A KIÁLLÍTÁS

 

Vági Gábor számos írást ígért és tervezett a Holmiba; például egy nagy esszét, melyben megvonta volna a magyar dokumentumfilm-gyártás mérlegét. Amibe azonban bele is kezdett, az Kardos Sándor, a kiváló filmoperatőr hatalmas és kis részében megjelenés előtt álló amatőrfénykép-gyűjteményének méltatása lett volna. Ez a gyűjtemény szolgáltatta az alapját a„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” képeinek is. Az alábbi szövega bírálat elkészült néhány oldala – e könyv keletkezéstörténetét beszéli el.

 

„A Mesterrel megbeszélted? Akkor találkozzunk nyolckor a lyukban.”

Ez egy telefonbeszélgetés részlete 1981-ből, 82-ből, 84-ből.

Így konspiráltunk, konspirálgattunk szerkesztőtársaimmal a sötét nyolcvanas évek elején. Vagy a nyolcvanas évek sötét elején. (Tényleg, valahogyan mindig ősz volt, nyolckor már minden sötét.) A Mesteren Kardos Sándort értettük, a lyuk a Metró Batthyány téri kijárata volt a föld alatt. Kenedi akkoriban szokott rá a kalapra, könnyű volt meglátni messziről. Különben is, mindig ő volt ott először. Utána érkezett Pető Iván, legvégül én. Nyugtáztuk, hogy minden rendben, elindulhatunk. (A telefonokat láncban bonyolítottuk, Kardost mindig csak én hívtam.) Beültünk Pető autójába – egyszer le is cserélte, hosszan tartó együttműködés volt ez –, és ő kivitt bennünket Békásmegyerre. Leállt a ház mögött, s ahogy az árkádok alatt a kapuhoz fordultunk, az üvegfalon át megbámultuk a lakótelepi presszó életét. Bent félhomály volt, piros és zöld fények, meleg akváriumvilág. Be kellene menni egyszer – mondta valamelyikünk –, megtudnánk, mi az ördögöt csinálnak itt. Mert folyt az élet, a presszó tele volt, bármikor érkeztünk. Ebből is szertartás lett idővel: hogy sóvárgunk a békásmegyeri presszó félhomálya után. Be kellene menni egyszer.

Eleinte a kapucsengőn csengettük le Kardost; később ez elmaradt, mert az üvegajtó keretét egyszerűen át lehetett lépni – zárva volt, de már nem volt benne üveg. Megtanultuk, hogy melyik emeleten lakik a Mester. Beléptünk a liftbe: pirosra festett fémdoboz, karcolt graffitók, levegőtlenség, műanyagszag. „Bárhová elvihet” – viccelődtünk. És megint a sóvárgás. Hogy bárcsak vinne. Tovább is mehetnénk. Utazhatnánk akár a nyolcadikig. A tizedikig.

És talán csak halogató szertartás volt az is, hogy találkozásainkat egy könyv összeállításának ürügyén szerveztük meg. Nem volt derűs munka, egy-egy alkalommal egyébként sem lehetett sokat haladni vele. A könyv jónak, egyre jobbnak ígérkezett ugyan, de amíg készült, minden találkozást egy másik készülődés szőtt át, rövid távú, egy estés halogatások, s az egész munka pepecselő bevezetés volt ahhoz, hogy végre kiérdemeljük: Kardos aznap is fényképeket mutat. Nemcsak a találkozók előkészületeinek véletlen szülte szertartásai, nemcsak a mosolygós konspiráció vált lassanként célszerűvé (ahogyan egy babonás mozdulatról elhisszük, hogy értelme, sőt célja van), hanem a közbeiktatott rutinok, az elmulasztott presszó, meg ahogyan ellen kellett állni a vörös lift pokolbéli kalandjának, az is. Bizony, éppen elmulasztottunk valamit az életből – de valamit valamiért, a sóvárgás legyőzése, a mulasztás itt áldozat. Mert Kardos fényképeket fog mutatni. Spontán és ismétlődő, játékos kis vágyakon kell fölülkerekednünk: ez a belépti díj.

Remegett a gyomrom, valahányszor eljöttünk. Visszafelé az autóban már hosszúkat hallgattunk, máskor zaklatott tempójú beszélgetés kezdődött, torlódó közös teendők terveit rögtönöztük, ingerült vád és önvád csapott ki belőlünk. Éreztük, hogy türelmetlenek vagyunk egymással, nem figyelünk eléggé, és nem figyelnek ránk, minden csak felület, ürügy, léha álca. Valami nem volt rendben.

A Mester a könyvespolchoz lépett, leemelt egy fehér kartondobozt, s az asztalra tette. Közepes méretű fehér borítékok kerültek elő, rajtuk nyomtatott nagybetűs, kicsit gyerekes írással egy-egy képciklus címe. A borítékokban hol három, hol harminc fénykép. Ez az amatőrképek rendezett gyűjteménye volt. Kardos túl volt már az első fölismerésen, ő megtehette, hogy asszociáljon, játsszék, társítson és elválasszon. Diktálta ugyan, hogy mit mivel együtt, mit mi után nézzünk meg, de még az ő tudatos és emelkedett kalauzolása sem vezethetett át bennünket egy-egy darab örvénylő látványán. Ez nem kiállítás volt, hanem színház. Kardos maga nem gondolhatta talán, hogy egy szokatlan szépségű vagy egy tragikusan tökéletes kép éppen csak epizód a vörösboros, szendvicses esti munkamegbeszélésen. S hogy egy-egy kedvesen bumfordi darab majd elnyugtat bennünket. Nem felejteni jöttünk, hanem megjegyezni. El lehetett ezt mismásolni a civilizált, csöndes humorral, a beszélgetés barátian és tét nélkül csordogáló kedélyével, de az autóban, hazafelé, mégiscsak ránk szakadt, hogy mennyi minden nincs rendben. Hogy meg kellene változtatnunk az életünket, azonnal. Mert a készülődés, a kitalált kis szertartások, ez az aggályos és agglegényes rend túlságosan sebezhető. És talán belső rendünk erősebb pilléreit is csak kitaláljuk, aggályosan, agglegényesen, mint a költött vágyakozást a silány presszó hangulatlámpáinak színei után: hátha ott folyik az igazi élet! De hátha nem ott folyik?

 

Vági Gábor