Imre Flóra

EGY VÉGEÉRHETETLEN FOLYOSÓN

 

Egy végeérhetetlen folyosón
álltunk, kétfelől kovácsoltvas ráccsal
elzárt ajtók (persze, meglehetősen
furcsán hatott a fehérre meszelt
falat megtörő sok szecessziós,
kávébarnára festett vasciráda,
mintha valami nagyon mediterrán –
mondjuk, spanyol vagy délolasz – kolostor
kerengőjén cikázna át a fény,
de jól tudtam, hogy nem a patio
napsütötte kavicsmozaikjára
nyílnak azok az ajtók – és nem is
érzéki boltívek alatt –,
hanem csak egynémely hivatalos
helyiségek ütött-kopott
asztalaira), amikor
keskeny metszésű, gunyoros
szemével kétszer végigmért a mellem
hegyétől az arccsontomig,
és fejét kissé félrehajtva így szólt:
– Nos hát, végül is, asszonyom,
udvarolni jöttem és nem politizálni.
Egy rövid ideig hallgattam akkor,
aztán csak annyit mondtam: – Ó.
S miközben alig leplezett villámok
sisteregtek pupilláink között,
valahol ott, ahol a folyosó
bizonyos mértékig már emberléptékűvé
növekszik az optika törvényei folytán,
feltűnt a látószögemben egy vézna,
aránylag alacsony alak,
és rohamosan látszott közeledni,
bár nem moccant (vagy úgy tűnt, hogy nem moccan).
Ő pedig, noha látható volt,
hogy egész testével érzékeli
háta mögött a tér zsugorodását,
így folytatta: – Bár az érdekeink
különböznek, ha maga is akarná,
köthetnénk egy többé-kevésbé
ésszerű kompromisszumot.
– Tudnia kell – feleltem, s egyre inkább
ránehezedett a jobb mellbimbómra
elégedetlen, kacér ó-ra formált
ajkának félreérthetetlen,
bár nem tolakodó figyelme –,
hogy sose voltam és most sem vagyok
híve a félmegoldásoknak. – Közben
az a bizonyos egyre jobban fénylő
alak megállt mintegy kilenclépésnyire
beszélgetőtársam háta mögött.
Ő megfordult, s mintha senkit se látna,
végignézett az ajtók monoton
ismétlődő során, majd könnyedén
meghajolt – nem derékból, hanem vállból –,
és azt mondta: – Vagy úgy – és szertefoszlott.