Tandori Dezső

KEZDENEK KIMENNI A GUMIK…

 

…az alsónadrágjaimból, ez egy combat, harc, ke-
mény és reménytelen. És nem elég vele szemben a
„harcke” és a „ményés”, nem elég a hangzás, a szó, nem
elég, hogy én tudom, tudom. Az úgyis csak rövid s futó
válaszok; a napról-napra-halogatás; a sok most-ez-legyen-
velem, de-nem-hát-természetes-hogy, ez a sok, sok, sok
– – – elnézem a papírhalmokat, de hát papírhalmokba se
akarnék fúlni, egyáltalán, fúlni, nem akarnék, földbe,
vízbe. Ki ne zuhanj, te, mondtam a Dachauer Strassén
a hatodik emeleten a szállodai ablak-aljnak, ahogy
kikönyököltem, a Döner-Bistro döngött, zengett és
harsogott, ismerem budapesti párját. Az Augusten Strasse
– ugyan, hát az Augusten Strasse se volt most már nekem
az Augusten Strasse. Ültem a régiségek múzeumának
lépcsőin, micsoda régiségek lehetnek bent, gondoltam, ültem,
a kő vagy forró volt, vagy hideg, vagy száraz, vagy nyirkos,
és örültem, ha volt bennem annyi erő és rendesség, hogy
a játékantikváriumban vásárolt Kazinczka Medvém fejét
a szétszakadással fenyegető húzózárat félretávolítva,
kicsit körülményeskedve – itt: hűen ehhez? na, persze!
a szó már…! –, megsimogattam. Éreztem egy pontot, melynek
nem „minden mindegy”, de azért semmi nem is „olyan fontos”.
Ettől függetlenül volt, hogy túl nehéz cipővel, friss ficamú
lábbal, nagy hőben, nagy szélben, nagy esőben, nagy nem-
tudom-miben mentem tovább, nem-tudom-mekkora-nem-tudom-mi, utazó,
ki nem találja épp, megtérni honnét, ki nem találja épp, megtérni nem.