A NEVELÉS ELLENTÉTE AVAGY:
KAPITULÁLJUNK-E?

 

Csalog Zsolt: Fel a kezekkel!
Maecenas, 1989. 406 oldal, 89 Ft

 

„Brutális és durva dolgokat látok.
Brutális és durva vagyok ettől.
Nagyon sajnálom, emberek.”

(AE Bizottság)

 

Kezdetben jövének a szakácskönyvek. Aztán az erotikus és pornó irodalom és a korábbi szamizdatok, no meg a tanúságtételek, életrajzok, önéletrajzok soha nem látott áradata. És De Sade márki munkái. És leírásai mindama dolgoknak, amiket mindenki tesz vagy tenne ugyan, de amikről beszélni nem ildomos. A piacon túlkínálat támadt abból, ami nem társasági téma, ami kényelmetlen és kissé kínos volt, nemcsak az utóbbi évtizedekben, hanem részben mindig is. A könyvkiadás most írásban adja mindnyájunk tudtára, hogy az egyes ember dolgai nehezek, hogy a szex meg a politikai és nem politikai erőszak nagyon is létező dolgok, mint ahogyan az ízlelő- és egyéb érzékek összes realitása is az. Csalog Zsolt réges-rég olyasmiket ír az egyes emberről, amihez a könyvpiac csak most zárkózott fel. A Csalog-interjúkötetek egyik legújabbika a Fel a kezekkel! címet viseli.

A könyv, krimit sejtető címlapjával (melyen tekintetünket egy feketeneműs nő és egy kis kupac pénz csábítja) akár el is sikkadhatna a mai könyvbuzgárban, sőt magának Csalognak szinte ugyanakkor megjelenő másik kötetei mellett is. De belelapozunk. Csalog adatközlői ezúttal válogatott stricik, mindkét nembeli kurvák, rablók, orgazdák, egy-egy narkós, sátánista. Hmm – szólunk. Megvesszük. Gondosan elolvassuk. A könyv azonban igen zavarbaejtőnek bizonyul, többedszerre is. Mert mit is tartalmaz ez a négyszáz oldal? Interjúkat, természetesen: a műfaj virtuóz darabjait. Alanyai egy bizonyos jogász, dr. Faragó Gábor, alias Bognár Szabolcs praxisából származnak, aki az elesettek és tévelygők gyámolítójaként és a könyv szakmai lektoraként egyaránt szerepel a műben. Sok éve arról híres országszerte, hogy ő az intézetet járt serdülők, fiatal felnőttek ügyeinek egyik, akadályokat és fáradságot nem ismerő felkarolója. Antihőseink tizenhét és harminc év közöttiek, vagyis a hatvanas és korai hetvenes „békeévek” szülöttei, akik valamennyien (három, figyelemre méltó kivétellel) állami gondozottak, intézeti gyerekek voltak. Ügyeik pedig, szinte kivétel nélkül, mindig szabálytalanok, lét alattiak, kriminálisak. Mindnyájan a budapesti fél- és alvilág figurái, olyanok, akikről az átlagpolgár sokáig csak mint rendőrségi, bírósági tudósítások szörnyülködve megnyugvó olvasója hallhatott valamit.

Szóval, mit is olvasunk tehát? Krimit? Hírlaptudósításokat? Szenzációkat? Szépirodalmat? Erkölcsnemesítő példázatokat? Egyik sem fedi az interjúk műfaját. Zavarban vagyunk: nem tudjuk hová tenni az olvasottakat. Nyomát se leljük ugyanis se távolságtartó hűvösségnek, se a szerző ítéleteinek; sehol a ketrec, ahová a szörnyetegek zárhatók volnának. Nincs módja az olvasónak „objektív” távolságtartásra, vagyis morális érveken alapuló elzárkózásra sem: a bemutatott emberek nem egyszerűen csak elvetemültek. Azon kapjuk magunkat, hogy szenvedésük, kudarcba fulladt terveik, tehetetlenségük legalább ugyanannyi együttérzést is keltenek bennünk. Nincs módunk együtt háborogni a szerzővel, hogy micsoda alakok ezek itt. Másrészt minden együttérzésünk ellenére sem támad kísértésünk átállni az ő pártjukra, a külvilág ellen. Minden vérfagyasztó és szívszorító esemény a legnagyobb természetességgel hangzik el.

A könyv zavarbaejtő. Vagy áldozat, vagy bűnöző – diktálná mindnyájunk első reflexe. Ámde Csalog olyan bifokális szemüveget ad ránk, amin a bűnözőt és az áldozatot egyszerre látjuk meg minden egyes szereplőben, vagyis egyszerre szemlélhetjük mindnyájukat két, egymástól távol eső nézőpontból. A szerző pedig mintha sehol sem volna a műben; hiába próbálnánk segélykérőn körbepillantani, előre- vagy hátralapozni. Hőseit nem használja szócsőnek. Nem komponálja magát a képbe Hitchcock módjára. Nem is próbálja védelmezni az olvasót a hatástól, melynek munkája kiteszi. Mintha nem is kommentálna semmit, legfeljebb szerkesztőként, alanya szavaival. Ily módon viszont nagyon is jelen van: stílusa rá is nagyon jellemző, bárhonnan származzanak interjúalanyai.

Csalog életműve mára óriási portrégyűjteménnyé vált, némelyik hosszú, egész kötetnyi, komplett környezet- és korrajz kíséri, mások fél-egy ívnyiek, és mozaikszerűen állnak össze az adott kötet többi darabjával. Szerzőnktől magától, egyik kötete fülszövegéből tudhatjuk, hogy munkájában három tanult szakmája, a régészet, az etnográfia és a szociológia ismeretanyaga, módszertana, látásmódja segíti. Magam pszichiáter vagyok. A Csalog Zsolt által bemutatott emberek minden pályatársamnak ismerősek lehetnek, aki igazán hallja, mi mindent mondanak el azok a betegek, akikkel az egész világnak nehéz szimpatizálnia. Olyan állapotokra gondolok, mint az alkoholbetegeké, akiknek szenvedései, kapcsolati zavarai és antiszociális vonásai ugyanilyen keveréket alkotnak, mint a kötetben megszólalók tulajdonságai. Csalog Zsolt e munkáját így elsősorban esettanulmányok gyűjteményének tekintem, jóllehet az alanyok közül kezelt eset csupán kettő van.

A régész, az etnográfus és a szociológus egyaránt emberi kultúrák, társadalmak jelenségeinek megismerésére törekszik. A régész időben is távoli civilizációkkal teremt megismerésen és megértésen alapuló kapcsolatot. Az etnográfia művelésének ugyancsak feltétele a másféle emberi kapcsolatokba, szokásokba, értékekbe való beleérzés készsége, a szociológusnak pedig saját társadalma jelenségeit kell tudnia egyszerre kívülről szemlélve és belülről érezve leírni. Csalog interjúiból olyan szakember munkáját ismerjük meg, akit eredendő emberi beleérzőképességén kívül szakmáinak sajátos empátiás módszerei is nyilvánvalóan segítenek mondanivalója kifejtésében.

Csalog e könyvében tehát olyasmiről ír, amiről nem szoktunk beszélni, amit nem ismerünk, de amit (mert távol igyekszünk tartani magunkat tőle) nem is igen van módunk megismerni. Hogyan írnak vajon az efféléről mások?

A következőkben három, szükségszerűen önkényes példát fogok felhozni arra, hogy különböző szerzők (egy református lelkész, egy törvényszéki orvosszakértő és a pszichoanalízis felfedezője) miként tárgyalják a hasonlóan kényelmetlen társadalmi jelenségeket. Bestiáriumaikban csupa olyasmiket találunk, amiről mindenki tud, ám aminek nemhogy megoldása, de jó darabig még puszta megnevezése is meglehetős kihívás, sőt fenyegetés volt az adott kor fennálló rendjére nézve. A zavaró jelenségek néven nevezése, tudomásulvétele ellen a civilizáció zászlaja alatt olyan keresztes háborúk folyhatnak, melyekkel a rend puszta érzete fenntartható ugyan, de amelyek egyszersmind egyre távolabb visznek a felvilágosult megoldási lehetőségektől. Lássuk tehát a három bátor szerzőt.

Bornemisza Péter 1578-ban adta közre az Ördögi kísértetek-et (Magyar Helikon, 1977). Ez a munka roppant alapos enciklopédiája minden olyasminek, amit a korabeli gondolkodás az ördög munkájának tulajdonított: szex (a saját és másik nembeliekkel, perverziók mindenféle nemei, promiszkuitás), gyilkosságok, rablás, részegesség, garázdaság, csalás stb. stb. A szereplők és egyszersmind az írás címzettjei: „sok bálványozó paráznák, sok tolvajló és dúló latrok, sok nyúzó, fosztó tiszttartók és urak, sok dőzsölő részegesek, sok megvakult undok pogányok. Kiket ugyan pórázon hordoz az ördög, mint tulajdonát”. A jó állapotok, a rendezettség, emelkedettség nem könnyű és automatikus eredmények, hanem sokaknak nagyon is szívós munkával kell megpróbálniuk visszaevickélni a civilizáltságba, már amennyire ez lehetséges. Senki sincs felmentve, állítja, legyen bármilyen rendű, rangú, nemű. Nem kivétel sem saját maga, sem prédikátor pályatársai. „Tudom, most is sok latornak nehéz ez kijelentés, mondom azfélének, azki olyan, és mégis ki nem akar térni, és azok sok patvaros szóval szidalmazzák ezeket. És finnyálkodva jelentgetik, mintha iszonyodnának az nagy éktelenséges írásoktul.” „Olvassa meg azért minden rönd, és innét ez hasznot veszik, hogy az igen bölcsek mégis megismerik magokat igen bolondoknak lenni, és így mégis többet tanulnak.” Lett is nagy botrány belőle annak idején: Bornemisza ugyanis kora ismert embereinek példáin, sőt a maga életéből vett példákon mutatta meg: az ember élete bonyodalmasabb, mint azt hinni szeretnénk. Megoldani pedig csak a megnevezett problémákat lehet.

Báró Krafft-Ebing doktor klasszikus munkája, a Psychopathia Sexualis, számtalan kiadást ért meg a századforduló táján (magyarul másodszor pl. a tizenkettedik német kiadás fordításaként, Budapesten, Kostyál Jenő kiadásában 1908-ban). A szerzőnek törvényszéki elmeorvosi gyakorlatában a szexuális perverziók eseteinek százaival volt dolga. Művében ezeket igyekszik rendszerezve bemutatni, szakemberek, majd a későbbi kiadásokban a (latinul értő) nagyközönség számára is, segítségnyújtó, oktató, felvilágosító céllal. „Az orvostudománynak és főleg a pszichiátriának szomorú előjoga, hogy állandóan az emberi élet árnyoldalaival, az emberi gyöngeséggel és hitványlelkűséggel kell foglalkoznia.” „[…] a természet eme mostoha gyermekei […] a legmélyebb szánalmat keltik fel bennünk” – írja könyve előszavában a szerző, törvényszéki eseteiről és arról a többi kezeletlenről, aki őt az első kiadások nyomán panaszleveleivel elárasztotta. A munka maga anatómiai, fiziológiai alapismereteket és rendszerezett esetleírásokat tartalmaz a szexuális perverziók mindennemű formáiról, a kor orvosi, lélektani ismereteire alapozott értelmezésben.

Ugyanilyen, új területet birtokba vevő, de hosszú időn át túlságosan kényelmetlen tudományos mű volt Freudnak szinte minden írása is. Munkássága nemcsak a neurotikus kórképekben mutatta ki a civilizálódás folyamatának kisebb-nagyobb elégtelenségeit, hanem azokat valamennyiünk hétköznapi elvétéseiben, áloméletünkben, a fejlődéslélektani fázisok rögzüléseiben, visszatéréseiben is demonstrálta. Az Álomfejtés (1900; utolsó magyar kiadás: Helikon, 1985) arról az elméleti és gyakorlati kutatómunkáról írott beszámoló, melyet egyvalaki (történetesen saját maga) álmainak elemzése és ezzel tudattalan, domesztikálatlan lelki területek feltárása jelentett. E műve első lapjain ő is a témát bemutató, illusztráló anyag kényes mivoltáról ír: „[…] csak saját álmaim és pszichoanalitikai kezelésben álló betegeim álmai közül válogathattam”. Betegek álmai azért nem alkalmasak, folytatja, mert azokat „a neurotikus karakter […] nemkívánatos módon komplikálja. Saját álmaim közlésével viszont óhatatlanul együtt jár, hogy idegenek mélyebben beleláthatnak saját lelki életem bizalmas részleteibe, mint kedvemre való volna, és amennyire ez egyébként elvárható egy szerzőtől, aki nem költő, hanem természettudós. […] remélem, a munka olvasói meg fogják érteni nehéz helyzetemet, és elnézőek lesznek irántam, s hogy mindazok, akik a közölt álmoktól némiképpen találva érzik magukat, legalább az álomélettől nem fogják a gondolat szabadságát megtagadni”. […] elmeorvos kartársaim a jelek szerint nemigen vették a fáradságot, hogy túljussanak a kezdeti idegenkedésen, amelyet az álom újszerű magyarázata kelt”– írja azután némi rezignációval könyve tizenharmadik kiadása elé. A Bevezető előadások-ban (1917, utolsó magyar kiadás: Gondolat, 1986) ezt írja a lélektan-ellenesség magyarázataként: „A harmadik és legérzékenyebben találó megbontást azonban az emberi nagyzás a mai lélektani kutatástól kapta; ez ugyanis be akarja bizonyítani az énnek, hogy még a saját házában sem úr […]; nekünk jutott osztályrészül, hogy a legnyomatékosabban képviseljük és erősítsük meg a tapasztalat anyagával azt, ami minden egyes embert a legközelebbről érint. Innen az általános lázadás tudományunk ellen, az akadémiai méltóság teljes mellőzése minden tekintetben […] A helyzet azóta persze rengeteget változott, és a pszichoanalízis felismerései ma a segítő szakmák, így például a modern pszichiátria ismereteinek is törzsanyagát alkotják.

Kevésbé kényelmetlen, a fennálló rendet kevésbé sértő viszonylagosságokkal foglalkozik a néprajz és a régészet, de megint csak olyasmivel, ami az éppen adott, az éppen érvényes szokásokat, kultúrát, értékeket más összefüggések között láttatja. A régészet is, a néprajz is hasonló alapállást igényel művelőitől: a ráhangolódás, a közvetlen megértés, beleélés készségét olyasmi iránt, ami térben és időben messzire esik. Sajátos módszerek, sajátos képzettség, tudásanyag nem nélkülözhetők ugyan, de a beleérzés készsége a szakma művelésének alapvető feltétele. Néprajznak, művészettörténetnek napjaink anyagára való alkalmazása megmutatja, mennyire meghökkentők lehetnek hétköznapjaink jól ismertnek hitt jelenségei. Falvédők, tetoválások, falfirkák vagy az illemhelyi költészet gyűjteményeinek kiállításai és közreadásai jól mutatják a városi néprajz létjogosultságát.

De miről is szól Csalog Zsolt könyve? A négyszáz oldalon tizenhárom interjút olvasunk, és utószóként még egyet, Faragó, alias Bognár doktorral. A tizenhárom fejezetben ugyanannyi jellegzetes sors a budapesti stricik, transzvesztiták, mindkét nembeli alkalmi és főállású prostituáltak, narkósok, betörők, orgazdák köreiből, és szinte kontrollcsoportként három ép és sokkal köznapibb ember bemutatása.

Kik ők? – Huszonnyolc éves férfi: ávós, majd rendőrtiszt apa; kétéves kortól nevelőapa, csavargás; tizenegy éves kortól hét év intézet. Anyjáról egyetlen szó se esik mindvégig; se arról, hogy lett volna, sem hogy hiányzott volna a családból. Nagykorúságától egy leszerelt rendőrrel járnak betörni; két év börtön, egypár napnyi házasság, ivás, verekedés, rendőri felügyelet; most meghúzza magát. – Huszonkilenc éves, drogos férfi: alkoholista katonatiszt apa, majd nevelőapa. Tíz év intézet, két megkezdett iskola, narkó, katonaság; gyereke születik, börtön, válás, alkalmi munkák, együttélés egy drogos partnerrel. Intézeti osztályának harminckét gyerekéből csak egy nem volt börtönben, mondja. Terve: intézeti nevelőnek szeretne menni. – Huszonnégy éves nő: intézetben háromnapos korától; nevelőszülei azzal fegyelmezték, hogy földbe ásták. Kacérkodik a prostitúcióval, ideje nagy részét Pesten tölti. Munkahelye, élettársa, lakása állítólag a Nyírségben volna, de nem valószínű, hogy ez igaz. – Húszéves nő: arabokra specializálódott prostituált; születésétől intézetben élt; alkalmi partnerek tizenöt-tizenhat éves korától. Legfőbb vágya: egy rendes albérlet, hogy keresményéből félretehetne valamit lakásra, meg valaki, akit szeret. Eddig nincs megtakarított pénze. – Harmincéves férfi, volt zöldséges, most tizenhét éves élettársát futtatja. Intézet hétéves korától, autólopás, rablás, börtön. – Tizenhét éves férfi, születésétől intézeti nevelt; orgazdaságból, homoszexuális prostitúcióból él. – Újabb nő, prostituált. Szüleit nem ismerte, szinte évente más intézetekbe került, tizenhét éves korától „arabozás”, majd kissé hosszabb viszonyok. Az epilógusból tudjuk meg, hogy a legutolsóból se lett házasság, ahogyan tervezte volna. – Intézetben és jobb természetű nevelőszülőknél felnőtt fiú, homoszexuális partnerrel élt, munkásszállón. Ikertestvére nemrég látszatházasságot kötött, ő maga agytumor miatt rokkant nyugdíjas. – Tizennyolc éves nő, drogos, súlyos pszichiátriai zavarokkal. Intézet hétéves korától, bár apjával valamelyest még ép a kapcsolat egy darabig. Partnerei mind homoszexuálisak lettek, senkije nincs. – Huszonöt éves nő: nagyanyja nevelte (anyját apja futtatta); tizenöt éves kortól intézet. Anyja sorsát követve, szinte másolva szalaszt el több jó kapcsolatot, gyereke egy biszexuális bűnözőtől születik. – Harminckét éves férfi, féléves korától intézetben; tizennegyedik évétől egyik gyermekvédelmi a másik után; tizennyolc éves korától munkásszállók, csavargás, csövezés, egy rövid házasság, katonaság. Élettársa meghal, pszichiátriai kezelések, újabb élettárs; házassági tervek.

Embereink több tekintetben is alapvetően hasonlatosak egymáshoz. Ki így, ki úgy, de mindnyájan olyanok, akiknek életmódja homlokegyenest ellenkezik mindennel, amit fennköltnek, emelkedettnek, rendezettnek, elégedettnek lehet nevezni. Második közös vonásuk: hiányzik úgyszólván mindannyiuk életéből a lehetőség (és a képesség is) arra, hogy valakihez vagy valamihez tartósan kötődjenek (kivéve három személyt). Végül pedig: valamennyiük sorsának közös kiindulópontja, hogy (ismét ugyanazon három embert kivéve) egytől egyik állami gondozottak, intézeti gyerekek voltak.

A példák tehát nem egyébről szólnak, mint A NEVELÉS ELLENTÉTÉRŐL. Arról, hogy a gondoskodó, megértésre épülő emberi kapcsolatok hiánya alapján hogyan jönnek létre és hogyan öröklődnek át akár a harmadik generációra is ugyanazok a kapcsolatképtelenségek és -hiányok, amelyek közepette mindnyájan felnőttek. A volt állami gondozottak, intézetiek, a tizenhárom súlyos eset ellenpontjaként, sötét, gyászos vonásaikat kiemelő kontrasztként három történet szolgál: két legjobb baráté (Marci Jehova tanúja, Jancsi sátánhívő, tizenkilenc évesek) meg egy fiatal rendőré. És bár ők sem egészen átlagos emberek, de mindhárman családban nőttek fel, tartják a kapcsolatot rokonokkal, barátokkal. Olyan kapcsolatot, melyet nem a puszta érdekek, szükségletkielégítés tart össze, melyben mindkét fél számíthat a másikra, igényeik, terveik vannak.

Lehetne-e véletlen az összefüggés, hogy az intézetben nevelkedettek helyzete, állapota, kapcsolatai mind-mind rosszabbak, romosabbak, mint a családban nevelkedett három emberéi? Nemigen. Csalog Zsolt és Bognár Szabolcs történeteinek éppen ez a legfőbb állítása: a neveltetés (itt történetesen annak ellenkezője) szabja ki a hős sorsát. A könyvből nehezen cáfolható bizonyítékát kapjuk annak, hogy az emberi kapcsolatok nélküli nevelés eredménye mi lehet, hogy mennyire lesz valaki képes vagy képtelen ép emberi viszonyokra lépni embertársaival.

Van egy nagyon sajátos szakszava a modern pszichiátriának: a tárgykapcsolat fogalma. Csalog Zsolt könyvéből ennek némely alapvető tényeiről kapunk nehezen elfelejthető leckét. Tárgy alatt szeretetünk, emberi ragaszkodásunk tárgya értendő, vagyis (ép esetben) emberek: kezdetben ez az anya (vagy aki őt helyettesíti), majd a másik szülő és az egyéb nevelő, gondoskodó lények, a kortársak egyre bővülő csoportja. Neveltetésünk kezdeti élményei döntően befolyásolják a kapcsolatokra való későbbi képességet. Azt, hogy akivel dolgunk van, minek nézzük, mi szerint bánunk vele, hogy mennyi a viszonyban a kölcsönösség, hogy szükségleteink kielégítésében betartunk-e valamilyen társadalmi szerződést és mifélét: mindezt a neveltetés döntően szabja meg. Tulajdonságaink olyan lélektani szerkezetek formájában épülnek belénk, melyek alapvetően az első évek emberi kapcsolataiból származó élményeink jogutódjai. Az interjúalanyok nevelkedésének igen sok egyforma vagy hasonló vonása van. Nem létező vagy jó esetben csonka család, alkoholista apa, anya; állami gondozás csecsemőkortól, kisiskolás vagy serdülőkortól, hányattatás intézetek és nevelőszülők sora közt: a személyre szóló, gondoskodó emberi kapcsolatok legdurvább hiányai vagy többszörös és súlyos amputációi. Szeretetük tárgyai (tárgykapcsolataik) így azután vagy nem emberiek (például a betörők esetében), vagy ha igen, olyanok, akik a kapcsolatra alkalmatlanok, akikkel a viszony nem egészen emberi, akik a legjobb esetben is menthetetlenül kicsúsznak kezük közül, akiket képtelenek megtartani: olyanok, akikkel a korai kapcsolatok minden kínja és fájdalma megismétlődik.

„Az elég jó anya” hebehurgyának látszó fogalmát Donald Winnicott angol gyermekgyógyász és pszichoanalitikus definiálta. Elég jó az az anya, aki a gyermeket úgy gondozza, hogy annak egyéni igényeihez és fejlődési tempójához elegendő pontossággal igazodik; ennek révén a gyermek szükségszerű csalódásai mindvégig az általa elviselhető mértéken belül maradnak, és az ép fejlődés húzóerejeként hatnak. A törésszerű csalódások, a gondoskodás tartós, súlyos pontatlanságai, elégtelenségei viszont olyan hatások, melyek törvényszerűen vezetnek a súlyos személyiségzavarok, a kriminalitás felé. Az elég jó anyai gondoskodás hiányának hatását csakis a kellő időben érkező, elegendő mértékű személyes gondoskodás ellensúlyozhatja.

Ma ezek a gondolatok közvetlenül aktuálisak. A pedagógia, a fejlődéslélektan, a pszichiátria egybehangzóan és régóta kimutatta az intézeti nevelés minden szempontból való hátrányait és káros voltát a családi vagy nevelőszülői rendszerhez képest. Személyes érdekeken alapuló politikai ellenállás teszi hosszú ideje lehetetlenné az aránytalanul költséges és kimutathatóan káros gyermekvédelmi, nevelőotthoni rendszer lebontását.

Kapitulálunk?

 

Cserne István