Tandori Dezső

VISSZA

„Köszönöm, hogy kitartottál mellettem, és nem voltál…”

 

„Köszönöm, hogy kitartottál mellettem és nem voltál sehol, mind,
ahol mások voltak, nem maradtál ott oly kitartóan, és furcsa módon
akkor lettél elhagyólagosabb, mikor megmakacsolta veled valami magát,
magát, és hagytad, köszönöm, hogy ez az idő a riemi reptéren véget
ér, kösz, hogy mutatod, ez olyan, mint a Dachauer Strasse esője,
az idei harmadik európai vihar, ahogy viszi London
háztetőit is, ahol nélkülem először voltál, mutatod arcomnak és
csőrömnek, melynek hajtását megint – de hát mit? – megcsodálod,
mutatod, ahogy a gépet mossák csak, ellátják, nem, ezek slágok,
fertig, ezek a te vicceid, én ezekből semmit sem értek, kinéztél
a hangos Döner-Bistróra a Dachauer Strassén, és minden második
kapualjban ugyanolyan-kabátos-csavargók, mint itthon, kukákra
hajolva, ültek, sörért mentek a Plus Közértbe, az ottaniba,
és a százvalahány-kilométeres szélben, ebben a lakógép-szállodában
a csupa külváros Dachauer Strassén kinéztél ablakodon, és mintha
egy vödör vizet zúdítottak volna el a szomszédból, nem is
értetted, csak aztán láttad, hogy ez a szél, szél, mely a villamosok
zárt kis magánuszoda-tetejének koszában a vizet söpri, jöttél,
kalapoddal forgattad fejed, el ne söpörje a szél két kezed a Cooper
és az Axel-Puma fekete szatyrokkal teli, mint a gengszterek
készletei, mellettük, a hátsó ülésen, a regényekben, melyeket
fordítasz, forgattad a fejed, Mars utcáján el ne vigye a szél, be
ne sodorja az optikus és az aranyműves kirakatai közti kapualjba,
ahol hárman, ilyen szakállasan és lilás arccal és ilyen szürke
télikabátokban, ott, nyílt lángon, a kapualjban, bográcsban
főztek valamit. Köszönöm, hogy velem-nem-voltál-sehol, és nem
volt”, úgy, tudomásod „európai szelekről, és mindig valami valódi
utcán kellett átmenned, és a végén ketten is kirohantak például
a City-Airport Transfer buszához, mikor ott végre a kalap elszállt,
leült, mint valami egy fészekaljra. Két fekete táskád letetted,
valami elhangzott – te kaptad el a kalapod végül, te kaptad
fel, ez jól van, de siettek, segítségre –, arról, hogy ez már
repül, ilyesmi, a busz a repülőtéri busz volt. A gépet lemosták,
veréb képemet eltetted, visszakerültem társaim közé, ahol a
Tili, a Poszi, az Éliás, a Pipi mind halottak, és itt vagyok, kösz,
most már, hogy kitartottál így másfél évig azzal, mellettem,
hogy nem mindig az élőkkel voltál, hanem mintha a Földön, ezen,
kerestél volna valamit, amit nem is, nem is, évről évre
huszonhét, tizennyolc, kilenc és nem, nem nulla, hanem még két
utód lehetőségét, ami elvitt, fejjel lógtam lefelé, mint a mosóvíz
a gép oldalán, eltettél, most már, hogy így kitartottál
mellettem azzal, hogy nem voltál” valahol, „sehol” se, „nem összefüggő
mód voltál, most már, kérlek, ha akarsz, tedd, hogy maradsz,
maradsz mellettük, akik élnek, és Riemre, úgyis átépítik
vásártérré, például, nem térünk vissza. Leülünk a Németvölgyi
úton, ott egy Közértben árulják azt a bort, amit a gépen adnak,
ilyen palackocskákban, és ha neked egy laposra ült pad, közel
a porhoz, jobban megfelel, ne nézd az Angol Kertet, felőlem,
ne járd a Kensington Gardenst, ülj ezen a padon, vedd vagy ne vedd
elő veréb fotómat, nézésemmel, mely téged néz most, és ezt üzeni
neked, és maradj meg békén, és tudd: ha megvolt, amire oly sok
időt kellett várni, nem kell már semmit csinálni. Mint a fekete
táskával, poros szupermarketből csontként, az élők magukra-fosztott
húsával visszatérő fantom-gengszterek a könyvekben, melyekből élsz,
nem élsz, légy most már, ahogy megy; elmegy vagy megjön; kösz, ne velem
már, ne okvetlenül, ülj a leglaposabb padon, akármi por közelében”.