Tandori Dezső

ODA

„Nézem egy pillanatig a THE LONDON UNDERGROUND…”

 

Nézem egy pillanatig a THE LONDON UNDERGROUND kis fikuszföldtől,
kaktuszföldtől koszosodó térképén itt a vízszintesen elhelyezett
hangfalon, melyre támaszkodni szoktam, ha megnézem, milyen
az idő odakint, hány fok van, nézem a londoni metrótérképen, hogyan
is kell majd bejutnom a Charles-de-Gaulle-Reptérről a
Boulevard Montmartre mellékutcájához, ahol lakom majd, és…
pupillám, mint – alvó, nehéz pupillád, vagy bármi pillád –
amit így tudok, hogy halott orvosom visszatér, kijózanít. Hát
persze! Vasárnap, azaz szombat délelőtt van, a Dunáról képeslapok
jutnak eszembe, szinte látom őket, még él Ferenc József, gőzösök
úsznak ennek megfelelően, valami egészen másnak megfelelően
a házunk és a Vár-hegy alatt a Dunán a gőzösök úsznak, a képeslap
téglalapjának megelőlegező-felelése szerint: állnak. Valami
megáll, a kavicsos porondon nem jövök hazafelé a Duna felől,
nem hozlak, mintha egyre vissza, vissza
vinnélek, holott a másik-irány rézsűjén nyugszol, a Tabánban.
Valaki hanyatt zuhan hirtelen a Kensington Gardens
bekötő útján, az Exhibition Road, a kiállítás-út felől
nyíló széles kocsiútkapunál, elejti aktatáskáját, virágcserepét,
amit visz – egy fikuszt és nadrágom szárába akar
harapni habzó szájjal. Valakik megsegítik, nem segítik, sietek
tovább a metrómegálló felé, hosszú, csempés, keramitos
alagúton, mint egy siralomházból vagy -ba, lehet eljutni,
gitároznak, szaxofonoznak egymástól
rettentő távolságokra, a mteró, javítom, a metró zsúfolt,
felőled akár zsúfolt meteorok zúghatnak, hajam cibálgatod, élve még,
kiszállok, kimenekülök a görnyedetből, ami az ajtó melletti helyé,
három megállóval az író terepe előtt, az íróé előtt, akit
fordítok, aki nézte, aztán, mielőtt botját az agyagba fúrva,
kabátját zsebtől kövekkel megtömve, mert jó úszó volt, elúszott
az Ouse vizével, nézte a lebombázott nyomdát, kiadóépületet,
egykori lakásukat, hát ezzel sincs gond, vagy ilyesmit mondott,
megyek, a kis zöld deszkás galéria mellett, rácsra zárva
magánterület udvara, de bent, az ő társaságuk képei,
vagy képeik másolatai, mindezek mellett mintha fehér tonett vagy csak kerti,
az Ouse melletti kertből való széken egy kabátom hagytam volna,
zöld botom, félig-mázolt rostlemez képem, mint az ő templomuk
pincegalériájában, a hirtelen penész-fényben, csupa glatt
kifogástalanság, persze, vagy mindegy, a szavak, és gyalog,
kimerülten hazaérek. Hol is hagytam el? És mit? Nem itt, nem
ezt – a „nem” szóval kockázatos végezni egy sort, lehet
bárhol másutt már, és az henyeség. A fikuszok földje, az aktatáska
föld: hát közéjük, a rögök közé: nem, és a hullámok közé: sem,
és ahogy üzented: üljek a padon. Ez nagyon jó! Ez nagyon jó volt…!
Köszönöm, kösz. Megyünk, mindkét-felé, vissza a Duna-parton, és fel
a Tabán oldalán. Az Angol Kertben és a Németvölgyi út
melletti tér-utcában, vagy vízfolyások mellett, kis patak,
Eisenbach vagy mi, halvány-zöld, mint egy Geografic-magazinban
látott belgiumi folyócska, ahol esernyőt-nyitva ülnek
valakik valamiért. Ez a címlap az üres-lapozások könyvén, ennyi
minden, muskátlik a Jay Mews során, vagy ha már meguntad,
hogy Goethe Platz és Beethovenplatz, és az egybe, a külön, a szó,
a zene, Virginia és Murphy, és mintha ott hasalnál a Kertek
hattyú- és kacsafos-partján, hattyúfos és kacsa, zöld bot, fűzbokrok,
s az egyiken – sem – ül barátnéd, barátod, az egész csak írott
kitalálás marad; és nincs, az se, hogy ebből többé kitalálnál.