NÉMETH LÁSZLÓ – VERES PÉTERNEK

Levélfogalmazvány, valószínűleg 1945 decemberéből

 

Első leveled elől kitértem; most újra írsz, s hallgatni lustaság vagy gyávaság lenne. Megértem kíváncsiságodat. Utoljára Szárszón hallottad a véleményemet. Azóta közel három év telt el, s milyen! Érdekes lehet egy pillantást vetni az otthagyott s az eseményektől [olvashatatlan] műszerre; mit jegyzett föl s mit mutat e három évről, mely neked is történeti szerepet juttatott.

Nem tudom, elolvastad-e mostanában azt az előadást.* Akik ismerik, biztosan igazat adnak rossz sejtelmeinek. Én legalább gyakran hallok olyasmit, hogy mindenben igazam lett. Mit kötöttem én ott a lelkekre? Hogy a „fölszabadulás” valóban a magyar nép fölszabadulása legyen. Ma sokan látják úgy, hogy burkolt gyarmatosítás lett. Arra figyelmeztettelek, hogy az ország fele, de inkább kétharmada kispolgár; ne felejtsétek ki, ne nyomorítsátok meg őket idejétmúlt szocializmussal. A választások bebizonyították, hogy nem kétharmad, de háromnegyed; az a helyes szám (a kisgazda-pártot az ő tiltakozásuk dagasztotta fel s az ő – – – a szociáldemokrata s a paraszti [olvashatatlan szavak]); s ezzel a hasznos munkás többséggel a mai országvezetés nem tud mást kezdeni, mint a reakció felé nyomni vagy mesterségesen proletarizálni: azaz tönkretenni a nemzeti vagyont. A kegyetlenség is bevett szokás lett országunkban; a szörnyű tudatot, hogy míg mi eszünk és alszunk, másokat gyötrünk, lassan meg kell szoknunk – s a gázkamra, melyet az inflációval készítettek: elsősorban a velük érző magyar értelmiséget sújtja, mert hiszen az az értelmiségi, aki a Habsburg-restaurációt szolgálta, Szekfűvel az élén teljesen átmentette magát.

Mindez azonban nem is történhetett másképp, s jóstehetség helyett (mely különben is a legutolsó tehetség) én inkább malíciával gyanúsítom magam: intelmeimbe ketrecül az elkerülhetetlent állítottam elétek megtorlásul, hogy lehagytatok. S ha bámulok valamit, hát nem azt bámulom, ami jóslataimból bevált, hanem ami be nem vált. Mert ha több nem is, a fontosabb ez: az én rémlátásaim éppoly tévesek voltak, mint a ti reményeitek. S amit valóban fognunk s becsülnünk kell, nem a magyarság szerencsétlensége, hanem hallatlan szerencséje.

Egy gyarmati népnek (amilyen a magyar) egyetlen reménye: hogy ezt tudja – van néhány tucat embere, aki helyzetét érzi, s a szabadulás módjait keresgéli. Az elmúlt években semmi sem lett volna könnyebb, mint ezt a tudatot a vak órjás fejéből kitépni s a magyar gyarmatosítást (ezt a négyszázados munkát) befejezni. 1939-ben a természetes az lett volna, hogy Csehország után a németek Magyarországba jöjjenek be. Itt nyitott és fölvirágozott kapu várta volna őket, mi nem lettünk volna casus belli, a Nyugat odaadott volna nekik gyarmatul. Hol lennénk mi, s hol a magyar nép, ha Hitler nem a háborút akarja? 41-ben a nyilasok végezték volna el kiirtásunkat, ha (mint az ő szempontjukból ésszerű volt): őket ültetjük kormányra. Egy millióval több magyar halott – és egyetlen író sem: ezt jelentette volna ez az uralom. S ami sokaknak a legnagyobb csalódás volt, nem az oroszok voltak-e 44-ben szerencsénk neve? Ha az oroszok olyanok, amilyeneknek mi képzeltük őket, ha meggyőződésünk jobban érdekli őket, mint zsebóránk, ha elitünket hurcolják el gyáraink és munkásaink helyett: válthatunk-e most egymással levelet? Az erők feszült egyensúlya, mely 1935-től 1942-ig kényszerített, és megengedte, hogy a magyar sorskérdéseket átgondoljuk, hallatlan szerencsénkre tovább tart. Az oroszok és angolok közt – szinte a senki földjén – a diktatúrának demokráciává kellett álcáznia magát; az egyeduralom pártokat szült, s a pártok, nyakukra tekert kötéllel, mégiscsak élnek, s szoknyájuk redői közt az elhallgattatott magyar irodalom, vele a magyar helyzetérzés is, s sok-sok magyar ember is meglapulhat. Hogy mi lesz a vége a halálos bújócskának: azt természetesen nem tudom.

[Hiány a kéziratban.]

… s hogy áldemokráciánk még valódi demokráciává is válhat, melyben küzdhetünk a magyarság mellett – nem megritkult és megrendült gyarmatosítóinkkal.

Mennyire használta ki ezt a szerencsét a Nemzeti Parasztpárt? Én a ti hibátokat már Szárszó előtt láttam: ti politikusok akartatok lenni, s a politikáról azt hittétek, hogy taktika. A vízipólóban „abstoss”-nak nevezik, amikor valaki egy másik játékos testéről rúgja el magát. Nos, ti rólam, a régi bajtársról vettetek abstosst balra – már láthatjátok, hogy kik felé. S nemcsak rólam – a magyar irodalom nagyobb felét feláldoztátok: csak hogy a beállt változásokban possibilisek maradjatok. Pedig hát akármi választ el titeket Kodolányitól, Sinkától – mégis milliószor közelebb estek hozzájuk, mint Horváth Zoltánhoz vagy Révaihoz. Tudom, hogy ez téged illet a legártatlanabbul – Illyés, akit én abban a tudatban bújtattam, hogy elsőül fog kiszolgáltatni: hevesen védte az írókat, Kovács Imre, akit hóhérhajlamokkal gyanúsítottunk: Héja megmentője lett, Nagy István is csak könyveinket zúzatja csontunk helyett. Én tehát (ha érzékenységemet meg is kínoztátok) inkább hálával fordulok felétek: a Parasztpárt alapvető botlását mégis ott látom: amikor írótársaitokat, akik nagyon is szívesen tartottak volna veletek, régi ellentétek felhányásával idegenek kívánságára a hajóból kiraktátok. Ezen az sem változtat, hogy (midőn) később beszedtétek – vagy ahogyan ma mondják: becsempésztétek. Mert hisz nem gonoszsággal, hamis versennyel vádollak benneteket, egyáltalán nem vádollak – inkább reflexeitekben igyekszem a hibát kimutatni.

Az ostrom utáni hetek poklában az első reménysugár az volt, hogy van egy párt, a Nemzeti Parasztpárt, s az, hogy ti vagytok öten. Én addig azt hittem, hogy titeket a Kommunista Párt kirakatmagyarjaiként foglak viszontlátni, s ez külön otthon reményét keltette fel egy olyan világban, amelyből, azt hiszem, végképp kizártak. Ebben a magyar értelmiség leghűbbjei így voltak veletek – s én most az ő zavarukat próbálom tükörül tartani a ti bölcsességtek elé. A magyar politika ma természetszerűen hazug. Kis népeknél ez egyelőre úgy látszik: kényszerűség. Tele van a szánk demokráciával, s burkolt diktatúrában élünk, van egy kormánypártunk, mely kisebbségben van, s alkotmányosan rendelkezik minden hatalommal, s van többségi ellenzéki pártunk, amely vezetőinek a kormány rendelkezésére szabad bocsátaniuk az ellenzéki ország szavazatait. Ebben azonban lassan mindenki kiismeri magát, tudja, min mit értsen. A Parasztpártról azonban senki sem tudja, hogy mit tartson. Legszabatosabban író íróink a legködösebb politikusaink. Az emberek – s nem ellenségeiteket, hanem olvasóitokat értem – körülbelül így gondolkoznak rólatok. A Parasztpárt vezetői azt mondták a kommunistáknak: a magyar parasztság és értelmiséghez ti mint kommunisták nem férhettek hozzá, bízzátok ezt ránk: mi mint külön párt, hozzá „paraszt” és „nemzeti”, megszerezzük nektek a lelkeket. A népnek és értelmiségnek pedig ezt mondjátok: „Az ország ma a kommunisták kezén van; párthoz csak az ő segélyükkel juthatunk, de abban nektek csinálunk pártot.”

De fogadjuk el, hogy ez csak így történhetett, csak így juthattatok párthoz. Azt, hogy a párt két arcából melyik az igazi: ti magatok sem tudhatjátok: mert öten vagytok, s ha egyiketek az átjátszást, másikótok a kijátszást hangsúlyozza. Így elsősorban magatokat misztifikáljátok – mert nem lévén világos karaktere a pártnak, még természetes híveitek is elállnak mellőletek. Akik a nyilasokkal szemben álltak, attól félnek, hogy a kommunisták mostani nyilasai – éppen csak a nyilukat lövik ki kelet felé; ezek tehát nem akarnak rajtatok át közvetve hazaárulás bűnébe esni –, akiknek pedig nincs ilyen aggályuk, azoknak természetes helyük úgyis a Kommunista Párt. Ez a zavar annál súlyosabb, mert nem találkoztam még értelmes magyarral, aki ne a ti pártotok helyén keresné a nagy magyar radikális párt körvonalait. A Kisgazdapárt egy konglomerátum: a legkülönbözőbb emberek hada, akiket a magyar nép „nem”-e a parlamentbe bevetett. Egy kicsit kell fordulniok az időknek: s egy Bethlen István-féle ravasz ember akár MÉP-et is szervezhet belőle. A munkáspártoknak viszont még ezután kell magyar munkáspártokká lenniök; egyelőre a gyarmatosítók kesztyűi. A magyar radikalizmus, mely irodalmunkban hetvenéves vívódásából bontakozik ki, mégiscsak a ti tájatokra húzódik. Ez az oka, hogy a gyarmat nem balról jobbra vagy jobbról balra harcol azért, hogy kié legyen a magyar, hanem lentről fölfele – egy gyarmati nép felszabadulásáért –, s a ti tájékotokra kell húzódnia vagy legalábbis pillantania. Helyeteknek ez a vonása az, amely nem engedte pártotokat szétolvadni, e mellett tartanak ki a parasztság, de a Bibó Istvánhoz hasonló fényes intellektusok is. Ehhez ragaszkodom (annyi egyéni fájdalom ellenére) én magam is.

A kívülről néző tehát ezt mondja eddigi szerepetekről. A szerencse lehetővé tette, hogy egy nép legjobb írói politikai pártot alapíthattak; a nemzet java is erre húzott; de ők politikai bölcsességből – előbb legjobb szövetségeseit segítettek hűvösre tenni, azután a közfigyelmet riasztották el – szavazóikat hajtották el maguk mellől. Az igazságot rendelik alá a bölcsességnek, s magukat rendelték alá az idegeneknek. Ezzel szemben ti azt mondhatjátok: a magyar bizonyos tudatot csak ennek az árán lehetett megmenteni a kioltástól; a magyar írók másik felét, amely maga ítélte halálra magát, megmentettük; a magyar radikalizmusnak csak így tudtunk a jövő felé szerény, de nagy jövőjű kirepítő fészket teremteni. Az, hogy vagytok, vagyunk és vitatkozhatunk: a mi bizonyítványunk. Azt hiszem, meddő lenne a vitát folytatni, mert hisz egy ilyen vita csupa „volna” körül folyna.

Mindkettőnket a jövő érdekel – nem a már elkövetett hibák, hanem azok, amelyeket ezután nem szabad elkövetnünk.

Első tanácsom: szabadítsátok fel magatokat, hogy a népet is felszabadíthassátok. A Parasztpártnak világos, egyenes politikát kell folytatnia. Az, hogy Te vetted át a párt vezetését: helyes. Emlékezhetsz: akkor Te voltál az én jelöltem, amikor mostani vezértársaid még cikkeket írtak ellened. A Turul dobogóján, a Falusi króniká-ról szóló bírálatomban: már mindig terád mutattam, mint a magyar radikalizmus vezérére. Te vagy az, akinek még ki sem kell nyitnia a száját, csak föláll, s már jelent valamit. A parasztság: magát láthatja benned; a munkásság: a marxistát; az értelmiség: a magyar észjárást, a nemzeti géniuszt. A politika lejárató malma, a Parasztpárt gyenge első éve téged őrzött meg leginkább. A becsületedbe vágót nem hallottam rólad; sőt a tulajdon pártod hibáival sem azonosítanak. Úgy érzik: a párt a hüvely, s minden másképp fordulna, ha abból kihúznák Veres Pétert. Húzd ki tehát; használd ki egyéniséged sugárzását, túl pártod határain is.

A Parasztpárt sokkal kisebbre zsugorodott – s az ország jobban be van szervezve már –, semhogy belső duzzasztásától sokat (bár abbahagyni nem szabad) lehetne remélni. Én inkább az élesztő szerepét szánnám neki, amely kicsiny, de az egész kenyeret áterjeszti. A magzatban vannak úgynevezett „ősszervezők” – a többi sejt elrendeződését irányítják. Tedd ilyenné a Parasztpártot a magyar demokráciában. Ehhez azonban az szükséges, hogy a Parasztpárton kívüli magyarsággal élő kapcsolataitok legyenek; hogy a látható Parasztpártot egy láthatatlan szervezetbe ágyazzátok, amelynek határa az egész magyar nemzet lehet. Erre jó lépés volna a valódi magyar irodalom; a régi márciusi front egységét megteremteni, s ezt a múlt tévedéseit felszámoló nyilatkozatban a nemzet tudomására hozni. Ezzel három dolgot érnétek el: függetlenségét, a nemzet bizalmát, látná, hogy értékei együtt vagytok, s túlnyúlnátok párt-héjatokat.

Kapcsolatokat kellene [olvashatatlan] más pártok magyar és radikális érzésű elemeivel. Nem gyorsan kipattanó fúziós tanácskozásokra gondolok, hanem lassan érő baráti érintkezésre, amely a másik három pártban választja el lassan a hozzánk tartozókat. Én nem ismerem eléggé a mai életet, de hallom, hogy a Kisgazdapártban Kiss Sándor körül, aki a mi neveltünk, jó negyven-ötven képviselő hallgat; a szocialista pártban Takács Ferencet emlegetik így az itteniek. Hogy a Kommunista Pártban van-e megfelelő csoport, ti tudhatjátok, de Bibó István nagyszerű cikke A demokrácia válságá-ról, úgy látszik, ilyen föltét. Abból kell kiindulnunk, hogy mindegyik párt jó párt – ha a magyarok alulról fölfelé beveszik. Gyarmaton ugyanis csak egy harc folyik: a gyarmatosoké és a gyarmatiaké. S ha hatalmi téren lapítanunk kell is: mutassatok önállóságot ideológiai téren. Valóságos szégyen, hogy egy párt, épp az írók pártja – s az szinte egyetlen gondolattal sem járult hozzá, hogy a szocializmus elmélete s a magyar helyzet közt kapcsolatot [olvashatatlan szó], Bibó István az egyetlen komoly politikai írója. Ő ugyan nem paraszt [olvashatatlan], de annak semmi jele, hogy a Parasztpárt az ő írásait a magáévá tette volna. Én itt megint a múlt századi szocialista elmélet tarthatatlanságára figyelmeztetlek. Azok a klasszikus osztályok, amelyek munkásság, parasztság, középosztály stb. – Magyarországon nincsenek. Magyarországon munkás, paraszt és középosztályi mezben járó kispolgárok vannak – s az alatt egy 10-15% mindenre kapható cigány elem, amelyet mindenki arra használ fel, amire akar. Borzasztó veszély: ezt a kispolgárságot a szociológiánkból kihagyni. A fasizmus csak azért volt lehetséges, mert ezek, életükben fenyegetve, az első kéznél levő elméleten kaptak, amely őket igazolta. Ez a réteg ma Magyarországon egyre inkább makacs reakció lesz. S ha megjön az európai változás – amelyre számít –, megint odaadja magát a legsötétebb erőknek is. Foglaljátok bele ezeket a szocializmus oltalmába. Győzzétek meg őket, hogy nem megsemmisíteni, proletarizálni akarjátok őket, hanem önállóságukat egy nagyobb rend védelmében részesíteni. A szövetkezeti rend kiépítéséről volna szó. Parasztságunk makacsul szemben áll a szövetkezetekkel. Az új gazdák azt követelik: hordják szét utolsó tégláig a majorokat, így akarják biztosítani magukat, hogy sem az urak nem jönnek vissza, sem kolhozba nem terelik őket. Értessétek meg velük, kényszerszövetkezetek jobbágyságával szemben mi a szabad szövetkezetekből fölépült társadalom, amelyben kívülálló maradhatsz, de mint beszerző, értékesítő és termelő is: a nagybirtok, a nemzetgazdaság előnyeit is élvezheted. Ha a termelőszövetkezetek iránti félelmet nem lehet legyőzni: a beszerző és értékesítő szövetkezeteknek az idő is kedvez: hisz ez kapcsolná ki a parazitizmust, a kereskedelmet. Békéscsabán szenes boltjuk van a pécsi bányászoknak. Miért ne nyithatnának így boltot Debrecenben a Bocskay-kerti gazdák, vagy Pesten a Pest környéki parasztok? A szövetkezeti szervezkedés így egyszersmind gyarmati harc is: gazdasági autarkiája (amint azt Gandhi felismerte) elvágja a gyarmatosítók szívócsápjait. Ijesztő: hogy a kultúrát, épp amikor hatalomra jutottatok, hogy kicsavarták a kezetekből. A Horthy éveiben nagyobb volt az emanációtok, mint most. A számító írók értékesebb felét hidegre tették, a másik fele: politizálgat, fecsérli idejét. Folyóiratotok nincs, ami a ti cégéretekkel indult, újságíró lassan nem is lesz már, színpadunk tíz év előtti állapotunkba esett vissza, a kultuszminisztérium állítólag a tietek, de még egy ötlet sem röpült fel belőle, ami a gyarmati magyarság érdekét szolgálná. Minthogy semmitek sincs – az egészre csinálhattok tervet. A gyarmati nép pártja vagytok – a műveltségét igyekezzetek táplálni. Ehhez kell egy folyóirat, mely ébren tartja a magyar tájékozódást, helyzetérzést, s fölcsiholja az elalvó vidéket. Egy kísérleti színház, amely megmutatja a különbséget a magyar és az import irodalom közt, s ellátja a vidéki műkedvelő köröket. A pártok vidéki gócait ne műkedvelő körök, hanem műsoros estek tartására kötelezzétek. Ezeknek a számára a központ csináljon műsorterveket. Ezeknek az estéknek ne legyen pártszaga, mint írók s nem mint politikusok lebegjetek az esték felett. A Parasztszövetség ezen a téren jórészt jó munkát végzett: mért ne csinálhatnátok együtt? Csak mert az oszolj meg és hagyj uralkodni magadon a magyarokra kötelező? Az iskolán kívüli népoktatásnak az élén a ti emberetek áll.

S most a tanácsok után, most nézzük a kalácsot. Ezt ajánlom – de mi az, amit adni tudok? Akik ebben az utolsó két évben nem beszéltek; mielőtt szóba ereszkednének: be kell mutatkozniuk. Azt írod: sokat kellett ebben az esztendőben szenvednem. Hát ez igaz. De a szenvedés nem volt terméketlen. Sok minden lemaródott rólam, s bár a marás néha esztelenül fájt – ami visszamaradt; úgy érzem, több, jobb, harmonikusabb is, mint amit marni kezdtek. A Törökvész úti ház: rom. Ezzel egy börtön szakadt le rólam. A sors feltörte rajtam a kérget, amelyet én nem hiúságból, hanem szeretetből nem tudtam feltörni. A családommal is befejeződött az évtizedes harc: szétválasztottuk a kétféle hatáskört, a két világnézetet (amelyről most a szegénységben derült ki, hogy sohasem lehetett volna összerázni), s megőriztük a megbecsülést és a szeretetet. Én gőgömet helyeztem abba, hogy olyan selyemhernyó legyek, aki mindenkinél több selymet ad, és kevesebb levelet eszik. Az én arisztokratizmusom: Buddha királyfi: aki királyságát elhagyva egy tálacskába gyűjti a fellahok ételét, s közben – vallást alapít. Most valóban így élek, s ez [olvashatatlan]. Feleségem átvette vagyonunk roncsait s a négy gyermek gondját, s most éli hőskorát; s én követem a magam törvényeit. Ez a fölszabadulás: egészségemet is visszaadta. Egy éve jöttünk el Budáról, s én tizenöt kilóval vagyok nehezebb. Egész mókás, ennyit híztam az üldöztetésben. Lassan: a magyarsággal is rendeződik a viszonyom. Ez volt a legnehezebb – nem ellenségeim, hanem volt barátaim miatt; s kivándorlás és élve eltemetkezés közt egész az utolsó időkig rezgett ösztöneimben a delej. Mert aki gyarmati néphez köti dolgát, annak nemcsak minden élősdijét kell maga ellen ingerelnie: de a gyarmati erkölcs is hátában. Akikért küzd: jóformán nem is értik a harcát; egy kis biztatásra hátulról is megdobálják. De épp ez a szép. S ha ide jutottam… tulajdonképp csak azért jutottam ide, mert ezt kerestem. Nem Gandhi volt-e a világ hangos forradalmárai közt az egyetlen, aki megdobbantotta a szívem?

Mindez persze csak leírva ilyen nyugodt és fölényes: amúgy napról napra változik és áramlik. Az azonban biztos (ezt az állapotot már ismerem), hogy az életemnek egy versszaka kezdődik; olyasmi, mint amikor a Tanú vitorláit megindítottam – vagy a Kisebbségben-t elkövettem. Talán épp a kettő szintézise az, amire készülök. A Tanúban az európai lehetőségeit jártam meg – a Kisebbségben óta a gyarmati sors mélységeit, s most ez következik: a magyar sorsban (a gyarmati népek szabadságharcához) az európai művelődés távlatait kitágítani. Ez oly nagy feladat, hogy kitéríttetni belőle semmiért nem engedem. Nem vagyok hajlandó például előadásokat tartani, még ha meg is [a mondat befejezése hiányzik].

Negyvenöt éves korára az ember kiismeri magát. Én akkor működtem a legjobban: ha mint műszer (persze meleg és lelkes műszer) ketyegtem a nemzet kezében, s akkor követtem el hibát: ha valami sereglésbe beleelegyedtem. Egy műszernek azonban szigetelésre van szüksége; a közeli vasak összevissza kavarják, ami a távoli irányt biztosan mutatja. Ítéld meg magad: nyújt-e ilyen szigetelést egy pesti dobogó? S lehet-e más, mint botrány – az én igaz ketyegésemből?

De mindaz, amit itt lenn csinálok, a rendelkezéstekre áll. Az elkészültet a legszívesebben neked küldöm fel, te megmutathatod Illyésnek, s ketten dönthetitek el: mit használhattok – a magam neve vagy álnév alatt-e? Így mind a kétféle szemrehányást elkerülhetem; azt is, hogy elhúzódok, s azt is, hogy jelenlétemmel bajt szerzek. Egyelőre a Sarlón kívül természetesen helyetek sincs a munkáim számára. De ha a folyóiratotok s a kis színházatok megindul: lesz. Most épp két munkán dolgozom. 1) Gyarmati nép Európában címmel olyanféle sorsképet készítek, mint a Magyarság és Európa volt. Része folyóiratban is közölhető lenne. A könyv egyes tételeit külön tanulmányokban szándékozom fölnagyítani; itt már a ti kívánságaitokat is figyelembe vehetem. 2) Könyvnapra három új színdarabomat szeretném kidolgozni (Sámson, eklézsia-megkövetés, Széchenyi), tető alá hozni. Ezek már az új világ gyümölcsei, s a Misztótfalusiról szóló alkalmasabb lenne színháznyitóul a tervbe vett Papucshős-nél. Régibb, kiadatlan, részben elveszett darabjaimon is dolgozom – foglalkoztatnak –, új szakomnak, úgy látszik, a dráma lesz vezető műfaja – ha megmaradok, úgy érzem, magam is el tudnék látni egy kamaraszínházat műsorral, csak legyen, aki nézze. Részvételt a próbákon nem ígérhetek, de részletes utasításokat igen.

Oly szerepet, amelyhez testi jelenlétem szükséges, nem szívesen vállalok. De ha Debrecenbe vagy Sárospatakra egy komoly, hosszabb nyári egyetemet tudtok összehozni: azon tarthatok húsz-harminc előadást a magyar romantikáról. Erről azonban két hónappal előbb kell tudnom.

A mostani időknek a legnagyobb nyomorúsága, hogy ki sem tudja dugni a fejét a napok nyomora [olvashatatlan]. Szereplői maguk is hatalmasat kacaghatnának, ha öt-hat évvel ezelőttről nézhetnék magukat, amint őrült dervisként forognak egy-két makacs és hamisan használt szó körül (mint demokrácia, reakció stb.). Ne kívánjátok, hogy én is beálljak ebbe a kerengésbe. Az én hivatásom inkább az lehetne, hogy egy kis huzatot adjak a szellemi életnek. A munkamegosztás ez lehetne köztünk: te fogd össze s vezesd a menthető magyarságot, én pedig megvívom majd szabadságharcát a szellemben.

Amikor Békésre lekerültem: tele volt a fejem füsttel és rommal, s az első kérésem az volt: hol segíthetnék. Az utolsó évben lányaink tanítása volt a zsongító szerem; tanítani akartam ott is: s azonnal jelentkeztem a gimnáziumba. De csak idén őszre kerültem dobogóra. Illyés akkor olyasmivel biztatott: hogy eredményeim tán az egész magyar közoktatás keringéseibe is belekerülhetnek, katedra álma is fölmerült. – Ezen most mind túl vagyunk. A gyarmati nép képviselőjének itt nem befolyás, katedra – csak az árulásért járna.

A legfontosabb természetesen az lenne, ha a különféle gyarmatosítási csoportokkal értelmes szót lehetne váltani. 18-ban egyszer már elbuktunk azon, hogy nem a magunk ösztönével s így nem is magunk csináltunk forradalmat. Huszonöt év minden szenvedése s visszamaradása ebből eredt. Most megint: pokoli szenvedéseket vetünk. Az kétségtelen, hogy nemzetközi viszonylatban ők mindig fölöttünk lesznek, s ha mukkanunk, mind mélyebbre taszíthatnak, de az is kétségtelen, hogy az ő helyzetük is egyre elviselhetetlenebb lesz. Én sosem tárgyaltam úgy idegen néppel, hogy ne annak is a legigazabb érdekeit próbáltam volna a miénkkel összeegyeztetni. 39-ben ezt írtam [az idézet hiányzik]. 45-ben ugyanezen az alapon kellene tovább tárgyalnunk. A modus vivendit keressék, s ne az uralkodást. Ne gyarmatosítani akarjanak, hanem a szabad Magyarországban helyet kapni. S ha ezt olyan írók pendítenék meg, kellő helyen, akiket nem írtak föl fekete könyveikbe – én úgy hiszem, biztonságot számukra nem a maguk uralma hoz, hanem az autochton, belülről fejlett magyar radikalizmus.

 

* Az 1943-as szárszói találkozón elhangzott előadást. (A szerk.)