Gállos Orsolya

A SZLOVÉN KATYN

 

Drago Jančar egy rettenetes, a közelmúltig kibeszéletlen szlovén traumát dolgoz fel a Két kép-ben. Nem más ez, mint a testvérháború, Jančar szavaival az ideológiák háborúja, amelyben a szlovénség, Európa egyik legkisebb népe igen súlyos árat fizetett. (Lélekszámuk a határokon belül ma egymillió-nyolcszázezer, diaszpórájuk arányaiban a miénkhez mérhető.) A második világháború tragikus módon megosztotta a szlovéneket; megosztottságukat nemcsak a megszállókhoz való viszony szabta meg, hanem az is, hogy ki miként viszonyult a kommunista eszmékhez, amelyek 1943-tól fogva meghatározták az addig koalíciós alapon szerveződött ellenállási mozgalmat.

Amikor eldőlt a háború sorsa, Szlovénia területéről, ahol a jugoszláviai harcok utolsó csatái zajlottak, több tízezer fehér menekült Ausztriába, Karintia tartomány angolok által megszállt területére, ahol egyébként nagyszámú szlovén nemzetiség él. Nemcsak háborús bűnösök, nemcsak fehér tisztek adták meg magukat az angoloknak a megmenekülés reményében, hanem sok tízezer közkatona is, akit éppúgy erőszakkal soroztak a domobran egységekbe, mint ahogyan a partizánok is soroztak. Az angolok 1945 májusának utolsó napjaiban, Tito ismételt sürgetésére, ezeket a hadifoglyokat visszaadták Jugoszláviának – ahogy a kozákokat is Sztálinnak. Becslések szerint tíz-tizenháromezer domobrant, többségükben alsó-szlovéniai parasztfiúkat, akiket a partizánok ezután néhány nap alatt belelőttek Kočevski Rog karsztbarlangjaiba, szakadékaiba. A visszaszolgáltatott szerb, horvát, szlovén nemzetiségű hadifoglyok és civilek, családtagok létszáma brit források szerint meghaladja a félmilliót.

A jugoszláv Katynról évtizedeken át csak a szlovén szájhagyomány beszélt. Mert ezekből a sírokból is jöttek elő túlélők, akik elmondták vagy leírták, ami történt. De aki behozta az országba az emigrációban megjelentetett dokumentumokat, mint Drago Jančar 1973-ban, izgatás vádjával börtönbe került. Végül Edvard Kocbek költő, a partizánmozgalom egykori, időközben kegyvesztett vezetője törte meg a csendet 1975-ben, és beszélt egy interjúban Kočevski Rogról. Az elmondottakkal óriási vihart kavart, majd további tíz esztendeig ismét csak magánbeszélgetésekben esett szó minderről. 1985-ben Spomenka Hribar adott közre a Nova revijában egy szenvedélyes hangú esszét Nemzeti megbékélés címmel, a bűn megvallására, megbánásra és megbékélésre híva fel az egykori tetteseket. A felhördülés ismét óriási volt, ám ettől kezdve, párhuzamosan a szlovén közélet pluralizálódásával, megkezdődött az össznépi trauma nyilvános feldolgozása. A múlt őszön a radikális szlovén ifjúsági lap, a Mladina közölni kezdte a túlélők visszaemlékezéseit.

Drago Jančar novelláját 1984-ben közölte a Nova revija.

Hogy miért gondolta mindezt végig a szlovén író éppen az argentin desaparecidók ürügyén? Mert akik elkerülték a szlovén Katynt, azon szlovén domobranok tízezrei menekültek annak idején Argentínába; jelentős szlovén kolóniák alakultak ki a dél-amerikai ország nagyvárosaiban, és az ottani emigráció második, harmadik nemzedéke most kezdi a párbeszédet az óhaza háború utáni nemzedékeivel.