludwig Wittgenstein alakja egész életében foglalkoztatta és gyötörte Bernhardot, de közvetlenül soha nem írt róla. 1971-ben a Ver Sacrum folyóirat felkérését így utasította el: „nem írok Wittgensteinről, nem mintha nem volnék rá képes, de mivel nem tudom őt megválaszolni”. Közvetett módon azonban újra és újra megjelenítette szellemalakját, talán nem túlzás azt állítani, hogy Wittgenstein volt a legemlékezetesebb bernhardi hősök prototípusa, az ő átszellemítése rohangál tébolyodottan Konrad alakjában A mészégető-ben, az Igen tudós főhősében, a Járás minden angol szövet nadrágban csehszlovák selejtárut gyanító filozófusában, az Ungenach hatalmas vagyonát elajándékozó Robertjében – hogy csak a magyarul is olvasható művekre utaljak. Wittgenstein Bernhard szemében mindenekelőtt őrült volt, olyan elmebeteg, aki publikálta őrültségét, szemben Paullal és a többi alakkal, akik viszont praktizálták őrültségüket és filozófiájukat. Még világosabb az összefüggés, ha belátjuk, hogy a bernhardi eszelősök csak a wittgensteini tanítást teszik radikálisan magukévá: „A filozófia nem tan, hanem tevékenység.” És mégis: hatalmas és döntő a különbség az agyukat folyamatosan publikáló őrültek (Wittgenstein, Bernhard) és az agyukat folyamatosan praktizáló elmebetegek között (Paul Wittgenstein, Konrad stb.). A publikáló őrült sohasem komikus, alkotása önmagában hordja ábrázolását, folytonosan önmaga által ábrázolódik, önmagát teszi objektivációja tárgyává, éppen ezért válik egy másik agy számára leképezhetetlenné, kivonja magát az ábrázolás alól – ezért volt lehetetlen Thomas Bernhard számára Ludwig Wittgenstein megrajzolása. A filozófiáját folytonosan praktizáló és őrültségét folytonosan kiélő agy, mivel nem képes ábrázolni önmagát, komikus vagy tragikomikus szellem, és ábrázolható. És mivel Thomas Bernhardot egész életében az ilyen típusú agyak ábrázolása foglalkoztatta, ezeket az agyakat állította életműve középpontjába, jó okom van rá, hogy korunk talán legfontosabb komédiaírójának nevezzem.

A Wittgenstein unokaöccsé-ben ez a két agy, a publikáló, tüdőbeteg (Bernhard) és a praktizáló, őrült (P. Wittgenstein) egyidejűleg ábrázolódik, a kisregény egy barátság története (kár, hogy a magyar kiadásból lemaradt az eredeti német alcím: Eine Freundschaft). Ez a kettős megjelenítés azonban egyáltalán nem válik a könyv javára, az ábrázolható és az ábrázolhatatlan kölcsönösen gyengítik egymást. És a legfőbb hiányosság, hogy Paul alakja, zsenije, őrültsége, lenyűgöző műveltsége, egész unikális személyisége csak üres kijelentésekben él, maga a jelenség puszta fantom, ráfogások sorozata marad. Talán Thomas Bernhard tisztelete és szeretete barátja emléke iránt volt az akadály, hogy nagyszabású komikus vagy tragikomikus jellemrajz szülessen, az egyedül adekvát Paul praktizáló őrültségéhez.

Bernhard lenyűgöző nyelvi ereje, mondatalkotói képzelete, csak a legnagyobb zenészekéhez hasonlítható nyelvszervezői tudása, mint mindig, most is ünnepi perceket szerez az olvasónak. Az eddigi magyar fordítások (mindenekelőtt Györffy Miklós és Tandori Dezső kongeniális munkái) ragyogóan, jelentőségéhez méltó rangon közvetítették mindezt. Ezúttal nem így történt. A fordító, Hajós Gabriella nem hallja a bernhardi nyelv sokszólamú zeneiségét, a mondatok csikorognak szűk medrükben, meg sem közelítik az eredeti széles, óriási lendületű áradását. És még súlyos, szinte komikus elfordításokat is szóvá tehetnék, álljon itt a legkirívóbb: Immervoll rendőr természetesen nem „szenvedélyes tizenhétmegnégy játékos volt” (Siebzehnundvierspieler), hanem a jól ismert huszonegyezést preferálta (17. o.).

Mindamellett akkor is örvendetes, hogy újabb Bernhard-könyv olvasható magyarul. De most már várjuk legfontosabb drámáinak megjelentetését.

 

Bán Zoltán András