SÍRBESZÉD

VÁGI GÁBOR. ÉLT 42 ÉVET

 

 

Hirtelen és készületlen haláltól ments meg Uram minket. A subitanea et improvisa morte, libera nos, Domine. Így könyörögnek sok-sok századéve a keresztények a mindenszentek közbenjárását kérve. Ha nincs bizodalmunk abban, hogy van meghallója a litániának, akkor hitetlen szívünkben talán hirtelen és készületlen halált kívánunk magunknak, ám semmitől sem rettegünk inkább, mint a hozzánk közel álló váratlan és előre nem látott halálától. Mi is, akik összegyűltünk e sír körül, öklünket rázzuk az üres égre. Tehetetlen düh sorjáztatja az értelmetlen nem lehet-eket: nem lehet, hogy gyermekek felnőttségükön innen veszítsék el apjukat, nem lehet, hogy szülők temessék fiukat, nem lehet, hogy élettárs, testvérek, barátok, akik vele együtt akarták leélni az életüket… – nem lehet.

A halál improvizációja volt ez. S a meghalóé is. Noha tudván tudjuk, hogy soha egyetlen élet sem kész, és minden halál törés és megtöretés, a fejfa mellett mégis azon elmélkedünk, hogy aki bevégezte életét, elvégezte-e az életét, aki futását megfutotta, beért-e oda, amit mi, hátramaradók, célnak vélhetünk. Gábor barátunk fejfájánál nem mondhatjuk ezt, s nemcsak azért, mert negyvenkét éves férfit temetünk. Nemcsak azért, mert polcai roskadoznak az elvégezetlen, a félbemaradt, a készülő munkáktól. Hanem azért is, s azért legkivált, mert tudni való, hogy mindabból, amit megadatott évei alatt élt, gondolt s munkálkodott, valami gyökeresen új készülődött.

Már első Vági-olvasmányomnak, szakdolgozatának egy-egy lábjegyzetében is olyan indulat működött, mely azzal fenyegette a tudós szerkezetet, hogy szétveti. Mély, majdhogynem dühös elégedetlenség fűzte tudományához, melynek pedig – pályatársai a megmondhatói – egyik legelső művelője volt. Az egész ember ilyen: a csendesnek és tartózkodónak tűnő természetben valami lefojtott voltában is hatalmasnak bizonyuló hév munkált, s tört ki néhanap; lényének depresszív alapzaja mellett és előtt a nagy szenvedély keresett hangot.

Erőt gyűjtök, hogy megfogalmazni próbáljam ennek az indulatnak a kimondható, a nappali, a nyilvános oldalát, azt, ami műveiben olvasható. A nagy gondolatok visszavezethetők igaz locus communisokra, közhelyekre. Barátunk szociológiai képzeletét egy egyszerű életigazság patetikusan vezérelte, az, hogy minden embernek egy élete van, s mindenki megérdemli az egyenlő esélyt arra, hogy legyen egy-két jó éve. Mindannyian gondoljuk ezt, de nem vezérli kereséseinket és kutatásainkat. Az övét igen. Ezért nem elégítette ki – noha mindkettőt gyakorolta – sem az analízis, sem az akció. Az előbbi a láthatatlanul egyenlőtlen társadalmat láthatóvá teszi, de nem segít rajta, az utóbbi megszólal a néma társadalom helyett, de helyette szólal meg.

Szeretném megérteni ezt a fiatal halottat, barátomat. Haragját, valahányszor egységre vagy áldozatokra szólították föl az embereket valami magasabb cél érdekében, elragadtatását, ha a néma emberiséget egy fényképen, egy dokumentumfilmben megszólalni hallotta, gyanúperét a szenvtelen, értékmentes objektivitással szemben, szkepszisét az életformáknak és -körülményeknek a politikai berendezkedéshez hasonlóan sebes fordulatával szemben.

Talán mindent – mindent, ami látható – ez a megzabolázott, elrejtett pátosz magyaráz. Munkásságának alkalmi voltát. Mi mindannyian műveket akarunk „letenni az asztalra”. Gábor jelentékeny gondolatainak nagyobbik része rejtőzködik szakértői, tanácsadói írásokban, tervezetekben, kéziratos koncepciókban, melyek nem elrendezni és megszabni akarják az emberek életét, hanem kereteket, mozgástereket biztosítani számukra: lehetőséget a megszólalásra.

S ha maga szólalt meg a nyilvánosság előtt, egyre gyakrabban választotta az alkalom nagy írói műfajait, a publicisztikát és a kritikát. Amelyekben felidézhette azt, amit meghallani akart. Az író készülődött benne. Fordulat érlelődött, melyre kevesen lennének képesek negyedik évtizedükben. A szakember, akinek irályában a megjelenítőerőt, a fölelevenítőképességet, egyszóval a múlt század nagy tudósaiban még eleven s mára a specializálódás fogaskerekei között jobbadán szétmorzsolódott írói teljesítményt régóta becsültük, arra készült, hogy démonát mindenhová s minden fenntartás nélkül kövesse. Irodalmi műveit összegyűjtik majd, s akkor láthatóvá válik: mi volt, s mi lehetett volna.

De ez nem vigasz. S hiába ocsúdunk a halálhír döbbenetéből, azt hiszem, nincs s nem is lehet vigasz. Csak abban reménykedhetünk, csak abban reménykedem, barátom, hogy Neked is volt néhány jó éved.

 

Radnóti Sándor