HAT ÉS FÉL ÉV MAGÁNY, AVAGY A FŰSZÁL DICSÉRETI

 

Nien Cheng: Élet és halál Sanghajban
Fordította Németh Ferenc
Novotrade Kiadó, 1989. 631 oldal, 149 Ft

 

Jó volna tudni, mi lett az én kis piros könyvecskémmel, a Nagy Kormányos művével, amelyet 1968 táján szereztem kézen-közön, feltehetően pesti bölcsészektől. Aztán az is jó lenne, ha mindenkinek, aki végigbogarászta Mao mondásait, kezébe kerülne Nien Cseng Élet és halál Sanghajban című önéletrajza. Szeretném a két könyvet egymás mellé tenni, szeretném látni az arcokat az olvasás után. Mindjárt kiderülne, nem kellett arra várnunk, hogy „…ezer év múlva mindannyian, még a mai fiatal forradalmárok is, sőt Marx, Engels és Lenin is meglehetősen nevetségesnek tűnjenek”, miként Mao jósolta. Húsz év se telt, s már megmosolyoghatjuk korábbi magunkat, ha nevetésre nem is húzódik a száj.

A börtönnaplóknak, lágermemoároknak nagy szezonja van ma Közép-Európában, ám ez az írás nem azzal tűnik ki közülük, hogy hőse, kínzottja egy nő. Azzal sem, hogy szenvtelenül, bár kissé részletezőn és kronologikusan, ráadásul angolul íródott – ez lehet erénye, hibája is. (Hiszen egy jól megírt élet éppoly ritka, miként egy jól eltöltött. Tudhatjuk ezt egy angol életírótól.) Cseng könyvének sikerét nem magyarázhatja eléggé, hogy – miként Arthur Miller mondja – a szerző „szürreális körülmények közepette, de túlélte a magányos elzártság és a kínzatások éveit, hogy megírja ezt a beszámolót, az emberi szellem eme diadalát”. És az sem, hogy „ima” lenne „az emberi lélek ragyogása fölött”, amint Howard Fast, Amerika talán legindázóbb családregényének írója jellemzi. Mi hát a titok?

A történet – hogy hűek legyünk a valósághoz – pofonegyszerű. 1966 augusztusában egy csomó fanatikus vörösgárdista fiatal – „a politikai hatalom a puskacsőből nő ki”, hirdették vezérük szózatát e kifordított hippik – betör egy elegáns sanghaji otthonba, ahol egy korábbi Kuomintang- (nemzeti párti) diplomata ötvenegy éves özvegye lakik lányával. Néhány hét múlva, a Kulturális Forradalom hisztériájának felkorbácsolódásakor, az asszony megtanulja, hogy Maónak azt a kitételét, miszerint „a forradalom nem díszvacsora, nem esszé, nem festmény és nem is hímzés: nem lehet csendben, fokozatosan, óvatosan, belátóan, tisztelettudóan, udvariasan, simán véghezvinni” – szó szerint kell venni. Nem is csak ezt – mindegyiket. Letartóztatják, és mint angol kémet az 1. számú gyűjtőfogházba szállítják. A vád alapjául az szolgált, hogy Cseng úr 1949-ben Sanghajban maradt, és – a kommunista kormány felkérésére – a Shell ottani kirendeltségének vezetője lett. Nos hát így érintkezett Cseng asszony a külföldiekkel. A szocialista törvényesség alapján a gyanúsított ab ovo bűnös. Nem a vádnak kell bizonyítania állításait, hanem a vádlottnak saját ártatlanságát. Csengék lánya, Mej-ping huszonnégy éves, és a Sanghaji Filmstúdió színésznője – a vörösgárdisták hatására maga is megváltoztatja anyjáról alkotott véleményét.

Cseng asszony, akit ettől kezdve hat és fél évig magánzárkában tartottak, olykor sötéttel, nehéz rézbilincsekkel, veréssel, állandó éheztetéssel súlyosbítva szenvedéseit; akiből minden elképzelhető lelki és sokszor fizikai kínzással próbáltak beismerő vallomást kicsikarni, különös védekezést eszelt ki. Ártatlanságát hangoztatta, tagadott, hallgatott, vagy pedig – és ez a döntő – a Mao piros könyvecskéjéből vett idézetekkel védekezett. „Rájöttem – írja –, hogy aki erőszakhoz folyamodik, annak hinnie kell az erőszak hatalmában.” A jó lelkiismerettel kiszabott fenyítés öröm forrása a moralista számára. „Ezért találták fel a poklot”, írta Bertrand Russell. Cseng asszony kínzói azt tartották, amit Robespierre – bár se kötve, se fűzve nem hiszem, hogy ismerték volna pamfletjeit: „A terror nem más, mint az igazság.” Nem tudták, hogy az ember, akit akarata ellenére győznek meg, az nincs meggyőzve. Legföljebb meghódítva van. Cseng asszony abból az egyetlen könyvből faragott fegyvert magának, amelyet olvashatott, pontosabban olvasnia kellett. Váltott kínzói sokszor az eszméletvesztésig ismételtették vele ugyanazt az idézetet. Halállal fenyegetni, kínozni valakit azért, hogy higgyen, abszurd vállalkozás. De hát e kultúraellenes „forradalom” idegengyűlölő, paranoid, saját múltjukat is megvető megszállottjai aligha ismerték az abszurd dráma elméletét. Ők csupán hétköznapjaikban megvalósították. Ezenközben a fogoly börtönében fontos szövetségesekre akadt, akik – mit ád Mao – kínaiak voltak. Egyikük, Lao-ce, az ókori bölcs azt súgta a fülébe: „Ha az események már a szélső határig fejlődtek, akkor irányuk előbb-utóbb megfordul.” Az asszonyt mindez megerősítette reményében, pedig négyévnyire volt még attól a pillanattól. „Várnom kell”, szuggerálta magának. „Végeztem a napi tornáimat, és órákon át verseket idéztem fel magamban. Gyakran ültem a Mao-könyvvel a térdemen, mintha a tanulmányai olvasásában mélyednék el, míg az elmém valójában Li Taj-po és Tu Fu stanzáival volt tele.” Másutt ezt írja: „Úgy próbáltam megfeledkezni a jelenről, hogy szép és kellemes emlékeket idéztem fel a múltamból.”

A könyv kellően nem méltatható erénye a kínai jellem külső (fogva tartó) és belső (fogoly) ábrázolása. A kínaiak híres sztoicizmusa, meditatív látszatközönye, érzelmi kiegyensúlyozottsága, lelki fegyelme, heroikus kitartása megmagyarázza, hogyan bírt ki egy nő olyasvalamit, ami a Sötétség délben Rubasovjait a valóságban is megtörte. Elfogultan szeretem a kínaiakat és Kínát, de most mégis az erősebb előtt meghajló bölcsességre, Walt Whitman fűszálára kell gondolnom. Na és persze Lao-cera: „A kemény, erős: alámerül, / a puha, gyenge: felülkerül.” A „gyöngébb nem”? Ezen már tréfálkozni is talmi. Bár imigyen szóla maga Mao erről: Őszinte egyenlőség a nemek között csak a társadalomnak mint egésznek szocialista átformálásában lehetséges.” Szemléltetőbb lett volna, ha azt mondja: a rabszolgák a rabságban egyenlők lesznek.

És 1973-ban feltárul a börtön kapuja. Cseng asszony szabadlábra kerül, csak a lánya, Mej-ping nem él már: a vörösgárdisták végeztek vele, vagy – ami rosszabb – öngyilkosságba hajszolták. De Nien Cseng összeszorított foggal tűr tovább. Kivárja idejét, míg Amerikában megírhatja végre a szenvedés emez útirajzát. A mű angol eredetijével lehetőségem volt összevetni a magyar változatot: a szerző jobban tud angolul, mint a fordító magyarul. De nem is ez itt a lényeg. Olyan pillanatokban, amikor a valóság diadalmaskodik az irodalom felett, a stílus másodlagos. Mert mit lehet egy ilyen könyvhöz hozzátenni?

Az önkény szocializmusa mindenütt megbukott, vagy meg fog bukni. Mégis szinte egyetlen hithű marxistát, hogy azt ne mondjam, tudományos szocialistát nem találni, aki beismerné, azért bukott el, mert rossz volt, embertelen és hasznavehetetlen. Inkább azt mondják: azért bukott el, mert senki sem ment elég messzire benne. Pedig ennél már aligha lehet messzebb menni. Mindegy – a hiba sose bizonyítja, hogy egy mítosz téves. Egy vallás addig él, míg papjai.

Hogy meddig élt Nien Cseng, az ember? Hét évvel élte túl a börtönt. Egy pataktiszta közmondás jut róla eszembe:

Azaz: Hosszú úton tudhatod meg, mily erős a lovad – sok év után ismerszik meg az emberi szív.

 

Temesi Ferenc