Halasi Zoltán

VIVACE

 

Szemközt az Astoriával, az egyes busz megállójában téblábolni
negyedórát vagy többet, úgy tizenegy és éjfél között, nem tudva
pontosan, elment-e már vagy csak ezután jön az utolsó járat,
közben (nem épp szórakozásból) hol az Extra Áruház fölötti óra
világító számlapjára, hol a Múzeum felé tekingetni, az idő
minden tekintetben előnytelen múlását szélkakasként forduló
fejjel követni és mihaszna személyünkkel ácsorgó időműként
rögzíteni, lanyha szelet fodroztatva, pléhpofánknak visszalegyezőt;
nem gondolni semmire, csak eltelni, mint általában, évtizedes
kiszolgáltatottságunk és a bárgyú megszokás könyöradományaképp,
valami fémes, csapvízízű otthonossággal, amit a levegővel
azonosít a heveny alkalmazkodás, és a hiányérzet pórusai
párologtatnak el azonmód a lelki porhüvelyből, ugyanakkor,
elégséges kontúr híján, hiszen a fejcsóválás-tipródás gyönge
váltóárama szürkülő sziluettünk köré dicsfényt aligha von,
ott helyben fel is szívódni a Kiskörút–Rákóczi-sarok ugyancsak
(bár nem ily személyesen) szerény éjszakai mozgalmasságában;
aztán e már-már ladikként ringató, figyelmet ólmozó bambulásból
felriadva, egy kábé annyira merész, mint amennyire szabad
elhatározással a lúdbőrző úttesten átrohanni a hiába várt busz
helyett váratlanul befutó negyvenkilences villamoshoz, fél lábbal
már a biztos lépcsőn állni, ezt hinni messziről, elbizakodott
másik fél lábunkkal azonban ugrás közben szinte törvényszerűen
fennakadni a járdasziget szélén megfeszülő fekete-fehér láncon,
két tenyérrel csattanni a csikket-jegyet úsztató pocsolyában,
elviselni az aszfaltnak csapódó csuklók, térdek, de főleg
a döbbent állkapocs koponyát reszkettető csontdörejét,
hallgatni zúgó fejjel, fekvőtámaszban, az elcsörömpölő villamost,
s nyomban utána a tanulság agyunkba nyilalló falzettjeit
(„ha nagyobb a lendület, a kerék derelyét szaggat belőlünk”),
majd tápászkodni, rémült csecsemőként, a nyilvános járókában,
szerencsésen elkapva a tűzhideg láncot, s míg az egymásnak
esett belső szervek ernyesztő taglózápora, a fájdalom eszelős
körforgása alábbhagy, barátkozni a fura ténnyel, hogy a lánc
(jégszemű megmentőnk) sokszorta valóságosabb, mint oly sokszor
fogódzónak hitt porhanyó önmagunk, támolyogtunkban felfogni,
hogy csak azért nem ájulunk el, mert ez a lassan lengő hidegség
levezeti az öröm villámait, a sistergő tudatból lesújtó,
földbe kívánkozó voltokat, a mohó túlvilág követelését.
Ettől megilletődve, hasznos energiát közlekedtetve,
elhatalmasodó életmámorunk kezd alig-alig különbözni
az egymás hátát bámuló kresztáblák, magukban morgolódó
kapcsolószekrények, gumiasztalként táncoló vezetékek
eladdig észre sem vett, tapintatos tobzódásától.