SZÉLÁRNYÉKBAN (HARMADKOR ANTOLÓGIA, 1989)

 

A Harmadkor melléklete
Szerkesztette Szántó István
271 oldal, 55 Ft

 

 

„ÉN, ÉN, az irodalomember, aki ettől fantom.”
(Darvasi László:
Horger Antal Párizsban)

 

1

 

Több mint két évezrede immár, hogy a szír születésű görög epigrammaköltő, Meleagrosz, önnön szórakoztatására és gyönyörűségére létrehozta maga szerkesztette Sztephanosz-át (Koszorú), a bizánci és az újkori antológiák formai ősét, mely forma azután – más filológiai perverziókkal egyetemben – példás karriert futott be az elmúlt másfél évszázad alatt. Nem tudjuk, csak sejthetjük, hogy Meleagrosz számára bizony nem kis örömet okozott együtt látni saját műveit a görög költészet „klasszikusaiéval”, ám azt pontosan tudjuk s érzékeljük, hogy az utóbbi időben magyar irodalmi antológiákat – nem számítva a retrospektív irodalomtörténeti válogatásokat – egyáltalán nem öröm olvasgatni, sőt inkább nyűg és teher, hiszen a magukat együvé tartozónak vélő írók, költők, kritikusok efemer szövetsége önbizalomtól duzzadó elhivatottságtudatát nagyon ritkán igazolja valami maradandóval, már ami a szövegek collectivum-jellegét illeti. Pedig akik önszántukból vagy egyfajta adminisztratív akaratnak engedelmeskedve együtt jelennek meg – újfent csak az etimológia kínálta lehetőségnél maradva – pusztán a dekorativitás értelmében alkotnak teljességet, amiként erre az anthologia = „virágcsokor” értelme is utal. Mi sem szörnyűbb ugyanis, mint amikor különböző rendű s rangú szerzők ugyanúgy és ugyanarról beszélnek; akár művészi, akár pedig ideológiai megfontolásból teszik is ezt. A jó antológia megelégszik a virágcsokor nem túl mélyértelmű, dekoratív pompájával, szakít az unisonóban való megszólalás lehetőségével, s rábízza magát a részek önerejére: akár valamiféle „filozófiai” megfontolásból, akár pedig azért, mert egyszerűen irtózik a jól formált „egésztől”.

Ami az utóbb említett kritériumot illeti, a Szántó István szerkesztette antológia több okból is megfelel a dekorativitás kívánalmának és az unisono elvetéséből fakadó heterogeneitás igényének. Részint azért, mert a válogatásban szereplő szépíróknak és esszéistáknak valóban édeskevés közük van egymáshoz – leszámítva azt az adminisztratív tényt, hogy egykor valamennyien a szegedi egyetem irodalmi folyóiratában, a Harmadkorban tették közzé műveiket –, részint pedig azért, mert jó néhányan csak nolens volens választottak klasszifikálhatatlan írásaik megjelentetéséhez éppen egy irodalmi folyóiratot, ők maguk ugyanis egyáltalában nem irodalmárok. Paradox módon mégis, az antológiában olvasható írások fősodra magával ragadja ezeket a műveket, s a válogatás agyafúrt jellegéből – az egy-egy kiragadott metafora vagy mondattörmelék köré csoportosított kötetblokkok alkalmazásából – fakadóan, homogén háttérként rajzolódik ki az a szellemi aura, amely a mottóban megidézett „irodalomember” otthonos régiója. A költők és az esszéisták zöme egyfajta „életérzésként”, materia primaként kezeli az irodalmat, a legritkább esetben reflektál rá kívülről, kultúrtörténeti, nyelvészeti vagy filozófiai alapon; a szerzők szinte mindenestül belül vannak a literatúra körén. Hivatkozások, idézetek, utalások kusza szövevénye hálózza be a szövegeket, s hogy ez miért van így, arra vonatkozóan – ideológia gyanánt – egy egészen pompás tanulmányra lelhet a figyelmes olvasó (Szilasi László: A párbeszéd kudarcai), amely – nyilván véletlenül – hitelesíteni látszik az elmondottakat.

Az ugyanazon a körön belüli örvénylő mozgás, amely állandó ismétlések formájában kitapintható feszültséget kölcsönöz az antológia egészének, viszont már aligha lehet a véletlen műve. A hivatkozások, szétszórt szöveghelyek, mint valami ottfelejtett tárgyak, amelyekért eddig senkinek sem jutott eszébe visszamenni – ennek a körbejárható irodalmi tájnak néha szakrális, néha megbotránkoztató emlékművei. Ebben az elképzelt tájban heverő képletes tárgyak voltaképpen tradíciópótlékok; ásatag maradványként, fossiliaként tűnnek föl, de merőben álságos módon, hiszen az, amelynek a residuumait szemléljük, a kötet szerzői számára – valószínűleg – sohasem létezett. Eljátszva a kiadvány három alcímével: Költészet a romok között, Kísérlet elégiára, Desunt cetera, tudatos gesztus formájában is nyilvánvaló, hogy a desunt bűvkörében a dolgok elsődlegesen önnön hiányuk révén hatnak.

 

2

 

A hiány természetszerűleg adódhatna abból is, hogy az apokrif Ezdrás-apokalipszistől Ibükosz halálának legendáján át Hamvas Béláig az érintett kultúrhistóriai anyag túlságosan is átfoghatatlan a rövid, pusztán néhány oldalas esszéforma számára, ez azonban nevetséges magyarázat lenne, amely éppen az esszéírás tradícióját diszkreditálná; itt azonban a tradíció majdnem teljes diszkreditálásáról van szó. Mindenesetre a kötet első blokkjának címadója, Horkay Hörcher Ferenc Milosz-tanulmánya (Költészet a romok között) mélységesen megtévesztő lehet; Milosznál természetesen igen, az ismertetendő antológiában nincsenek romok. Néhány elszólás található a ruinák helyén; mindenekelőtt az a Simone Weil-idézet, amely így szól: „Honnét fog közeledni hozzánk a megváltás, akik megmérgeztük és elpusztítottuk az egész Földgolyót? Csak a múlt felől, ha szeretjük.” (57–58. o.) Ennek a sokértelmű múltnak azonban csak néhány metaforába gyömöszölt torzképe fedezhető föl az „irodalomember” metafora árnyékában.

Az elmúlt évtizedek során nálunk is elburjánzott „történeti parafrazeológia”, pusztán a metaforák körmozgásaként érzékeltetett „történelem” egy s némely vonatkozásai ebben a kötetben is nyomot hagynak ugyan, de ezek a nyomok nem igazán jellemzők. Az egymásnak címzett versajánlások, hommage-ok, valamint a teljesen szubjektíve feldolgozott „szeretett múlt” igazából a nemrég horizontján jelennek meg, s ez a nemrég olyan vékonyka jégrétegként fogható föl a hagyomány mint megtartó fundamentum helyén, amely csak a napsütés ellenében, árnyékban őrizhető meg. Az árnyékot, pláne a saját árnyékát viszont nehezen lépheti át az ember, éppen ezért a szerzők nagy többsége a múlt szeretetét, időtől függetlenül egy egészen más, szívesen alkalmazott intim közelség szerepével helyettesíti. Takáts József tanulmányának szóhasználatával, pontosabban – mert közvetlenül létrehozott kifejezéseket ebben a kötetben alig lehet találni – Takáts Tandoritól kölcsönzött kifejezésével élve: a „túlközelség”, a választott tárggyal kialakított intim viszony az, amely az esszéírók többségénél akár a filológia, akár pedig a filozófia megszokott disztinktív szemléletével ellentétes megközelítésmódot alakít ki. Lírai esszé vagy mindenáron való aktualizálás, lehetne mondani az ilyen típusú megnyilatkozások olvastán, ám ezekben az esszékben – ehhez képest – feltűnően nagy szerep jut az elhallgatásnak. Ez az a módszer, amelyben a szerzők tekintélyes hányada feltűnően érettnek mutatkozik, mintegy cáfolandó az aktualitásra vonatkozó kérdésfeltevés érvényét. A hártyavékonynak nevezett tradíció és a képlékeny jelen bizonytalanságaiból fakadóan az extenzív, vagyis az utalásokra, hivatkozásokra építő logika az aktualizálással nem is tudna mit kezdeni. E logika ugyanis, ha a számára lehetséges két út bármelyikét járja is be, éppen a hagyomány végsőkig lerövidített léptéke miatt, elveszíti azt a plusz egy dimenziót, amely az aktualizálásnak elengedhetetlen feltétele.

A két út közül az első – a kényelmesebbik — egyfajta mozdulatlan szemlélői-kritikai pozíciót jelent, amely bevárja a történendők avagy az elbeszélendők közeledtét, s mindeközben megpróbálja számtalanszor újraírni azt, amit lát, érez, gondol; tevékenységének eredményét a múló idő pusztító vagy egyszerűen lecsupaszító művének látszatával övezve. A másik viszont tevékenyen gyűjti maga köré sajátjának vélt jelene apró jelzéseit, tárgyait; ők ugyanis valamilyen módon mindig együtt vannak. Mind a két megoldásra található példa az antológiában. Az elsőre talán Csuhai István A megszólítható macska című írása, ahol K. (azaz Franz Kafka) néhány levele jelenti a filológiai kiindulópontot, s amelynek gunyoros utolsó mondata – ”Ilyen az idő, majdnem mindent eltöröl” – akár mottója is lehetne az említettem ki- vagy bevárásos taktikának. A másik, az előbbivel ellentétes példa Hévízi Ottó Még és mégsem című esszéje – Ezdrás apokrif apokalipsziséről. E sajátos – és ha létezik egyáltalán ilyesmi, akkor a „kierkegaard-i filozofálás hagyományába” illeszkedő – olvasat, a bűn-, illetve üdvtörténet egy csekélyke szeletét személyes agónként kezelve, teljességgel diszkrét viszonyt alakít ki – jobb szó híján – „tárgyával”; magyarán mondva, s a szó újkori hagyományát követve: filozofál. E kötet szerzői közül talán Hévízi az, aki a legtávolabb esik a Darvasi-versből kiemelt sor mondandójától, az „irodalomember”-től. Néhány egészen egyéni ötlete: az Úr részéről a teremtett világ visszavonása a végítéletkor, a diabolus absconditus, a rejtőzködő Sátán „életterének” megszüntetését jelenti egyben (mindenfajta apokaliptika egyik kardinális kérdése ez), miáltal kettejük harcának tétje „halálosan emberfölötti” [sic!] (156. o.); vagy az önmagában „súlytalan” Teremtő, aki „rászorul” a vele perlekedő emberre, az „idő súlyára” (erre az egyébként abszolút szerencsétlen szójátékra, hiszen az Úr egyik lényegi megszólító-meghatározása a „Név dicsősége” [kabód ha-sém] a „név súlyát” jelenti eredendően!), hogy emberi vonásokat öltve „halála” egyáltalán értelmezhető legyen.

Az „idő súlya” és a „költészet a romok között” egymást kiegészítő metaforái, a történelmen átívelő rossz irodalmi vagy moralizáló megközelítése, a szüntelenül növekedő múlt baljóslatú beállítása voltaképpen a már említett efemer léptékű hagyomány kérdését járja körül. Természetes ugyanakkor, hogy az állandóan újraíródó – s ekként az irodalom körét önállóan szerveződő kultúrobjektumként elénk állító – parafrázis, collage, apokrif történet olyan területet foglal el és népesít be magának, amely az otthonosság képzetét kelti. Nagyon fontos, és mind az esszéírókra, mind pedig a költőkre egyaránt jellemző törekvés, az önálló „kultúrateremtésre” irányuló szándék. Darvasi László Pompei-ciklusától kezdve, Takáts József Charles Simonds-, illetve Oravecz-hivatkozásain át egészen Pongrácz Tibor Darvak Korinthosz fölött című esszéjéig. Túl a nyilvánvaló filológiai vagy filozófiai érdeklődésen, az iménti szándék egyfajta „lírai” igénnyel is kiegészül, azzal, hogy a belakott terület valódi vagy imaginárius tájjá rendeződjék; benne az alkotás stációja és a mű szövegszerűen összeférjen. Adott esetben ez a lehetőség tálcán kínálja önmagát, mint például Károlyi Csaba Mándy-tanulmányát véve, vagy Piszár Ágnes stilizált – Claude Lorrainre utaló – festői tája, amelyet Danilo Kiš kertmotívumának elemzése során alakít ki, illetőleg Pongrácz Tibor imént citált írása esetében. Ez utóbbi egyébként eltéveszthetetlen, mélyen (német) romantikus gyökerű gondolkodásmódot tükröz, amely Novalis, Caspar David Friedrich, Hölderlin stb. közelségében érzi otthon magát; de miután Pongrácz a kötet egyetlen par excellence rezignált szerzője, az iménti megállapításon semmi csodálkoznivaló nincs. Valószínű, hogy ez a túl sok apokrif „csavarra” épülő esszé annak a jelzése is, hogy a történeti parafrazeológiának nevezett jelenség mellett egy, a szabad átirat és a kortalan elmélkedés mezsgyéjén álló esszétípus is a felszínre tör, ráadásul anélkül, hogy okvetlenül létező minták epigonja lenne. Persze, ez igazából megjósolhatatlan; mindenesetre annyi bizonyos, hogy az imaginárius táj bűvölete nem a históriai Nachlebennek, hanem az apokrifek létrejöttének kedvez.

 

3

 

A már említett tény, hogy az antológia írásainak nagy része idézetekből, hivatkozásokból, collage-szerűen összeillesztett szövegekből áll, részben a magyar irodalomnak mint közvetlen élményanyagnak és szellemi anyanyelvnek defenzív jellegét (a kifejezést Márton Lászlótól veszem) domborítja ki: kényszerű vagy erősen narcisztikus (ön)hivatkozások, az idézés szinte rituális formái és koreográfiája szemlélhetők a kötet olvastán. Az eddig felsorolt okokon kívül, vagyis az irodalomnak irodalommal való szemléleti lezárása és a hagyományt mímelő önhivatkozások együttese miatt, az „irodalomember” fantomjellege leginkább és legfőképpen abban mutatkozik meg, ami magának a szépírói matériának is legfőbb vesztesége: a klasszikus értelmű epika hiányában, az elbeszélhető dolgok – horribile dictu: a történet – eltűntében. Szilasi László Esterházy-tanulmánya szinte szimptomatikusan sorolja elő az általam említett hiány okait és eredőit, természetesen a tárgya kínálta mikroklímában. Az idézés kényszere és az idézett szöveg létformája, confessio és életgyónás – mint a történet előfeltételei, végső soron az irodalom zárt körének felnyitását, pontosabban a bezárulás előtti állapotát írják le. Az érdemes szerző Esterházy Tizennyolc hattyú-ját veti össze például Bethlen Kata emlékirataival, amelyben a sok szörnyűség okán benne rejlik ugyan a rémregény lehetősége, „Ám ez eddig nem volt észrevehető. Mert ő meghallgattatott. Élete: történet”. (178. o.) Erről van szó.

S innen, ebből a pozícióból szemlélve az idézetek és hivatkozások körforgása szükségszerűen magán viseli a belletrisztika és a szalonfilozófia mindennemű otiumát, s mindazt, ami e szó ambivalens jelentéséből fakad. Mert az otium jelenti ugyan az irodalommal való foglalkozást s a literatúra fölötte nagy szeretetét, ám eredeti értelme mégsem ezt célozza, hanem egyfajta restséget, amelyet én itt szenvelgésnek neveznék.

Az esszék erőteljes monológformája és a versek egyénre szabott belterjes világa, kiegészülve számos kultúrtörténeti referenciával, valamint a (blődlibe hajló) nyelvjátékok szövevényével, inkább a „virágcsokor” tarkaságával, semmint bódító illatával hat; a monologizáló szöveg nagyon is rászorul arra, hogy külső támpontokat találjon; egymásnak üzennek így a költők, s szubjektív megérzésekből fakadó analógiákra támaszkodnak az esszéírók. Óhatatlanul is az a benyomásom, mintha valami nagyszabású defenzív stratégia bontakozna ki itt az írások mélyáramában; vajon miért, illetve mi ellen? Úgy tűnik, mintha az alkotás stációjának megragadása s monomániás újraírása inkább morális kérdésként kerülne terítékre, mintsem filológiai, filozófiai magyarázat gyanánt. Meglehet azonban, hogy ezen a téren is fölösleges a csodálkozás; ha körülpillantunk ama képletes rommezőn, amelyet a szerkesztő, Szántó István leleménye szinte enigmatikus gesztusként emelt az antológia egyik fő tájékozódási pontjává, akkor nem nehéz belátni, hogy az a nyelvi, történeti mozaik, amely átfogóan a collage-technikával jellemezhető, az utóbbi idők egyik legfontosabb művészeti koinéja, mindenki által ismert és beszélt nyelve. Pro forma bizonyára nem, de az érintett „mélyáramban” a dolgok és történetek szétdarabolása, majd újrateremtő összetapasztása minden bizonnyal morális kérdés, amelyet nem is olyan könnyű elhallgatni. A collage-ban ugyanis etimológiailag is benne rejlik valami, amit a modern időknek a hagyomány szimbolikus terhétől óhajtott megszabadulása éppen hogy elfedni igyekszik: az emlékezet újmódi státusa s az ebből eredő látszólagos súlytalansága. Az itt bizonyára bizarrnak tűnő újtestamentumi kifejezés – a bűnök összetapadtak, és az égig érnek – rendkívül beszédes példa; valóban, az iméntiek értelmében a collage a bűnök és az emlékek felhalmozódása, a bűnös emlékezet összetapadása. Ezt az összetapadást viszont nyelvjátékokkal, a hivatkozások circulus vitiosusával elfedni nem lehet. Még egyszer: a körülpillantás, amely a költészet „rommezején” végighordozott tekintet végső benyomását sűríti egybe, nemcsak a már jelzett – tudatos gesztussal vagy véletlenül – otthagyott tárgyakat látja, hanem azt is, amit a másik kötetalcím, a „desunt cetera” a hiány egyenrangúságának tudatosításával próbál meg értelmezni. Ezek ugyanis, mind egytől egyig, láthatók, csak nem mindegy, hogy honnan szemléli őket az ember. A paradigmákba illeszthető utalástípusok „összetapadása” éppen úgy telíti a képletes rommezőt, mint az egész ezernyi irányból megfogalmazható ideája.

Az előbbi telítettségre szolgáltat érdekes példát Kurdi Fehér János Villanyfűrésztelep című esszéje, valamint Kísérlet elégiára című verse. Az előbbi Rilke- és a Rilke-„utánérző” Wim Wenders-referenciák mellett W. F. Otto-, Carnap- stb. töredékekből vagy még inkább: szilánkokból áll össze, az utóbbi pedig – ugyancsak montázstechnikával – T. S. Eliot-, Mallarmé-, Rilke-szöveghelyeket ötvöz a versíró saját Rilke-utánérzésével. Természetes, hogy ilyen megoldást már szép számmal látott a világ, de esszé és versjelzett egymásrautaltsága, kimondott utalások és elhallgatással érzékeltetett dolgok olyan szoros összetapadást hoznak létre, hogy ebből a mozdulatlan telítettségből szinte képtelenség kiszabadulni.

Megkímélve „vágytól és emléktől” (Szíjj Ferenc A naplóhős monológja című verséből kiemelt fél sor), ugyanakkor pedig nem kiszolgáltatva dokumentumoknak, bizonytalan emlékezetnek (Csuhai István idézett esszéjét parafrazeálva), az akkurátus pontossággal szerkesztett versek, valamint az egyfajta kilúgozott frazeológiával „szövegként” kezelt irodalmi művek olyan átfogó textussá olvadnak össze, amely az „irodalomember”-t, az alkotás stációját, a művet, mindent az egyazon utalásrendszernek alávetett enigmatikus olvasmány kiszakíthatatlan részévé teszi. Olyasmiről van szó tehát, ami a legkülönfélébb civilizációk történetéből már oly igen ismerős: a recenzens kedvenc idézetlelőhelyéből, Darvasi verseiből vett példával: „…az itt-lenni folytathatatlan kézirat” (Amiből olvashatni). Vagyis a mozdulatlan, fülledt „irodalomnak köre”, Varró, Ficino vagy a barokk allegorézis nyelvén egyaránt beszél. Ám az enigmatikus káprázat mutatós volta ellenére, a saját, az összetéveszthetetlenül saját nyelv hiánya már aligha sorolható a többször is megcsodált alcím, a „desunt cetera” érvényességi körébe.

 

4

 

A megszólalás ünnepiként kezelt pillanatához méltóan, egy egészen termékeny szókultusz körvonalai is kibontakoznak az antológia egységes szövegként olvasott lapjain. A kötet illusztris szerkesztője mind az itt közölt, szonettről szóló, mind pedig az antológiából kimaradt Cento című kisesszéjében a nyelv önteremtő erejéről beszél; az utóbbi írás tanúsága szerint: „Mi a cento igazi aktualitása ? Megmondom: a gesztus. A szónak önálló léttel való felruházása. És határtalan tisztelete.” (Fiatal írók könyve, Holnap, 1989. 17. o.) Ez a „határtalan tisztelet” az (poén-e avagy kinyilatkoztatás?), amely jobbról is, balról is megtámogatja a vegytiszta irodalom ideáját, s amely – monomániákusan Darvasit idézve – olyan pillanat eljövetelére vár, ahol „…a költészet helyettesíti az irodalomtörténetet” (Horger Antal Párizsban). Szántó és Darvasi legszebb eszkhatologikus ábrándja viszont csak akkor vehető komolyan, ha kellő öniróniával fogalmazódik meg, s szerepet kap benne az önirónia (határtalan) tisztelete.

Akad a kötetben olyan tanulmány is, amely a költészet primordiális nyelvét próbálja meg visszahelyezni jogaiba, s a népszerű hamanni koncepciónak megfelelően a költészetet ősibbnek feltételezi, mint a hétköznapi, nem szakrális megnyilatkozást. Kiss Lászlónak Szőcs Géza verseit elemző írása, A szélnek eresztett bábu, ilyen. „Költészete restauráció, a nyelv visszahelyezése eredeti funkciójába, a nyelvnek ismét eredeti módon való használata” – olvasható (182. o.), majd pedig: „Metaforáit olyan természetből meríti, amely még ősi megnevezéseket hordoz… Olyan archaikus természetből, ahol nincs idő.” (183. o.) Nem tudom ugyan, hogy milyen az a természet, ahol „nincs idő”, de azt sejtem, hogy a mai magyar líra egyik legjelentősebb egyéniségéről íródott tanulmány szerzője sokat merít abból a szellemi kútfőből, amelyet Bretter György kolozsvári működése, illetve tanítványi köre fémjelez. Mindenesetre ez a megközelítésmód alkalmasnak tűnik arra, hogy a vizsgált tárgy és az alkalmazott módszer valamiféle szellemtörténeti topográfia keretein belül egymásra találjon.

Kiss esetében a feloldásra váró rejtvényt a költészet ősködökbe vesző forrásvidéke jelenti, ám ez az elvárás – schilleri értelemben – igazán „naiv”-nak tűnik ahhoz képest, ahogy esszéista kollégái a rejtvényt, az enigmát kezelik. Szilasi bőven dicsért tanulmánya jelenti itt is az alaphangot, miszerint e világban „kevés a titok”, ám ez a szemlélet, adott esetben, könnyen és gyorsan a visszájára fordul, miként például Podmaniczky Szilárd A futóbolond karabélya című írásában, ahol a mindenki szeme láttára zajló, a Nagy Misszió folytatta tevékenységre, úgymond, „sohasem derülhet fény”. Bár itt „szépirodalmi” jellegű szövegről van szó, jól látható, hogy e titokzatos értelmű tevékenység varázsa az értelmezők egy részét is megérinti; néhányan kifejezetten törekednek arra, hogy rejtelmes utalásaik csak a bennfentesek számára legyenek érthetők. Miért? Nem tudom. Vagy lehet, hogy Szilasi apophtegmája – „kevés a titok” – mégsem helytálló?

 

5

 

Tanulmányában Takáts József, érzékenyen reagálva az elmúlt évtized magyar kritikai irodalmának alantas állapotára, hős és énekmondó kölcsönös vállveregetéseire, elősorolja saját műítészkedvenceit, bizonyos értelemben azt a hajszálvékony hagyományréteget jelképezendő, amelyről már beszéltem. Minden kifogásom ellenére is a szélesebb olvasói nyilvánosságot érdemlő Harmadkor Antológia legalább fél tucat olyan fiatalembert vonultat fel (nem, nem nemzedéket!), akik feltehetően számottevő egyéniségei lesznek ennek a műfajnak. Az is valószínű, hogy jó néhányan túllépnek majd az irodalom belterjes világán, az „irodalomember” pozícióján. E reményteljes várakozás mellett is úgy tűnik azonban, hogy az antológia – mint „virágcsokor”, különnemű írások, műfajok tarka együttese – csak speciális, kedvező körülmények között mutatkozhat előnyösen. Klasszicizáló múltperspektíva, az utalásokat és a hivatkozásokat összefogó kontextus nélkül, semminemű légvonat ártalmainak ki nem téve, azaz: szélárnyékban.

 

Rugási Gyula