Rákos Sándor

AMELYBEN AZON TÖPRENG, HOGYAN SZABADULJON A VÉNEMBERTŐL, AKI SZEMBENÉZ VELE

 

egy csupa-ránc-arcú vénember
él vissza csúful a nevemmel

tükör lapjáról sandán les rám
a százéves vaksi aggastyán

csorba szája azt hajtogatja
én ő vagyok önmagam apja

kételkedem? sorolja rendre
emlékeimet rákként menve

hátra évszámra az időben
és menten rátalál a dőre

valamire mit rajtam kívül
nem tudhat más csak ő egyedül

perbe szállni vele nincs kedvem
magammal harcba keverednem

és dacból ha megtenném ezt is
egymagam lennék győztes-vesztes

mint aki ottfelejt akartan
mosdóban öltözőben parkban

régi ruhát ha szerez újat
tőle talán úgy szabaduljak?

vagy mint ebét szívtelen gazda
veszti el – zárjam ki a fagyba?

vagy – westernhős – szögezzek inkább
torkának kést szívének flintát?

vagy tán végezzek én magammal
s árnyékomként ő is velem hal?