Petrányi Ilona

IGNOTUS PÁL „BÚCSÚÜZENETE”

 

Ignotus Pál 1949. június 7. és 14. között – élete és a közelmúlt magyar történelmének egyik legtragikusabb fordulópontja előtt – hevenyészve papírra vetett „búcsúüzenete” (melyet inkább számvetésnek és szellemi, irodalmi végrendeletnek neveznénk) húga, Ignotus Sári jóvoltából került sok egyéb, Ignotus Pálra vonatkozó dokumentummal együtt a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonába, 1982-ben.

A saját kezű gépírással készült s néhol autográf tintaírású javításokkal, kiegészítésekkel ellátott irat borítékján gépírásos címzés olvasható: „Madame Charlotte Ignotus in case…” A szövegből derül ki, hogy „búcsújegyzet”-ét Ignotus Pál Budapestre utazása előtt londoni barátnőjére, Mrs. Rose Eltonra bízta, azzal a kéréssel, hogy csak akkor adja át húgának, ha őt Magyarországon letartóztatják, vagy sorsa menthetetlenül rosszra fordul.

Ignotus Pál ekkor már kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz éve Londonban élt. 1939 tavaszától formailag mint a Szociáldemokrata Párt kiküldöttje, a Népszava és az Esti Kurír tudósítója, valójában mint emigráns, aki származása és politikai nézetei miatt otthon már publikálási lehetőséget, sőt fizikai biztonságot is egyre kevésbé remélhetett. A háború alatt főként a BBC European Intelligence osztályán végzett propagandamunkát, s az angol elhárításnak is dolgozott. A magyar emigráns politikai csoportok közül Károlyi Mihály köréhez csatlakozott – aki ez időben egy antifasiszta szervezet, az Angliai Magyar Tanács elnöke volt –, s tevékenyen részt vett a szervezetnek a magyar ellenállást segítő munkájában. 1945 után a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Radikális Párt kínált számára működési lehetőséget. Ez utóbbi hetilapjába, a Zsolt Béla szerkesztette Haladásba írta rendszeresen cikkeit, s itt publikálta 1947-48-ban önéletrajzi esszésorozatát és visszaemlékezéseit József Attilára és a Szép Szóra Csipkerózsa címmel. 1946–47-ben egyébként kísérletet is tett a Szép Szó újraindítására szociáldemokrata támogatással, de az MKP-nak az SZDP elleni támadásai, majd a koalícióban való mind meghatározóbb szerepe, s némiképp Lukács Györgynek a régi Szép Szóval kapcsolatos bírálata (Írástudók felelőssége, 1945) miatt a szerkesztőség más tagjaival együtt elállt a tervtől. 1947 októberétől kinevezték a londoni magyar követség sajtóügyekkel foglalkozó tanácsosának. Mint egyik 1957 utáni önéletrajzvázlatában írta, igyekezett e beosztásában „a Labour párti Anglia és az új Magyarország közt a kapcsolatokat fenntartani és erősíteni”, s eközben „harcba keveredett azokkal, akik ezt egyik vagy másik irányból elítélték. Különösen éles támadásban volt része Rákosi Mátyás hívei részéről, akik szemére vetették, hogy a Magyarországon kikényszerített kommunista-szociáldemokrata pártfúzió után is tovább használta a »harmadik utas« hangot, és… egy előadásában védelmére kelt a… nyugat-európai demokratikus rendszereknek”.

1949. június 16-án „jelentéstételre” utazott Budapestre, de mint „búcsúüzenete” is bizonyítja, hazahívását e belpolitikailag „válságos” időszakban maga kezdeményezte. Két okból: részint, hogy nagybeteg édesapját, az 1948 végén Amerikából hazahozatott Ignotus Hugót még egyszer láthassa, részint, mert „gyógyíthatatlanul magyar”-nak és „baloldali magyar”-nak érezvén magát, nem akarta, hogy személyét „akár a háború és ellenforradalom áhítóinak, akár a lélekben és műveltségben is elidegenedett ténfergőknek táborába” sorolják.

A június 9. és 14. között papírra vetett jegyzetek, ahogy közeledik az elutazás napja, mind több szorongással, rossz előérzettel telítődnek, egyre drámaibb feszültségűek, s a kezdetben csak „magánhasználatra” szánt töprengések és találgatások végül is egy szellemi végrendelet s egy nyilvánosságnak is szánt utolsó üzenet formáját öltik. Szinte párhuzamosan azzal, ahogy a nyugtalanító események ezekben a napokban megsokasodnak Magyarországon. Május 30-án éjszaka Rajk László külügyminisztert letartóztatják. Május 31-én a Kommunista Párt Központi Vezetőségi ülésén elrendelik a „tagfelvételi zárlat” meghosszabbítását, s ez már nem a szociáldemokrata vezetők és párttagok ellen irányul, mint a pártfúzió után, hanem a kommunisták nem „moszkovita”, ún. magyarországi vezető szárnya ellen. Június 16-án, aznap, amikor Ignotus Pál Budapestre érkezik, a Szabad Nép közleménye arról tudósít, hogy Rajkot mint „imperialista kémet és trockista ügynököt” kizárták a pártból, jóllehet ekkor már több mint két hete törvénytelenül fogva tartották. Jegyzeteinek tanúsága szerint Ignotus Pál minderről csupán annyi biztosat tud, hogy Rajk mint miniszter megbukott, s hogy félreállították. De már közvetlen környezetében, a londoni magyar követségen is érzékelhető, hogy itthon megváltozott a légkör. Nem sokkal korábban kollégáját és egykori emigránstársát, a háború alatt az Angliai Magyar Tanácsban tevékenykedő kommunista Szüsz Miklóst hazalátogatásakor, mint külszolgálatra nem megbízhatót, otthon fogják. A történész, szociológus Erős János ezért, amikor hazarendelik, inkább a végleges kintmaradást választja, s mivel értesülései alapján jobban felmérte a magyarországi helyzetet, óva inti Ignotus Pált a hazautazástól. Most már nincs választás, állítja: „aki nem megy haza, áruló; aki hazamegy, kém”. Ignotus mégis inkább ad hitelt másik kollégája, Beck János megnyugtató vélekedésének, akit majd néhány hónappal később otthon mint Rajk hívét és kémet letartóztatnak és perbe fognak. Inkább számba veszi ellenfeleit, s igyekszik Rákosi és az „irodalmi kommunisták” várható támadásaira, vádjaira előre felkészülni, semmint hogy árulónak tartsák, s kintmaradásával magyarsága és baloldalisága „jó hírét, tisztességét” kockáztassa: „Ha valami vagyok, akkor magyar író vagyok, még ha éveken át alig írok is. Ha magyar vagyok, legalább elméletben úgy kell gondolkoznom, mint aki Magyarországhoz tartozik. Ha most leválok róla, hogyan tartozhatok valaha is oda?”

Nem tudni, hogy Ignotus Pál végzetessé váló döntése rendíthetetlen bátorságából, csodaváró optimizmusából vagy tisztánlátása hiányából fakadt-e. De még drámaibbnak tűnik, ha tudjuk, hogy a véletlenül épp ez időben Magyarországon tartózkodó Károlyi Mihály, aki Ignotus-hoz – mint a „búcsúüzenet”-ből is kitűnik – politikusi vonatkozásban is közel állott, ekkor már bizalmas közlések révén értesült Rajk letartóztatásáról, s nem sokkal később épp emiatt mondott le párizsi nagyköveti tisztségéről. Ignotus Londonban még tájékozatlan. Egészen a Párizsból Budapestre indulása előtti napig, amikor addig némiképp bizakodó „búcsújegyzetei” egyszerre megváltoznak, s egy végsőkig elkeseredett hangú „utolsó üzenet” formáját öltik, amiből arra következtethetünk, hogy nagyjából tudta (vagy pattanásig feszült idegállapotában megérezhette), milyen politikai fordulat következett be Magyarországon. Ami (kezdeti?) tájékozatlansága ellenére írásában mégis meglepő és elgondolkodtató, az Rajk helyzetének téves megítélése s várható sorsát illető közönye, továbbá, hogy bukásának általánosabb következményeivel (eleinte?) nem is számol. Ugyanakkor határozott rokonszenvvel viseltetik Révai József iránt, tőle remél személyes pártfogást, s aggódik is sorsáért, noha félelmének elég kevés az alapja. Talán őt is lefegyverezte – Déry szavaival – Révai „gondolkodásának nagyvonalúsága és erőszakos bája”, esetleg személye iránt tanúsított korábbi érdeklődése vagy 1949 márciusa előtt a demokratikus átalakulásban a nemzeti összefogást erőteljesebben hangsúlyozó hivatalos megnyilatkozásai. Szemben például Lukáccsal, aki már 1945-46-ban is merevnek, gyanakvónak bizonyult a Szép Szó újraindításával kapcsolatban.

Ignotus Pál, Angliába való visszatérése vagy itthon ragadása esélyeit és körülményeit számba véve és százalékos arányban latolgatva, nem túlzottan derűlátó, de a bekövetkezett valósághoz képest mégis optimistának bizonyult. Két hétre kért hazahívásából mintegy három hónapi bizonytalan célú itthon tartóztatás lett, melynek záróaktusaként Ignotus Pált, apja halála után néhány héttel, 1949. szeptember 5-én, lakhelyén, a Margitszigeti Szállóban titkon és minden indoklás nélkül letartóztatták. Hetekig sem családja, sem a követség tisztviselői nem tudtak biztosat sorsáról. Csak egy évvel később, 1950 októberében került sor a zárt tárgyalásra, ahol mint „angol kém”-et tizenöt évi fegyházra ítélték. A felmentése és ügyének felülvizsgálata érdekében történt kísérletek egyikéről Ignotus Sári számolt be a londoni Irodalmi Újság 1975. augusztus–októberi számában megjelent közleményében, melyben Thomas Mann 1949. november 10-én Révai József népművelési miniszterhez intézett levelét, illetve annak keletkezési körülményeit ismertette. A levél szövege, magyar fordításban: „Mélyen tisztelt Miniszter Úr, a londoni Timesból értesülök arról, hogy Ignotus Pált Magyarországon letartóztatták. Ennek okai természetesen ismeretlenek előttem. Kötelességemnek tartom azonban közölni, hogy Ignotust korábbi magyarországi látogatásaimból jól ismerem, s erkölcsi tartását csakúgy, mint tehetségét, mindig nagyra tartottam. Elképzelni sem tudom, hogy illojális magatartással bűncselekményt követett volna el. Engedje meg tehát, Miniszter Úr, hogy arra kérjem, hasson oda, hogy ügyét felülvizsgálják. Meggyőződésem, hogy ártatlansága be fog bizonyulni. Legyen szabad bíznom abban, Miniszter Úr, hogy nem veszi zokon lépésemet, amelyre a rokonszenv és aggodalom késztetett. Mély tisztelettel híve Thomas Mann.” Nincs tudomásunk róla, hogy Révai József válaszolt volna a levélre. Ignotus Pál maga Political Prisoner című (először 1959-ben, angol nyelven megjelent) visszaemlékezésében tudósít börtönélete történetéről, viszontagságairól, a koncepciós perek mechanizmusáról. Műve, mely több idegen nyelvű kiadást ért meg, a közeljövőben magyarul is megjelenik a Cserépfalvi Kiadó gondozásában.

 

Mi teszi olyan izgalmas, megdöbbentő és megrendítő dokumentummá Ignotus Pál hevenyészve papírra vetett s jószerivel csak önmaga és néhány jövendőbeli híve számára rögzített „búcsúüzeneté”-t? Részint negyven évvel ezelőtt megfogalmazott társadalmi-politikai eszményeinek, „egy civilizált magyar demokrácia”-ra vonatkozó elképzeléseinek, „a szovjet világ szétesésé”-t s átalakulását illető „jóslatai”-nak a legutóbbi hónapok politikai eseményeivel és társadalmi célkitűzéseivel összecsengő kísérteties aktualitása. Főként azonban feljegyzései keletkezésének konkrét történelmi-politikai s ebből is következő személyes, lelki szituációja. Az előbbi, mely szabadságát, sőt puszta létét is fenyegette, önmagával való szembenézésre és számvetésre, az utóbbi nyílt színvallásra és döntésre kényszerítette az írót. S ha a nemrégiben könyv alakban megjelent Csipkerózsa (Múzsák Kiadó, 1989) egy mentalitásával, hangnemével sokszor irritáló, pózaival néha ellenszenves Ignotus Pált mutat be, a két évvel később keletkezett szellemi végrendelet és „búcsúüzenet”, melynek egy része a Csipkerózsa utószavának is tekinthető (műve eredeti céljának és tervezett formájának ismertetésével és egy máig érvényes, a korábbihoz képest több ponton kiegészített és letisztult József Attila-kép, illetve értékelés megfogalmazásával), egy önmagával szemben kritikusabb, szorongásaiban, keserű káromlásaiban is érthetőbb, értelmetlenül hősi (öngyilkos) gesztusaival megrendítő embert állít elénk. Mert ez a józan észben hívő racionalista idealista is volt. „Búcsújegyzetei”-ben egy helyütt találóan „a józanság Don Quijotéjá”-nak nevezi magát, aki akkor is hisz az ész diktálta társadalmi átalakulásban, fejlődésben, s harcol megvalósulásáért, ha a környező világ minden irányból igyekszik gátakat vetni annak.

Még a magyarságot kegyetlenül káromló s átkozódva temető, igaztalanul bántó sorai mögött sem lehet nem észrevenni a reménytelen és keserűen csalódott szerelmest, az írása elején magyarságát öntudatosan vállaló, a magyar kultúra és baloldaliság védelmében bármikor megvívni kész „gascogne-i legény”-t. S Ignotus Pálnak bizonyára megütközést keltő, fájdalmasan indulatos s szélsőségesen túlzó ítélkezése és a süvöltő magánytól, a végső elkeseredéstől drámaian (s romantikusan) patetikussá váló utolsó szavai egyben megéreztetik nemzedéke: a magyar zsidó polgári radikális értelmiség második nemzedékének és Magyarország elkövetkezendő korszakának tragédiáját is.

Ignotus Pál 1956 márciusában, hat és fél év után szabadult Rákosi börtöneiből. A XX. kongresszus és Hruscsov londoni látogatása előtt, amikor – mint már idézett önéletrajzvázlatában írta – „Moszkva látnivalóan azon volt, hogy a nyugati szociáldemokrata körökben jó benyomást keltsen, megérkezett Budapestre a parancs, hogy a szociáldemokrata »kémpörök« még fogságban tartott elítéltjeit… nyomban szabadlábra kell helyezni”. Fogsága idején keletkezett (s 1957-ben Londonban megjelent) börtönversei záródarabjában Ignotus Pál nemcsak nemzedéke, de mindazok vonatkozásában érvényes szomorú igazságot fogalmazott meg, akiknek hitéből űzött csúfot, s alkotóerejét, cselekvésvágyát korlátozta vagy bénította meg évtizedekre egy bűnös rendszer:

 

Nincs zsarnok, kit ne láss legyőzve,

Ha már csak untat minket;

Nincs igaz ügy, amely ne győzne,

Mikor már úgyis mindegy.

 

Minden mocsok s gazság e földön

Elrendeződik végül;

Minden bú-baj elszáll e földről

Lelkeddel vagy anélkül;

 

Megszűnik fájni minden kórság

Ha kivénülsz belőle;

Csak egy van, mire nincs orvosság:

Az elmúlott időre.

 

(1949. szeptember 5.–1956. március 29.)

 

Ignotus Pál a többéves testi és lelki szenvedések ellenére mégis meglepően gyorsan regenerálódva, megújuló hittel támogatta, az új írószövetség elnökségi tagjaként, 1956-ban a Nagy Imre személyéhez kapcsolódó demokratikus kibontakozást. Részt vett a forradalmi megmozdulásokban, majd a forradalmi bizottságok gyakorlati munkájában november 4. után is, de Nagy Imre és társai elrablása, illetve deportálása miatt decemberben úgy döntött, hogy elhagyja az országot. Így másodszor is emigránssá vált. Előbb Bécsben, majd ismét Londonban telepedett meg, s könyveivel és újságcikkeivel, 1957 márciusától pedig a Magyar Írók Szövetsége Külföldön elnökeként munkálkodott a forradalmi hagyományok őrzése, az otthon bebörtönzött írók védelme és a magyar irodalom határainkon kívüli ápolása, megismertetése érdekében. Megpróbáltatásai ellenére javíthatatlan idealizmussal és optimizmussal, mely mai utódainak is sajátja. S mintha eredeti terveit tekintve félbemaradt műve, a Csipkerózsa is valójában ma folytatódna, amikor az évtizedekig tartó tetszhalott állapotából felébredt országban az emberek „úgy folytatják álom előtti pletykáikat, intrikáikat, marakodásaikat, ahogy a Csipkerózsikáról szerzett balettban… s mindenki úgy sürög és zsivajog, esztendőkkel megöregedve és csodáktól megviselve is, mintha mi sem történt volna”.

 

 

Jelentősebb kísérletek Ignotus Pál életművének vagy e mű részletkérdéseinek felmérésére (ideértve az 1945 előtti korszakot is, melynek ismertetésére itt nem tértünk ki): Nagy Csaba: Kísérletek a betiltott Szép Szó újjászervezésére (ItK, 1985. 4–5. sz.) – Bozóki András: Egy ingerlékeny urbánus (Századvég, 1988. 6–7. sz.) – Nagy Csaba előszava a Csipkerózsá-hoz (Múzsák, 1989).