OSZIP MANDELSTAM TIZENEGY VERSE

Kántor Péter fordításai

 

Akárha aranyfüst, ragyog
Az erdei fenyők ruhája,
S lapulnak bokrok közt a sárga
Szemű kisjátékfarkasok.

Ó, bánatom, jövendölőm,
Ó, csöndes szabadságom álma,
S te élettelen ég csodája:
Nem évülő kristály-öröm!

1908

 

 

Csak gyermek-gondnyi batyut,
Csak gyermek-könyvbe merülni,
Más mindent messzire űzni,
Elhagyni a túlszomorút.

Rossz holmi a lét, idegen,
Fáradtam tőle halálra,
De e földet, mást sose látva,
Bármily nyomorult, szeretem.

Hintáztam, távoli kép,
Kerthintán, deszkaülésen,
A fenyők magasak, feketék,
Álomködön át felidézem.

1908

 

 

Mikor ütés ütést követve összeér,
S fejem fölött nem lankadón,
Akár a végzet, úgy az inga lengve kél
Úrrá lenni a sorsomon,

Siet, lohol, s gorombamód egyszerre kész,
Az orsóról lefut a szál,
És nincs tovább találkozás, megegyezés,
És késő elhajolni már.

Éles rajzok kuszán egymást keresztezik,
S lépést ki tarthat még vele?
A mérgezett dárdát magasba lendíti
Merész vademberek keze…

1910

 

 

Viharfelhők alá szorulva
Madár rikoltja jós-szavát:
Hány üszkös lapnak oldalát
Lapozta századoknak ujja!

Szent rémületben él, mi él,
S a lélek mind – akár a fecske
Vihar előtt – oly röptöt ír le,
Amit nincs szó, mely elbeszél.

Ezüst felhők, a napsugárra
Mikor olvadtok semmivé,
S lesz a magasság könnyűvé,
S lesz béke-szárny fölénk kitárva?

1910

 

 

Ó, ég, az álom fényed visszahozza!
Jön még világosság vak éjjeledre!
Egy nap – fehér papír a tűzbe dobva:
Kevéske füst, s vele kevéske pernye.

1911

 

 

Áthatolhatatlan köd takarta
Gyötrő és bizonytalan valód.
Istenem! – mondtam, nem készakarva,
Tévedésből használván e szót.

Mellemből, mint nagy madár ha röppen,
Kiszakadt az Istennek neve;
Sűrűn gomolyog a köd előttem,
És üreslik bennem hűlt helye.

1912

 

 

Természet – ugyanaz a Róma benne is.
Tájból formázva ki város ábráju vázat,
Áttetsző lég mutat, kéklő és cirkuszi,
Mezőség-fórumot, nyír-oszlopcsarnok-árnyat.

Természet – ugyanaz a Róma, s most se tud
Jó okkal szállani fohász istenhez, éghez;
Van áldozati szív, jósolni háborút,
Rab, aki hallgat, és kövek az építéshez.

1917 (1914)

 

 

Hadd csüggjön a fül romlandó csodán,
Virágzó városok neve becézzen.
Nem Róma él évszázadok során,
Hanem az ember helye az egészben.

Királyok álma bírni ily nevet,
Papok a háborút helyeslik érte,
És nélküle méltók a megvetésre,
Mint ócska lom, a ház s a szent helyek.

1917

 

 

A jövő korok isteni, elhivatott,
Deli sarjaiért nekem itt,
A kimért lakomán kupa bor se jutott,
Becsület se, se ünnepi hit.

Íme farkasüző kutyafalka-korom,
S nem farkas-vér az enyém!
Mint sapkát óv suba-ujj, takarón
Suba-sztyepp rejtsen melegén.

Hogy ne lássam a gyáva silányt, a merényt,
A kerékbetörött tagokat,
Hogy ragyogjon az éjben a kékróka-fény,
Mint kezdetben ragyogott.

Vigy az éjbe, hol a Jenyiszej kanyarog,
S fel a csillagig ér a fenyő!
Nem farkas-vér az enyém, s ne kopók,
Ember legyen az, ki megöl.

1931

 

 

Ó, képmutatni, azt tudunk mi,
Feledve ritka könnyedén,
Hogy a halált közel haladni
Ő látja jól, a gyermek-én.

Még nyúl a sérelem felé, vesz,
Szemében ott az álom alja,
De én kire legyek ma mérges?
Magam maradtam egymagamra.

1932

 

 

Célba vesz a körte, a zelnicemeggy célba vesz,
Porhanyósan záporoz, csalhatatlan megkeres.

Fürtjeikkel csillagok, csillagokkal fürtjeik –
Egy hatalom kettejük? Mely virágzás mit derít?

Színnel, lendülettel-e, légi éggel teljesek –
Hull az ég, ha légbe sújt fehér buzogány fejük.

És a kettő illata össze nem fér, harcban áll:
Elvegyülve elcsitul – szétbomolva szerteszáll.

Voronyezs, 1937. május 4.