Illyés Gyula

KÖLTŐI HALÁL ÉS MŰÉLVEZET

Kiadatlan naplójegyzet

 

Az olvasótábor szívébe semmi a lírikus számára nem nyit oly gyorsan utat, mint egy kis jó-kegyetlen halál, részletesen szemlélhető, tehát lehetőleg vérlucskos, vagyis erőszakos. Csatatér, vaddisznóagyar, vasúti sín, tarkólövés, éjszakai utcalámpára hurkolt kötél vagy szakszerű hóhérhurok – kik vajon ezek a szent nevek, akik arcképe mögé háttérül szörnyű eszközöket, vérfagyasztó színtereket rajzol föl azonnal a képzelet? Petőfi, Balassi, Zrínyi, Botev, Radnóti, Lorca, Jeszenyin, Majakovszkij, József Attila, Nerval, Villon, Chénier, Péguy. Vérmaszatosan halt meg Puskin, Lermontov, Verhaeren is, de mégsem elég tápot nyújtva, nem elég halál előtti gyötrelem lelki látványát szolgáltatva annak a gyermeki szánakozó, szívszorító halálfélelemnek, amely sajátja a szinte csecsemőkorian jámbor – az ártatlan képzelet bölcsőringására, a büntetést még nem ismerő lelki kielégülés hinta-palintájára visszavágyó – olvasónak. Aki ekként lép ki passzivitásából, s lesz cselekvő társa az őt „szórakoztató”, valójában minden hajlamra fölszabadító írónak vagy bármely közlési eszközzel élő mesemondónak.

Semmi nem oly kegyetlen képzeletű, mint a mese.

Hát még az élő mese: a sorainkból hírnevet kapott érdemesek életének története. Minél nagyobb az érdem, annál nagyobbnak kell lennie a megpróbáltatásnak, ez a meseműfaj törvénye. Aki egyáltalán nevet kap, az már kiválik a tömegből, arra már törvényszerűen kell zúgniok azoknak a Szent Sebestyén-i nyilaknak, melyeknek legdúsabb tegeze a mi tiszta, a mi szűzleányian érintetlen szívünk. Amivel szemben állva, illetve hát cölöphöz kötözve mi is lehet a válasz? Netán a párbeszéd, a helyzet esetleges mélyebb tisztázása végett? Ha csak kísérleti gyógyszerkeverékül, azaz tályog-fölmetszésül.

Azaz kitapogatni, meddig is terjedhetne az az egyre mélyülő titkos kívánalom: Tegyük képzeletünk mérlegére, mennyivel lett volna olvasmányosabb egy író, ha egy vándorútján megették volna a farkasok. Télen, a Bakonyban, éjszaka! És Arany, ha az időnap előtt kiadott A walesi bárdok-ért fölakasztják, nyilvánosan a Múzeum előtt, ahol most a szobra áll. Szabó Lőrinc úgy halt meg, hogy a le nem csapolt tüdővíz fojtogatása következtében többször is már elvesztette az eszméletét, de mindannyiszor még világra nyitotta a szenvedéstől már-már szétpattanó szemét: sokszoros akasztási halált halt tehát. Hányszorta érnének művei több új kiadást, ha mindez tényleges bitófán történik, filmre rögzítve? Babits kínszenvedése sem volt enyhébb, s főleg nem rövidebb, nézzük meg a halotti maszkját. Heine, Baudelaire, Ady, Verlaine ágyban fejezte be a poklot. De mennyivel hatékonyabban fokozódna a költői művük népszerűsége az addiginál még kínosabb és megszégyenítőbb halál révén, azaz – itt ejthetünk egy magyartalansági hibát, mert a gallicizmus tükörszava a kifejezőbb, a leleplezőbb – hála a halálnak, grâce à la mort? A halál jóvoltából.

Milyen dédelgetett image d’Epinal, azaz nyalókép a nemzet tudatában az utolsó napjait élő vén Vörösmarty, ahogy kiverten, szünetlenül részegen – mert kenyér helyett is csak bort, rossz vinkót nyelve, ő, a Szózat költője, szifilitikus tébolyodottságában, vén cigánycondrákban tántorog mindenkitől elhagyottan a sír felé!

Halála előtti négy hetét Vörösmarty Pest legkényelmesebb szállodájában, az Arany Sasban töltötte. Délutánonként a legigényesebb kávéházakban ült, az ablakon át bepillantó tisztelgőket be-beinvitálva egy kis beszélgetésre. Mindezt azért, mert Laura közben a pesti új lakásban a berendezkedést végezte, s ott csak láb alatt lett volna. Bérkocsin hajtatott oda, a Váci utcai Kappel-házba, mikor már kész hely várta. De még onnan is elsétált a Korona kávéházba, egy kis társalgásra. Onnan visszatérvén érte – otthon, ágyban – az az agyvérzés, amely másnapra végzett vele, az orvos és Toldy jelenlétében. Nem delirium tremens, nem is vérbaj ölte meg, ahogy kitaposott úton járó képzeletünk Baudelaire, Verlaine, Ady és több lángoszlop nyomán gáncsra éhesen kívánja. Mert a valóság e többiek esetében is az… de tudom, meddig folytatható csak ilyen képigazítással is a szentségtörés; az ős vérszomj emberáldozati oltárain.

 

1976. október 17-én