Kenedi János

„BOLDOGÍTÓ EMBEREK”

Vági Gábor halálára

 

– Jó, jó, ne is azon fáradozz, hogyan lehet a nevét lefordítani, csak azt mondd meg: ez az izé egy áltudományos álintézet, ahol áltudományos munka folyik, vagy pedig tudományos?

Ál. Minden ál. A tudomány, az intézet, a munka.

Lehetett volna pontosabban rákérdezni, mi is az a Szolgáltatásfejlesztési Tudományos Intézet, s lehetett volna pontosabban felelni rá? Két szarukeretes szemüveg mögül két szempár cinkosan összevillant. A két fej is egy magasságban helyezkedett el, cirka száznyolcvan centire a földtől, sőt a fejformák is egyaránt hasonlatosak voltak egy ménesből kimagasló ló fejéhez. Egyikük kiugró pofacsontján, a kékesfekete szőr alatt, kamaszosan feszült még a bőr, a másikén már lazán megereszkedett, de a két langaléta testtartása is csupán ennyire különbözött.

– És te ott városhálózatokkal foglalatoskodol?

– Nem ott.

– De úgy hallom, te vagy az, aki időszerűnek véled az Erdei-féle koncepciót.

– Igen, bár a körülmények picit mások.

Még mindig álltak. Mélyen a térdük alá csüngő kezük a nadrág szövetét morzsolta. Hogy a vizsgázó vagy a vizsgáztató volt-e nagyobb zavarban e 77. tavaszi bemutatkozáskor, nem tudom. Már javában taglalták, mi változott s mi maradt változatlan a megyei közigazgatásban, s talán már Mezőhegyes gondjaira is kitértek, mikor Bibó ráérzett a megoldásra.

– Egy kis kekszet nem parancsolnátok?

Leültünk végre. Hosszú ujjaival Gábor kettőt is kiemelt a bonbonnière-ből, az egyiket a szájába dugta, a másik kekszbe kapaszkodott egész délelőtt, bár olybá tűnt, mintha pénzérmét pörgetne az ujjai közt. Lazán, mint a varázsló, aki bemelegíti az ujjait föllépés előtt.

 

*

 

Prospero az idő tájt készült eltörni a pálcáját. Látogatásunk idején már rótta tiszteletköreit annak a hatalomnak a követe, akinek Bibó a száműzetését köszönhette, és ő készen állt a megbocsátásra, ha egyáltalán volt harag a szívében. A földi szörnyetegek és az égi tündérek fölötti varázshatalmát sutba hajította, hogy immáron kifelé is a türelem és bocsánat erényeit gyakorolhassa.

Huszár Tibor csinálta meg hát az interjúkötetet, amelyet Vági Gáborral szándékoztunk nyélbe ütni. Én mikrofont akartam adni a kezébe, mert gőzöm se volt arról, hogy Gábor ujjai közt is varázsvesszőnek van a helye. A leendő interjuer fölvezetésénél is csak az tűnt fel nekem, hogy párbeszédükben egyformán szabatosak, viselkedésükben egyaránt félénkek, ítéleteikben pedig olyan magabiztosak, amilyen ironikusak. No meg a küllemük már említett hasonlatossága. Ám ahogy azt nem gondolhattam, hogy jó tíz év múlva Gábor megírja a Tündértan-t (amely közös vállalkozásunk, a Holmi első számában jelent meg), úgy azt sem sejthettem, hogy egyszersmind ő lesz a tárgya is megírandó esszéjének. Ha gondolkoztam volna is azon, miért éppen őket hozom össze egy reménybeli könyv beszélgetőtársainak, legföljebb arra jutok, hogy azért, mert „normálisabbak, […] a legnormálisabbak mindazok közt, akiket ismerünk. A legjózanabbak. Ha elmesélnek, majd értelmeznek valamit, pontos ítéletekkel, lényeglátó kétkedéssel kísérik a mesét. Magától értetődően épeszűek és épérzésűek”. De hogy ezek a tulajdonságok „egy embertípus”, méghozzá a „tündér” vonásai, az meg se fordult a fejemben.

 

*

 

Annál is kevésbé juthattam volna erre a következtetésre, mivel típusalkotó észjárásuk felületi rokonsága indított az összeboronálásra. Nem a felszínes – azaz, hogy egyikük és másikuk is foglalkozik területfejlesztéssel hanem, mondom, a felületi. Mert más jó közgazdász és szociológus is forgatta újfent s nagy haszonnal Bibó közigazgatási munkáit – nem utolsósorban Vági tanára, Szelényi Iván, aki az egyetemen sokszorosította és osztogatta 1971-ben a Társadalmi reform és közigazgatás-t –, de Gábor tipológiáit jellemezte még egy leheletnyi szabálytalanság is. Mindössze annyi elhajlás a magasröptű tudománytól, amennyi Bibó korai jogtudományi értekezésein is megfigyelhető. Az elvont elmélet burkán ez a pici repedés kezdett réssé tágulni 1937 októberétől.

Bibó a Márciusi Front makói megbeszélésén egy merőben „tudománytalan” röpiratot fogalmazott: A szabadságszerető ember tíz parancsá-t. Ettől kezdődően mind több szakszerűtlen szempont férkőzött tudományos fogalomrendszerébe. Ezek a szociális érzékenységét követő szempontok idővel tipológiai rendszerré szerveződtek. A hamis realista vagy a túlfeszült lényeglátó típusai Bibó professzorainál alighanem enyhén tudománytalannak, elvbarátainál nem eléggé politikusnak találtattak a 45-ös rendszerváltást követően már úgy-ahogy közismert írásaiban. Ő mégis ezeket fejlesztette tovább egészen történetfilozófiai összefoglalásnak szánt művéig. Az európai társadalomfejlődés értelmé-ben a háború, a forradalom és a szülői pofon kérdései archetipikus gesztusként sorakoznak egymás mellett. A Krisztus cselekedeteiben példázatossá vált „aktív szeretet középpontba állításával” hozza közös nevezőre a látszólag különböző képletekbe tartozó fogalmakat.

„A hangsúly” – Bibónál – „azon van, hogy minden erőszak lényegében valamiféle görcsös állapotból fakad, és minden erőszakos gesztussal szemben létezik egy aktív szeretetből fakadó erősebb szeretet-gesztus, amelyik az erőszak-gesztust lefegyverezni képes.” Ezért aztán egy féktelen „és a szociális viselkedéssel szembeforduló gyereket kétségkívül jobb kellő időben nyakon ütni, mint semmit sem csinálni vele. Egy pusztító ellenséggel jobb szemben állni, mint semmit sem csinálni vele. Egy elviselhetetlenül zsarnoki hatalommal szemben jobb fellázadni, mint semmit sem csinálni vele”. Ez a szokatlan párhuzam korántsem valaminő öregkori vallásos megtérés jele. Sárkányfogvetésnek nevezi Bibó a versailles-i békeszerződésnek azt az öt ódiumát, amely – Ferreróval szólva – „kezdete volt a legnagyobb félelemnek, mely valaha az emberiséget gyötörte”. Sárkányfogveteményből kelt ki a nácizmus, s a föld eme szörnyszüleményével szembe a szelídség hatalmát állítja Bibó 1942-től megkezdett roppant kéziratában. Az európai egyensúlyról és békéről című, többszöri nekirugaszkodással írott munkájában a népmesei gonosszal az európai keresztény civilizáció Krisztushoz társított tulajdonságai kelnek birokra, ugyanazok az erények, amelyek Bibó késői summázatában Krisztus feltűnően hétköznapi cselekedeteiként így öltenek testet: „különös képessége volt olyan szavakra és gesztusokra, amelyeknek a hatására a gyűlölködésre, ütésre, ítélkezésre, számonkérésre és az emberi félelem egyéb sok szerencsétlen megnyilvánulására nekikészült, megindult ember egyszer csak lehorgad, egyszerre rájön a cselekedetének, a magatartásának a hiábavalóságára”.

Bibó sárkányképzete nagy valószínűséggel abból a folklórgyűjtő körből ered, ahol szegedi tanulóéveit töltötte. De ahogy a Márciusi Frontba se tömörült, úgy a Szegedi Fiatalok körének is csupán a margóján helyezkedett el. Éppenséggel az ő sárkányölő felfogása nem eresztette egyik szektának se a közepébe. Krisztus megkülönböztetőjegyeit is diszkrét szektaellenes személyiségtulajdonságaiból vezette le: „az élet legegyszerűbb dolgai iránti megértésnek, emberközeli gyöngédségnek olyan megnyilvánulásait tudta megvalósítani, amelyek teljesen téren és időn kívül álló módon kimutatnak annak a szektának aránylag szűk kereteiből, amelynek nyilvánvalóan tagja volt”.

Nos, amilyen nehéz föl nem ismerni: Bibó a saját emberi minőségén átszűrt eszméit tulajdonította Krisztus kivételes személyiségének, olyan nyilvánvaló az is, hogy a Tündértan kivetítés. Azoknak az embereknek az alkémiai rendszere, akik közé Vági Gábor tartozott. Nincs tudomány, mely egzakt leírást kínálna róluk. „Ők azok, akikre, úgymond, mindig lehet számítani. Természetes módon toppannak elénk, és segítenek a bajban. […] Gyakorlatiasnak és józannak mutatkoznak ilyenkor, túlbonyolított vagy szorongó gondjainkhoz egy-két mondatos megjegyzéseket fűznek, aztán nem vesznek tudomást róluk. Hanem cselekednek. Telefonálnak vagy takarítani kezdenek helyettünk, s lassanként feloldják bénultságunkat.”

Az Aznapok-kal Vági Gábor még csak indult a publicisztikába. Habár a cikkben megvallotta, hadilábon áll az újságokkal, a politikát pedig egyenesen nem szereti. Számára „az olyan… izé…”. Mégis, egyre sürgetőbb szükségét kezdte érezni annak, hogy ne csak tudományos írásaival fejezze ki magát, s ne kizárólag szakmai közvélemény előtt. Noha kettős élete neki sosem volt, a táguló nyilvánossághoz fűzte azt a reményét, hogy az intézményrendszer tudathasadásának oka megszűnne, ha a civil élet erkölcse visszafoglalná helyét a hétköznapokban, letépve magáról a túlpolitizált élet kényszerzubbonyát, a jó ízlés pedig föloldaná a hallgatási fogadalmakat. „A diktatúra elutasító, szenvedő és passzív alattvalói voltunk, vagyunk” – írta 1988-ban –, jóllehet „egy szociológusnak számolnia kell azzal, hogy tudománya kritikai és reformer tudomány, s így munkájának előbb-utóbb politikai vonatkozásai is támadnak.” Igaz, de még a diktatúra puhább korszakában is ezért folyt áltudományos álmunka az álintézetekben, de Vági Gábor már a Bibónál tett látogatás alkalmával is elmondta, amit az Aznapok-ban leírt: egy „magányos és aktív valamit”, a hiteles beszédet tekinti az intézményes skizofrénia ellenszérumának. Vagyis azt, hogy „kimondhatom igazságaim másik felét. Egyszerűen úgy is mondhatnám: kimondani ezeket azért érdemes, mert lehet. Kevésbé nevetséges, kevésbé büntethető, mint eddig. Ez most valóban szabadabb állapot. Láthatóan feltörnek az eddig elhallgatott vélekedések – engem csupán az zavar, hogy nem mind jön elő, s nem a maguk legteljesebb formájában, nem az értelmes rendszerezés, a megkülönböztethető, egyedi tartás igényével. De többről is szó van: arról, hogy mindezt el is lehet mulasztani. Nem tudhatjuk, hogy ez a mostani pezsgés nem rövid epizód-e a zsákutcába menetelés elnyúló korszakában. Mert a menetelés folytatódhat, az utca vége alig látszik, s életünkben már nem jutunk el oda. És akkor ennyi volt az életünk: ez a hasadt lelkű, rosszkedvű menetelés, egy rossz időben. Ha egy másik sors reményében most taktikázunk, halogatjuk a tiszta gondolatok kimondását vagy a rendezetlen gondolatok tisztázását, még ennek az örömét is elmulaszthatjuk. És főleg: már-már azok lehetnénk, akik vagyunk, a szokott hazudozás, az apatikus öncenzúra helyett, vállalhatjuk kissé önmagunkat”.

Ha útja végére Gábor nem juthatott is el, azt emelt fővel mondhatja: azzá lett, aki mindig is volt. Úgy élt, mint aki megtartja Bibó Szabadságszerető ember-ének ötödik parancsolatát: „Szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát és méltóságát is veszélyezteti: ezért az emberi szabadság minden korlátozása, önkényes letartóztatás, fogva tartás, egyéni vagy hatósági hatalmaskodás, az emberi méltóság mindenféle megalázása ellen azonnal együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges, magában is föllép.”