Halasi Zoltán

HOVATOVÁBB

 

A tévedő arányok mértéke
ha csak mint elvont elv
igazgat intézményesülni
igyekvő magánvilágokat –
akkor sem old meg semmit.

Egy üres, azaz levegővel
töltött labda fejében
holtbizonyos, hogy nem.
Maradjunk mi is ebben.

És
– ámbátor ez sem tudható,
csupáncsak találgatható –
zuhantunkban-röptünkben
– kit illet, annak –
hagyjuk meg másnak a
sérelmet-diadalmat:
nászi kora-éjeken a
megesettek úgyis megesvén,
szégyenek homorultán,
a nyomorultnak tisztesség
tétetvén, a veszteségek
megadtán, a közkívántatú
esküvő lázas siettettén,
oltárok noha szétveretvén,
hát mi elé vezettetvén;
hideglelős ürülésekre,
mint kas kirajzó méhekre,
tartalmaikra az érintettek
mindazért emlékezhetvén –

Elég, ha a föld szisszen,
elég, ha az ég jajdul fel.

Pettyes, gömbölyű céljaink
pedig – elillant ősök
ajándékai – hadd pattogjanak
ádázul játékos tenyerek,
tenyéröblű vágyak
kívül kerek, bévül üres
beteljesítőjeként.

*

Ki beszél itt pofozógépről? Ütésről? Ejtésről?
Ki hallja: Odavágtam!Beléhasított!
Ki érzi: Krokodil tátott állkapcsa közt…

Úgy, úgy: mint fájdalom a fejben, határba botlik minden.
A szenvedés mozgófodrászata mindőnket süketítő, forró
búra alatt tartana. Ha tövig égni tudnánk… s arcunk
bársonyos üszökké… De nem: nehéz kivárni, ami amúgy
se minket gyönyörködtet: a pokoli kígyófürtök (sarjadó
fájdalmaink) mennyei csigákká csinosultát. Miközben a
dolgok, a végzendők borotvaéle állunkhoz közelítget.
Hogy is ülhetne veszteg, akit jósorsa idesodort?
Képtelen képzetei, mint agyongyötört menekültek,
ostromolják. Hőkölnie, elhajolnia sincs hová. A búra
süt: azon át, az alól nincsen kibújás. Rázhatja –
zúg annál inkább. Dörömbölhet – szatírok hajolnak fölé;
rettentő gyámok. S ha görbe hajszálkardját, ártatlansága
vélelmét forgatja fennen – a markolatnál, a tettek
fehérülő tövén, mint a megragadás rejtett indítéka,
ott nyüzsög a hálás serkehad. „Nem vagyok tiszta!”
Erényt s merényt (káprázatost-viszkettetőt) hiszen ki
tulajdonít, lel is magának, s többnyire együtt: okkal
a kórt. Amazzal ezt, hámló utálatával traktálva, bőrébe
plántálhatja vagy alantabb tokokban vendégelheti. Hogy
elmondhassa: „Nem enyém, csak fejemre (értsd: agyamba)
gyűlt!” Mintha gyászától feszengve, egy hűvös reggel
reményével mindegyre azt kívánná: „Éjszaka, kapard le
búbodról csillagaid!” S akkor majd mint kék por, mint
tengerfesték végre eloszolhat. Ez örök motoszkától
egyszeri, s e kívánságtól kénytelen – a lehető.

S mert folyvást érez, hall, beszél, lát, cselekszik
– s mit meg nem tenne sorsán könnyítendő! –,
temérdek engedménnyel csak súlyosbítja,
ami kezdettől reá hárul (mint labdára a pörgés):
hogy a maga módján szerfölött szabad.

*

A tévedés: a szomszédban van.
Az arányok a kerítésben.
A mérték: az újratámadó merszben.

A felhorzsolt tenyér,
a megugattatás,
a birtokháborító kaland;
mind e futás-mászás az átpattanó visszaszerzéséért,
mikor a világ, miként a szívverés, eláll:
megannyi sebtében megölelt boldog halál.

Ezt próbálgatja velünk
cseperedő kilétünk:

fülessapkás buksija míg
ferdén, mereven bólong,
s hunyorgó fél szemében
megolvad-összeáll a
dermedtzsír téli nap –
a fogak s híjak résein
nyál, mosoly, motyogás
csorog és bugyborékol;
híg játékhabarcs, amit
kedv, üdv, idő vagy épp
ösztön, mirigy kever
a fogyatékos épülésére…
Kilétünk: idétlen árva,
muszájból megtűrt rokon
(nyűg a gürcölők nyakán);
de lám, ha akar, milyen
szépen elpötyögtet magában roskadt üvegház,
trágyadomb, istálló, ólak közt, ott hátul,
az indíttatások népes
baromfiudvarán.

Rá se kell nézni –
hovatovább.