Tandori Dezső

MI EZ AKKOR? – SAJÁT MAGAD, BELÜL!… ITT A KEFÍRED

 

Ki tud aztán válaszolni. De hát ki beszél idézőjelben?
„Mi ez akkor?” – „Saját magad, belül!” – És persze, jó,
nem olyan gyorsan jön rá a kefir. És persze, a meg nem oly
könnyen oldható kérdésekről volt szó megint. A kefir meg:
hát azért a kefir, az fontos, hogy ott legyen. És mindezek
ellenére majdnem idézőjelbe tettem, hogy „ott”.

Ez egy hajnal,

és persze, a munkavégzések kezdete határozza meg. De, mondom,
az, hogy saját magam belül, ez, mondom annak, aki ezt
mondja – mit mondhatna; a kérdésre, ami annyi, hogy lenni
vagy nem lenni, menni vagy nem menni, ezt csinálni vagy
azt csinálni, és hogy akkor egyáltalán mi ez –, az, hogy
saját magam belül: az nem annyi, már megbocsáss, mondom, és
kérlek, ahogy én végighallgattalak, sőt, ahogy én elismertem,
hogy igazad van, hogy ez szokatlan, hogy valakiben
ilyen élesen legyen a plusz-mínusz, az igen-nem, a vagy-vagy…
…nem mondtam, persze, hogy… de ezt hagyjuk… mondom tehát:
ezt én elfogadom, neked ez szokatlan, nem a te, mondjuk,
világod – kint közben délkeletről vörösülve világosodik,
északnyugatról még jobban feketéllik az ég, hajnalban
dolgozom itt ezen, és nézek közben ki, itt van bent, ott
van kint –, jó, mondjuk nem a te világod az ilyen nagy
kérdés-ellentét, mondjuk, ezt a külvilágra hagyod, rendben
van, de: akkor most én elmondom ugyanígy: és ha talán
a helyzet nem természetes nekem? mert azt mondtad, ez nem
természetes, ez a végsőkig vitt kérdés-ellentét, mondom: és ha
netán a helyzet nem természetes? és ha volt valaki, és ez
én voltam – hahtraha! –, akinek valami helyzet természetes
volt? mondjuk, Wittenbergába’ tanultam, mondjuk, élt Szpéró.
Most aztán: menjek? ne menjek? Vele egyszerűen: itt voltam.
Nem volt idézőjelben semmi. Igaz, nem halmozódott össze minden.
Nem voltak akkora könyvhalmok az asztal alatt, hogy a lábam
nem bírom kinyújtani, nem dőlt össze negyedóránként az egész
akármiség. Tudtam a levelekre válaszolni. Nem gyűlt cetliken
napra nap öt-nyolc fontos telefon. Elintézetlen. Nem lett
olyan könnyen húgyszagú a gatyám. Vagy az orrom volt finomtalanabb.
Most? Fölébredek reggel, Szpéró nem kezd majd ugrálni
a vörösödő égre – semmi érzelmesség! semmi! ez konkrét!
szinte idézőjelbe tehető! –, nincs az, hogy végigcsináljuk
a napot, ő meg én, mindenek ellenére, mindenekkel, mindenektől
függetlenül. Vannak helyette más élők, persze. Velük
akarnék maradni. Az írógépemmel. A széthulló, penészedő
fürdőszobával. A nap beosztásával, a munkával, azzal, hogy
ha reggel fölkelek, nem az lesz, hogy öltözni kell egy idegen
étteremben fogyasztandó reggelihez, mászkálni mindenféle
nem is olyan csodálatos utcán. Talán a helyzet nem természetes: nincs
meg többé valami, ami természetes volt. És mindenből kétkedés
lesz, kérdés vadul ide-oda stb.

Magam is unom, mi a francnak

kérek választ, mindenkinek mások a válaszai, az egész amúgy
amúgy is eleve rég sokkal jobban – vagy egyszer már – meg van írva.

És ez legalább akkor valami természetes állapot, melyben
enyém az ellentéttelen-látszatú kis szóismétlés trükkje. Vagyok.