Takács Zsuzsa

MÉYPONT

 

Kár lenne nélkülünk, harsogták a fekete
betűk a reklámmelleken feszülő trikón.
Komolyan vettem, kár lenne nélkülem!
Közben az Állami Biztosítóról volt szó,
és nem a nőkről. Mégis elszánt
mosollyal néztem a férfiakra, bár
nem láttam be egészen, mért is lenne
kár, de jólesett a gesztus.
Később Jé-vel beszéltem a feliratról,
elképesztő, mondta, ő végig egy bizonyos
etnikumra gondolt, és így magára vette.
De ha a határokon túl ragasztják ki a nőt,
s mi több, magyar szöveggel, úgy is bombaként
robban, mondtam. Mégis, bevallom, nekem a nők
kiirtásával kapcsolatosan tetszik leginkább.
Olyan, mint egy utolsó, ámbár hasztalan,
az érzelmeket megcélzó könyörgéskísérlet,
fűt-fát ígér, már-már ajánlatot tesz,
ringó betűk a reklámmelleken!
féltő mozdulattal siklik rá a kéz,
ahogy ez vészhelyzetben elfogadható is.
Ámbár én nem tudnám magamat besorolni
– lehet, gyávaságból –, sem nő,
sem férfi olyankor nem vagyok.
Egyedül. Otthon. Kritikus napokon.
Se hús, se hal, bár maga a tökély: önmagam.
De kár miért is lenne? Annyi az öngyilkos,
kékharisnya, elvált, madzaggal összefűzött,
elhagyott, öreg. És mindnyájan meghalnak
úgyis egyszer. Ha előbb egy kissé?
Halhatatlan lelkük nem lehet
ennyire kicsinyes! Előnye, például, rengeteg!
A szerelmi nyavalygások nagy része
megszűnik. Nem ülök sápadtan
az íróasztalomnál – igaz, sehol sem ülök –,
a hívásodra várva. (Semmi sem szól melletted,
csak a kissé ferdén metszett szemed.
Pillantásától kiszárad a szám.)
Három perc, két perc és egy.
A végső megoldás egyre közelebb.
Nem mondta-e Sartre, hogy olyanok
a nők, mint az ázott saláta?
(A férfiak többsége mintha erre vágyna.)
Egy képzelt batyu alatt mégis
roskadozva járunk. Szakállt ereszt sugárzó
állunk. A szemünk alja karikás.
MÉYPONT (ahogy a Bölcsészkar közelében
lévő aluljáró falán kiírva olvashatni),
L nélkül Ypszilonnal.