Tandori Dezső

MIRE NÉLKÜLÖZHETETLEN A VERS?

 

Most hagyjuk külön-azt, mi a vers; aki valamit elfogad e szó hallatán, olvassa tovább. Nos, hát – hogy ilyen rútul mondjam –, a vers: nos, hát a vers az a „nos, hát”. A vers, kezdem ott, visszautalva e fordulatra, nekem egyebek közt az is, hogy nem innen-oda haladok, aztán eminnen-amoda jutok, hanem – ha félbódultan is, ha rokkant emlékezettel, bárhogy – próbálok azért-csak visszagondolni, már-mit is mondtam, és arról akkor hát lenne újra valami szó, arra akkor történne megint valami utalás. Ez volt itt a „nos, hát” dolog formai eleme. A formai elemek, köztük a tenyérnyiek, lábhelynyiek, soká volnának sorolhatók. Például, hogy valakire „rájön” az idézőjelezés, rájön a kötőjelezés, rám ez jött itt-épp. Ezek nem lényegesek. A versben aztán a lényegtelen is annyi legalább, hogy nem nem-lényeges. Attól még nem lényeges. De nem is lényegtelen. Van a versben ez a közti-állapot, mint legnagyobb bizonyosság. Itt mestereim, Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza lelke-szavait hallom ki hangomból. De ne hallanám? Bár hallanék jól.

Mármost: a „Nos, hát…” olyan beszédkezdés, amit nem lehet valami bravúrosnak, márvány-gyémánt-keménynek nevezni. Nem haragszom; rámérten engedékeny vagyok; rám is rám van mérve ez, tehát magamat is rá-mérem; innen a szó. A „Nos, hát…” – ez a vers. Egyebek között. De én is egyebek-között szólok, hát mit állítanám, hogy többet mondhatok? A vers olyasmi, hogy én most hazajövök Düsseldorfból vagy Koppenhágából, és akkor azt kéne elmondanom, hogy Koppenhágában, ahol Düsseldorf előtt jártam, átmentem naponta ötször is négy-négy hídon, akár húsz hídjárásom is volt, pedig ezek kis hidak – mi az, hogy „kis”? de hát kis hidak. Nos, hát Düsseldorfban meg egyik hídon se mentem át. Mármost – azaz „nos, hát” – itt aztán mit fejthetnék ki értekező prózában, novellában? Ám a novellával már vigyázzunk; versszerű az, a vers meg novella-szerű, erre van kitalálva az a szó, hogy „szöveg”. Én nem szeretem. A novella nekem más, mint a vers, még akkor is, ha afféle írja, aki nem „novellista”, ahogy én, nos, hát nem vagyok „az”. De a hidakhoz vissza. Képtelen tolakodás, ha kifejtené valaki a maga ilyes élményéről, hogy kérem szépen, az úgy volt, hogy a lelkem megfáradott, nyilván, meg december is volt Düsseldorfban, nagy köd, meg egy rohadt pfennigem nem maradt, tébláboltam csak a karácsonyi világban, így, és kerestem a kétmárkás sültkrumpli helyett az egyötveneset… vagy hogy a hidakba fáradtam éppen bele, vagy hogy; vagy hogy. Ezt így rettenetes volna elmondani, ilyet ember nem tesz. Nyilván tehet, én nem voltam képes rá. Nos, hát ez is a vers. Amit nagyon fontosan/pontosan el tudunk mondani, de se nem fontos, se nem pontos, ha csak mondjuk, olykor pontos – és fontos?! – lesz, ha versben mondjuk. Ha ezt felismerjük, aztán meg is tudjuk valósítani, valahogy, az – például – a vers. Egész egyszerűen: nem oly tolakvó, hogy tárgynak tüntessen föl valamit, ami azért nem tárgy úgy, mint az, hogy „kérek egy levél Antineuralgicát”, vagy hasonlók, de azért éppen eléggé tárgy, mert ezzel a nyomorult fickóval mégis az történt, történt olyasmi, hogy Düsseldorfban nem bírt átmenni – nem ment át – a hidakon, pedig ezek nem akármilyen hidak voltak, és ha ehhez hozzávesszük, hogy már Kölnben is megesett vele ugyanez, meg hogy ez arra is jó, hogy legközelebb, ha lesz legközelebb, javítani akarjon – ha az egyik dolog jó, a másik rossz, mondjuk –, ha mindezt összevesszük, akkor itt már van valami, amit talán érdemes lenne elmondani: hátha valaki más tud vele kezdeni valami mást, vagy ő átmegy a hídon, ennek következményeképpen, vagy ugyanúgy nem megy át a maga hídján, csak nem fogja annyira zavarni, vagy valami egészen más történik, mit tudhatom én. Nos, hát ez a „nos, hát”-pontosságú állapot a vers. Bocsánat: hogy valami ne maradjon mégse ilyen „nos, hát”: a vers az lenne.