A MAJÁLIS FESTŐJE KÖZELRŐL

 

Szinyei Merse Pál levelezése, önéletrajzai, visszaemlékezések
Válogatta, sajtó alá rendezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Szinyei Merse Anna
Akadémiai, 1989. 332 oldal, 195 Ft

 

Szinyei Merse Pál alakja, egész életműve s azon belül is elsősorban a Majális olyan kitüntetett helyet foglal el a magyar művészet történetében, hogy minden dokumentum – levél, önéletrajz, visszaemlékezés –, amely közelebb visz bennünket a korszak és a Szinyeit körülvevő személyes szituáció jobb megértéséhez, különleges érdeklődésre tarthat számot. Ezek az írások ugyanis a sok fontos, közvetlen életrajzi adaton túl – amelyek egy hiteles biográfiához természetesen szintén elengedhetetlenek – számos olyan részletet tartalmaznak, amelyek azt a nagy korfordulót dokumentálják, melynek során tulajdonképpen létrejött a modern magyar képzőművészet.

Megváltozott például a festészet társadalmi megítélése, rangja, presztízse. Szinyei levelezése arról tanúskodik, hogy egy „jó család”-ban is elfogadták már ekkor, hogy gyermekük a művészpályát válassza hivatásként, megélhetésként, természetesnek tekintették, hogy egy akadémiát végzett festő egészen más rangot, megbecsülést vívhat ki magának, mint az előző generáció művésztípusa, a vidéken vándorló, alkalmi megrendelésekből élő arcképfestő. Rendkívül nagy a levelezés forrásértéke a kor közízlésének rekonstruálása szempontjából is. A családi környezet ugyanis a festészettel szemben támasztott korabeli igényeket képviselte és közvetítette Szinyei felé, a levelekben igen részletesen megfogalmazódtak azok az elvek – lényegében az akadémizmus és historizmus szellemiségével összhangban lévő követelmények, kritériumok, normák –, amelyekkel szembefordulva jött azután létre az új magyar művészet. Ennek a tradicionális művészetfelfogásnak igen fontos eleme a műfajok hierarchiája. A portré különb, mint a tájkép, a legrangosabb pedig a történeti kompozíció. („A festészet elismert legmagasabb foka a történeti jelenetek ábrázolása, az úgy nevezett Historien mahlerey…”) A művészet végső célja a magasztos gondolatok, eszmék, ideálok megjelenítése, közvetítése, a mesterségbeli tudás ennek csak eszköze, szolgálója. („A művészet minden nemében igen sokat tesz ugyan a technikai kiképzettség, az ügyesség, a külső csín – de a fő dolog marad mindig az eszme, a gondolat, a lélek – ha ez magasztos, eredeti, s hozzájárul a correct kivitel, csak akkor lehet a mű remek.”) Alapvető követelmény a természethűség, a kidolgozottság, a befejezettség, ez kitartó munkával, szorgalmas akadémiai stúdiumokkal elérhető, de még ennél is fontosabb a történeti hűség. Ehhez viszont alapos műveltség kell, nyelvek ismerete, történeti munkák, klasszikus költők tanulmányozása. A levelekben gyakran buzdítják erre a szülők távolban élő fiukat.

Szinyei ezt a követelményrendszert, ezt az értékrendet egy ideig elfogadta, megpróbált eleget tenni a szülői kívánalmaknak: könyveket kért, nyelveket tanult, történeti műveket, klasszikus irodalmi alkotásokat olvasott, kereste a megfestésre alkalmas, méltó nagy témát, készült egy igazi, akadémikus kompozíció megalkotására. Erőfeszítései azonban nem sok sikerrel jártak, egyre inkább felismerte, hogy ezek az ideálok ellentétesek hajlamaival, képességeivel, belső indíttatásaival, s hamarosan eljutott a szakítás, a szembefordulás szükségességének megfogalmazásáig is.

Az akadémikus szemlélet számára az újítás, a hagyományokkal való szakítás természetesen nem volt érdem. Szinyei atyja is elfogadhatatlannak tartotta a lázadást, a közfelfogással való dacolást. Rendre figyelmeztette fiát: „…egy kis óvatosság még is kívánatos ezen eljárásnál, hogy ne bőszítsd magad ellen minden társadat… a dacolásnak azon igen káros következménye is lehetne, hogy képeidet meg nem vennék… veszélyes játék marad mindig az elfogadott szabályokkal nyíltan dacolni… nem kell duzzogni, nem dacoskodni… az okos ember ilyenkor vállat von, s mosolyogva új képet kezd, s annál az elfogadott, uralgó ízléshez alkalmazkodik”. Szinyei azonban egyre kevésbé fogadta meg ezeket a tanácsokat. Ha mi most a Majális és a körülötte készült vázlatok felől nézzük Szinyei és a müncheni akadémia viszonyát, akkor a radikális szakítás számunkra nyilvánvaló. A dokumentumok viszont arról tanúskodnak, hogy Szinyeiben csak lassan, fokozatosan tudatosodott helyzete. Előbb csak az akadémikus stúdiumok, módszerek meddőségét ismerte fel: „Elhatároztam ennél fogva a Piloty iskolából kilépni, s ezután csak egy tanárt követni, mely engem legjobban fog vezérelni, s e tanárom a természet.” Majd szemléletének, formanyelvének önállósulását, a közízléssel való szembefordulását is megfogalmazta: „Ha ti bíztok bennem s képességembe, akkor nem bánom, a többiek gyalázhatnak a mennyire akarnak, ez jövő képemnél, mely már majdnem kész, valószínűleg nem fog elmaradni, mert ebben kissé éles oppositióba helyeztem magamat az itten uralgó irány ellen, ezt meg nem bocsájtják nekem az öregek, kik a tért elfoglalták, de én azt nem bánom, sinfeljenekleginkább bosszantana az ignorálás, mely szinte lehetséges.”

A művészi korfordulót életformaváltás is kísérte. A szülők még úgy vélték, hogy a jól felkészült, kellő mesterségbeli tudással bíró művész bárhol élhet, bárhol találhat festeni való témát, megfelelő tájat, történeti motívumot. Szinyei viszont ráérzett arra, hogy a műalkotás létrejöttében a művészek együttlétének, együttgondolkodásának, a vitáknak, a versengésnek, a baráti bírálatnak döntő fontossága van, hogy a művész nem elszigetelt individuumként áll szemben a természettel vagy a történeti témával, hogy a soron lévő, az éppen megoldandó művészi feladat közösségben, a művészek egymásrahatásaként fogalmazódik meg. Sajnálatos, hogy nem tartott ki következetesen e felismerés mellett, sorsának tragikus fordulataiban bizonyára ez is közrejátszott.

Az írásokból sok értékes adalékot kapunk a Majális keletkezésére és későbbi sorsára vonatkozóan is. Bár egy-egy kiemelkedően jelentős alkotás létrejöttét, egyszeri csodaszerűségét természetesen nem lehet levezetni a körülményekből, ismeretük korántsem közömbös. A forrásokban például tetten érhetők azok a konkrét tájélmények – tavaszi kirándulások, művészmajálisok –, amelyek a kép valóságalapját adják. Tudjuk, a mű végül is műteremben készült, de a belőle sugárzó hitelesség, meggyőzőerő bizonyára a szituáció, az életérzés, a hangulat átélésének őszinteségén, közvetlen élmény voltán alapul. Ugyanakkor a levelek azt is nagyon valószínűvé teszik, hogy a kép létrejöttében elméleti spekulációknak, prekoncepció jellegű programoknak nem volt szerepük. Sőt a tett lényegének utólagos felismerése és tudatosítása is elmaradt. S ez már döntő fontosságú Szinyei további sorsa szempontjából. Megtorpanása, pályaívének tragikus kettétörése ugyanis mindenképpen magyarázatra szorul. Az szinte természetes, hogy Szinyei egymaga nem tudott olyan fogalmakat, olyan kategóriákat, olyan viszonyítási pontokat kidolgozni, amelyek alkalmasak lettek volna arra, hogy meghatározzák törekvéseinek lényegét, hogy kijelöljék a festészettörténetben elfoglalt valódi helyét. Amit ő – a levelek tanúsága szerint – a köznapi tapasztalat szintjén megfogalmazott – az akadémizmus elvetése, a természethez fordulás, őszinteségre, természetességre való törekvés –, az csupán nagyon szerény mértékig volt képes tudatosítani valódi helyzetét. Ez önmagában persze még nem döntötte volna el sorsát, teoretikus támogatást, igazolást, „ideológiát” kívülről is kaphatott volna, a Majális azonban – a dokumentumok tanúsága szerint – teljesen visszhangtalan maradt. A sok évtizedes közfelfogással ellentétben tehát nem az volt Szinyei megtorpanásának, visszavonulásának az oka, hogy Keleti Gusztáv – egyébként csak 1883-ban!!! – egy bántó félmondatot írt róla, hanem az, hogy 1873-ban, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna az elismerésre és biztatásra, nem volt egyetlen olyan kritikus, egyetlen olyan teoretikus sem a közelében – sem Münchenben, sem Bécsben, sem Magyarországon –, aki felismerte volna jelentőségét, aki tudatosította volna benne, hogy mi az, amit valójában tett.

Elmaradt persze a siker minden más megnyilvánulása is. Családja minden jó szándék, megértési igyekezet ellenére – mint láttuk – valami egészen mást várt tőle, gyűjtők, vásárlók nem tolongtak körülötte, hivatalos elismerést, kitüntetést nem kapott, és nem voltak olyan művésztársai sem, akik hasonló feladatokkal küszködtek volna. A levelekből kiderül, hogy kollégáitól kapott ugyan némi biztatást, néhány barátjának tetszett a kép, láttak benne valami frisset, újat, súlyát, jelentőségét azonban ők sem ismerték fel, nem is ismerhették fel, hiszen a Szinyeit körülvevő művésztársaságnak Gabriel Max, Benczúr Gyula, Hans Makart és Arnold Böcklin voltak a meghatározó alakjai. Szinyei őket becsülte a legtöbbre – Böcklint élete végéig a XIX. század legnagyobbjaként tisztelte –, az ő véleményükre hallgatott, az ő tanácsaikat, biztatásaikat követte. Ismerve munkásságukat, kölcsönös félreértésnek kell tartanunk azt, hogy úgy vélték, törekvéseik hasonlók. Lehet, hogy Szinyei szó szerint ugyanazt mondta, mint Böcklin, céljait, szándékait ugyanazokkal a szavakkal fejezte ki, lehet, hogy ugyanazokat a festékeket, ugyanazokat a színeket használta, a végeredmény azonban valami egészen más lett. Nyilvánvaló, hogy ezt ezek a művésztársai nem tudatosíthatták benne. Biztatásuk, elismerésük így szükségképp kevés volt ahhoz, hogy Szinyei tovább haladhasson a megtalált úton.

A kritika, a teória nagyon későn, csak a kilencvenes évekbeli újrafelfedezés után próbált valamit tenni Szinyei helyének meghatározására. A naturalizmus, a realizmus, a plein air kategóriák alkalmazásával, a francia festői törekvésekkel való párhuzamba állítással kívánták Szinyei jelentőségét, újításának korai jellegét kiemelni. Szinyei kései visszaemlékezéseiben maga is átvette ezeket a kifejezéseket, bár legfontosabb elveként többnyire csak a természetelvűséget hangsúlyozta. Nem véletlen tehát, hogy élete végéig kitartott Böcklin csodálata mellett, s saját munkásságán belül sem érzékelte azt a lényegi különbséget, ami a Majális-t a Pacsirtá-tól elválasztja.

Szinyei sorsa, tragédiájának okai, a visszhangtalanság, a segítő kritika és teória, valamint a mű befogadására alkalmas közeg hiánya jól nyomon követhető a források alapján. Örömmel kell tehát üdvözölnünk, hogy végre kötetbe összegyűjtve is megjelentek ezek az írások. Ez a dokumentumkötet szerencsésen kiválasztott előhírnöke a régen várt, régen esedékes nagy Szinyei-életműkiállításnak s a munkásságát méltóképpen bemutató tudományos monográfiának.

 

Tímár Árpád