Günter Kunert

A RÉGI ÉS AZ ÚJ ISTEN

Márton László fordítása

 

Ha a modern költészet kerül szóba, rögtön sorjáznak az ismert nevek. Alig szokás fölfigyelni arra a másik modernségre, amely, távol a kimondott ideológiáktól, metaforikusan reflektál számottevő társadalmi változásokra, és kevésbé ismert költők munkáira jellemző. Sokszor éppen az ilyesfajta lírában van valami különös és különleges, amint az például a Kozmosz című költeményben mutatkozik: a mindenségbe nyomuló bürokrácia föltartóztathatatlanul elfoglal minden teret, még azokat is, amelyek hajdan az isteneknek és a technikai-utópisztikus reménynek voltak szentelve. Költője, Uwe Gressmann, aki harminchat évesen halt meg tüdővészben, csaknem teljesen el van feledve. A Német nyelvű írók lexikona (Lipcse, 1974), amely egyébként nagyvonalúan vesz föl dilettánsokat, nem ismeri sem nevét, sem életét. Ez utóbbi nem is mondható példásnak: menhelyeken töltött gyermekkor, népiskola szakképesítés nélkül, végül egy HO-vendéglő* postáján dolgozott Berlin középső részén: semmi támogatás, semmi díj, semmi szinekura.

Mivel költeményeinek vonatkoztatási rendszere jobban el van födve, mintsem az a politikailag átszínezett olvasói elvárásoknak megfelel, ezért kis terjedelmű, egyenetlen életműve félresodródott. Rá, egy specifikus és őt lenyűgöző tárgyiasság költőjére, aki virágokról, állatokról, bolygókról és természeti tüneményekről versel, a „naiv” jelző lett rápecsételve, és ennek nyomán gyömöszölték őt a veszélytelen költők irodalomökológiai fülkéjébe. Csakhogy az ő versei korántsem harmonikus-diszkrétek, teli vannak makrancossággal, költői szándékuk pedig semmiféle szentesített sémával nem egyezik. Bizonyíték erre a Kozmosz.

Már az elején felbukkan Isten, aki kérelmezővé süllyedt, és aki számára senki sem illetékes: ő mint abszolútum elűzetett a székéből, anélkül hogy üressé vált helyét bárki más tartósan betölthetné. Az úgynevezett ember, aki a föntiek értelmében önmagánál nem ismer hatalmasabbat, és aki befuccsolt az istenpótlékokkal, kifogyva mindenfajta látomásból és boldogságot ígérő álomból, az üres térséget átengedte a totális ügykezelésnek. És aki „kérdőre vonja” az örök eretnek kérdést: mi van az ég boltjai mögött?, hiszen az egzisztenciális semmirevalóság mintha örök időkre szólna – aki a kérdést fölteszi, annak ugyan meg van ígérve a panasz orvoslata („Ez megváltozik”) , de vajmi kétséges orvoslat ez! Mert a beígért változás nem a kérdezőt körülvevő rendszerre vonatkozik, hanem a kérdező személyére. Az önmagát foganatosító univerzum változása, „mondják itt”, akkor megy végbe, ha kiszólnak: „A következőt!” Félő, hogy a hatóság helyett az egyén, a behívás tárgya lesz alávetve az említett változásoknak: mihelyt az ajtó becsukódik mögötte. Ilyesfajta gondolati csapóajtókból több is el van rejtve ebben a költeményben, ravaszul.

És mert az egyén legyőzetése az apparátus által nem éppen dicséretes aktus, Gressmann a maga módján szembeszegül vele. Az utolsó sorokban az irdatlan apparátus házzá zsugorodik, amely „Kisebb lesz, minél inkább eltávolodsz”, és ez a megfogalmazás többféle értelmezést is megenged. Vajon a zsugorodás a megszólított révén megy végbe, amennyiben ő az, aki eltávolodik? Avagy a szubjektum és az objektum közötti növekvő distancia csupán a szubjektum által érzett belső megszabadulás, amennyiben önmagát állítja szembe az őt körülvevő mindenhatósággal? És tulajdonképpen ki ez a „te”? Ha föltesszük, hogy ez a „te” mindvégig azonos a megszólított Istennel, amely megszólítás sehol sincs visszavonva, ez esetben kézenfekvő a megoldás. (Egyébként is az van mondva erről a megszólítottról, hogy „az ég felé” emelkedett, mielőtt „a föld felé” süllyedne: „Akár a páternoszter”!) Amit látunk: a régi Isten találkozik az „új Istennel”, az egyénített absztraktum a személytelenné és gyakorlata által irracionálissá vált rendezőelvvel. Nem éppen ártatlan téma, véleményem szerint.

 

 

* HO (Handelsorganisation): NDK-beli kereskedelmi és vendéglátóipari nagyvállalat. (A ford.)