TALÁLTAM EGY KÖNYVET

Rudyard Kipling: Stalky & Comp.

 

Három kópé
Fordította Benedek Marcell
Genius. Bp., é. n. 280 oldal

 

Cambridge-ben hirtelen kisütött a nap, még ezt is megtette Anglia a mi kedvünkért. Eddig is csodálatosan viselkedett, szabályszerűen, ahogy vendéglátókhoz illik. A csatornán fekete ég lógott bele a fekete vízbe, ugrált a kis átkelőhajó, s jobbra-balra hánytak körülöttünk az utasok. De mi annyira el voltunk foglalva a hajón felszolgált tökéletes „ötórai tea” felfalásával, hogy észre sem vettük, milyen „durva” az átkelés. – Jó hajósok önök – jegyezte meg egy arra imbolygó matróz. Dovertől Londonig szemerkélt az eső, s aludtak a zöld füvön a hókupacnyi birkák, Londonban „ama híres köd” fogadott, és egy mesebeli hotel a Green Park mellett, a St. Ermin, angol ízű teával, két fürdőszobás lakosztállyal, virágos kalapú öreg hölgyekkel a hallban. És egy Margitka nevű guide-del, aki neve ellenére csak németül tudott – valaha Magyarországon született, s boldog volt, hogy ki tudjuk ejteni a gyerekkori becenevét. Brightonban tajtékzott a gyönyörű szürke kavicsokon a szürke tenger, mint valaha a kis Dombey fürdőkocsija körül; Oxfordban kegyetlen szél himbálta a diákok-professzorok vállán lógó sportszatyrot, s a Shakespeare Hotellel szemközt – ahol egyébként „Ninnie sírja” volt a szobánk neve – egy Agatha Christie-t vásároltam két, teljesen egérszerű idős hölgy trafikjában. Vendégek voltunk, iszonyú évek után, a Government vendégei, 1959 májusában, az első magyar vendégek, tekintettel Pista óriási mennyiségű angol fordítására Thackeraytől Eliotig s egy tucat Shakespeare-ig. S most Cambridge-ben kisütött a nap, olyan fényesen, mint az épp virágzó sárga nárciszok aranybögréi, a rettentően zöld gyepen, a rettentően kék Cam folyóhoz vezető lejtőre öntve.

Csak az az egyik professzor ne unt volna engem olyan mélységesen, akivel éppen leültünk a Trinity kőcsipkés, támpilléres, ragyogó falai elé, egy asztalnyi kis teraszra. Nem értettem a nevét, magamban Severusnak hívtam, valahogy úgy hangzott – nyilván ő se tudta az én nevemet, de kétségtelenül mellém volt kirendelve, hogy vezessen és szórakoztasson, mintha ugyan szükségem lett volna ilyesmire – csak bámészkodni szerettem volna. A másik professzorral, aki Pistát pásztorolta, nem volt baj, az el volt foglalva azzal, hogy egyfolytában köszörülte a torkát, mióta a kápolna falán megmutatta a háborúban elesett cambridge-i diákok között Békássy Ferenc nevét, s Pista akárhogy hajtotta is le a fejét, az indiszkrét nap megcsillantotta a szemében a könnyet, s erre nem volt mit mondania, hát csak krákogott erősen, s egy aperitifet ajánlott ebéd előtt. De Severus nem nyugodott, társalogni akart ezzel a mégiscsak nőnemű barbárral, ha már a gonosz végzet a nyakába varrta, holott megelégedhetett volna a néhány perccel azelőtt lezajlott párbeszéddel:

– Szép idő van – mondta.

– Kétségkívül – feleltem szárazon és ocsmány kiejtéssel.

Severus kétségbeesetten törte a fejét, én rágyújtottam, ő tüzet adott, gondoltam, ezzel beérheti egy darabig, a dohányzás nagy, használható téma, de csak kapargatta a pipáját, szerencsétlen képpel:

– A férje sokat foglalkozik az angol irodalommal, önt is érdekli talán?

Most mit mondjak? Alig tudok angolul. Meg nem is illik, hisz el se hinné Copperfield Dávidot, Sharp Rebeccát, Emíliát, Shakespeare-eket és Donne-t és az ismeretlen angol költőt, Szent Johannát és Burbanket egy kis hídon át, s a kristálytükröt, ami meghasadt – úristen. Csak bámulom Severus lógó csuklóját, s a fakóvörös szőröket rajta, közben az egyik falnyílásból – mert nem kapu – kilép egy meztelen térdű férfilény, a kockás szoknyája fölött fekete klepetus libeg – s nekem a debreceni tógás diákok jutnak eszembe, akikkel Lilla csókolódzva tréfál.

– Hát – nyögöm ki végre – kislány koromban mély benyomást tett rám egy angol gyerekkönyv.

– Bizonyára a Koldus és királyfi – ugye?

– Nem. Egy Kipling. Stalky & Comp.

Severus szeme maga a megtestesült kételkedés. Olyan kicsire húzza össze, mintha egy bogarat nézne. Azt is néz.

– Tudja, én voltam Beetle. És két barátnőmet neveztem ki Stalkynak és M’Turknek, s próbáltuk eljátszani az ő szerepüket. Csak áthelyeztük Stalkyék kollégiumát egy magyar zárdába. Nem volt egyszerű, de megtettük, ami telt tőlünk. Inviolata nővér volt King.

Severus meg van rendülve, de még tisztázni óhajt néhány homályos pontot. Látom, azt gondolja, hogy betanultam egy-két angol könyv címét, ha már eljöhettem a férjemmel.

– De hiszen az nehéz szöveg. Diáknyelv. És tele van latinnal.

– Magyarul olvastam. És az iskolában tanultunk latinul.

– Le volt fordítva az önök nyelvére? Mikor volt ez?

– Igen. Benedek Marcell fordította, nem tudom, mikor. Három kópé volt a címe. Én a húszas évek végén olvastam, és borzasztóan szerettem. Prout tanár úr – és King… és Foxy, az iskolaszolga… az őrmester… és Tülke…

Severus felrobban, lecsapja a pipáját, összes szöglete mozgásba lendül.

– Ó. De hiszen ez csodálatos – csodálatos –, és emlékszik rá!

– És ön, professzor úr? Hiszen ön is emlékszik! És mikor Nyúltojás meghajigálta Kinget?

– Igen, igen! Meghajigálta!

– És kinek a vérét csepegtette a másnapi angol feladatra Beetle?

– Várjon, várjon, várjon egy percig, Mrs. Vas!

De én nem várok, s diadalmasan és neveletlenül megelőzöm:

– A kis Manders vérét! Kérem, igazítson helyre, ha tévedek!

És most átszakad minden gát. Severus hangosan hahotázik, egész közel rukkol hozzám a székével, felemeli a poharát, de nem iszik bele, csak rázogatja izgalmában.

– Sefton és Campbell! Hohó, Campbell és Sefton!

– Megborotválták őket!

Fékevesztetten röhögünk, hangosan s egymás szájából kapkodjuk a szót:

– Macskának is szabad a királyra nézni!

– Az ötös szoba! Az igazgató nem kapta meg a difteritiszt.

– Büdösek! Halló, Büdösek!

– Dolabella! Dolabella! Dolabella!

– Tirallallaitú! Hallgassátok a diadalüvöltésemet!

Csodálkozva meredünk egymásra. Hová lett Cambridge? Két gimnazista őrjöng örömében, valami közös, eszméletlen diadalmámorban úszva, aztán Severus hirtelen magához tér, s feláll, ünnepélyesen:

– Beetle, my boy. Én kelta vagyok. Én vagyok M’Turk!

– Ó, Pulyka! (Turkey.) Csakhogy megtaláltalak! Hiszen te intézted el Dabney ezredest, ugye? A nőstény rókával.

– És Foxyt! Foxyt is! – kiabál a megtáltosodott Severus.

Pista és a másik professzor csak néz. Aztán a krákogós némi gondolkodás után merengve pillant a poharába, s megállapítja:

– Az ön felesége s az én kollégám nyilvánvalóan ugyanabba az iskolába járt valaha.

– Nem gondolnám – mosolyog Pista –, de ez a Kipling nekem is kedves könyvem volt. És meglepődtem, mikor kiderült, hogy Piroskának is az.

Igen, egyik legkedvesebb könyvem volt. Mikor először olvastam, tizenhárom éves koromban, olyan tökéletesen idegen szél csapott belőle az arcomba, amivel összehasonlítva minden őserdei történet, indiánkönyv, de még Gróf Monte Cristo is tulajdonképpen meghitt, ismerős, sokszor bejárt hazai területnek tűnt. Pompás tréfa volt ennek a három fiúnak minden kalandja, nem, épp az volt az érdekes, hogy ezek nem „hősi” kalandok voltak, hanem élő elutasítása minden értelmetlen nagyképűségnek és ostobaságnak, ami a szabadságuk és jókedvük ellen tört érthetetlen és felesleges kicsinyeskedéssel. Meg kell tréfálni az ilyen figurákat, móresre kell tanítani, de csak csínján, ne törjék bele a csontjuk. Nem, isten őrizz, nem ők intézik ezt el, kifürkészhetetlen csellel szereznek szövetségeseket, az országúton döcögő fuvaros hajigálja meg a betokosodott fejű felügyelőtanárt, ők csak az alkalmat szerzik meg neki. De persze nem lenne méltó az ötös szobához, hogy csak a háttérben maradjon mindig. Fellépnek ők nyílt sisakkal is mint erkölcsjavítók, a dzsungel egyszerű és értelmes törvényei szerint; a büntetés feleljen meg a bűnnek. Ha két nagy böhöm fickó nem átall rendszeresen kínozni egy kis szolgadiákot, hát megkóstoltatják velük, mit jelent kiszolgáltatottnak lenni egy szeszélyes és kegyetlen hatalom kezében. Lebeszélik a két nagyfiút – de, természetesen „oratio obliquá”-ban, amit Stalky, a vezér, saját bevallása szerint többre becsül az „oratio rectá”-nál. A nagyképűséget, szolgalelkűséget, a támadó ostobaságot véresen megbosszulják: a mafla szobafőnököt a nyílt utcán csókolja meg egy nagydarab devonshire-i hajadon – ki merné felbujtással gyanúsítani azt a három fiút, aki a nevetéstől fulladozva nézi végig a cukrászda ablaka mögül a merényletet, majd gavallérosan honorálja az ártatlan leányzót, akit még vissza sem csókol a nyámnyila szobafőnök; „mintha nem is volna diák” – közli az ártatlan leányzó. És közben fúj a szél a tengerről, rókák és fácánok bujkálnak a bozótban, Beetle a tengernek szavalhatja a verseit, nyulakra lődöznek, és hánytató szivarokat szívnak az árokparton, közben külön, kezdőbetűs edényből kapják a vacsorát a fiúk, akiket időnként alaposan elver a minden kritika nélkül szeretett igazgató. Őrá nem haragszik ezért az ötös szoba, ha tőle kap verést, azt igazságosnak és természetesnek érzi, minek annyit prédikálni, büntetési feladatokat íratni ezer sor számra, mennyivel egyszerűbb így. Féktelen, ragyogóan fiatal erő és leleményesség tombol itt, és még valami: vannak dolgok, amikről illetlenség és durva, kihívó sértés beszélni: pontosabban, vannak érinthetetlen dolgok. Például az arcátlanul, nyersen kikiabált hazaszeretet, ami meglengeti a zászlót egy ostoba, kövér ember kezében, aki nem átallja hangosan hirdetni azt, ami az ember szíve fenekén természetes módon elevenen él. Egy csapásra végez ez a durvaság az iskola önkéntes kadétcsapatával, és életében először látja Beetle az asztalra borulva zokogni Stalkyt, a rettenthetetlent – igaz, Stalky megpróbálja letagadni – dehogy bőg ő ilyen hülyeségért –, jól bolonddá tettelek, Beetle, te szamár. Még elintézik a latin vizsgatételek összekeverését – úgy kell Ringnek, amiért kicsúfolta Beetle nyomdai-szerkesztői munkáját –, méghozzá olyan eredményesen intézik el, hogy a tanár kénytelen egyszerűen lediktálni a tételek megoldását, s aztán, hajrá, út a szabadság felé, vége az iskolának, nem kell többé mondogatni, hogy igenis, tanár úr, nem, tanár úr, tessék, tanár úr, a diákok rohannak ki az életbe, s a tanár úr csak pöffeszkedjék a szegény kis alsó osztályosok előtt, éppen csak az nem hangzik el, hogy én elmegyek, te itt maradsz, isten veled, te kismalac. Mert másképpen beszélnek, és sok minden mást jelent. Sose hallott szó a magyar diáknyelvben a szolgadiák (talán a dárdás, a debreceni kollégiumban?), de amint kiderül, hogy a kis Clever is az, s az volt a három fiú is valaha, már tudja az ember. Ring tanár úr vörös pofaszakállas koldus és kosárakasztó. Ki tudja, mi az a kosárakasztó, és Ring semmi esetre sem koldus, de a lefordított angol szó ezerszer jobban megül a fülben, mint akármilyen más érthető gyalázkodás, boldogítóan egzotikus, ahogy a színtér is az, az események színtere.

Akkor, tizenhárom éves koromban még eszembe sem jutott, hogy milyen is az az élet, ahová repülve igyekeznek azok a fiúk, ki a kollégiumból. Csak azt az angol hangulatot éreztem, ami olyan kívánatosan idegen volt: a szigorú szabályok s a kollégium erős osztálytagozódása alatt vonuló, de kétségkívül jelen lévő szabadságigényt, ami jogosult és megvalósítható, s az is lesz mindig.

Az utószónak is beillő utolsó fejezetből akkor nem sokat értettem, gondoltam, ez a szokványos: „mi lesz velünk tizenöt év múlva” befejezés. Majdnem mindnyájukból katona lett Afrikában és Indiában, furcsa volt, hogy a magyar katonák a nótában: „mennek a Bosznia felé”, igen, csak ide a szomszédba, ők meg egy mesebeli csodavilágba, homoktengerek és ősi erődök közé – miféle katona lehet a sikh és malot, s miféle hadszíntér az, ahol a megszálló katona ül a falu közepén gyerekekkel és virágfüzérrel a nyakában. Csak a meséje érintett, nem tudtam, mire jó ez az egész, hogy merhet egy katona a saját szakállára intézkedni, harcolni, csapatokat mozgatni, no persze, ez illik Stalkyhoz, de hát mégiscsak másról lehet itt szó, hát miféle háború az, amiről így lehet beszélni, mintha csak diákcsíny lenne, pedig ugyancsak ölnek és halnak benne.

Amikor aztán már nagyon is felnőtt koromban újra kezembe került a könyv, csak csodálkoztam, mit lehetett ezen nem érteni, mikor világos, mint a nap. A hajdani British Empire pontos, reális képlete volt, nem más. Lehet, hogy Stalky haditervei, ahogy Indiában nekiugrasztja az ellenségnek az ellenség ellenségeit, azonosak a Perfid Albion alapállásával? S hogy nemcsak a három főalak: a hadvezér, a költő és a megbízható hagyományőrző földesúr dolgozik és él szoros együttműködésben, hanem mindenki, aki a „kollégiumhoz tartozott”, örökre összefog, és egymást értesíti a közelgő veszedelemről? Mint ahogy a felnőtt Stalky a régi iskolai nótájuk egyik felét üzeni a bennszülött kürtössel a bajtársához, hogy névjegy, szóbeli üzenet vagy egyéb, idegen számára is érthető közlés helyett, nyomban kétségtelenül azonosítható legyen. Tudják és vállalják, hogy rájuk van bízva a Birodalom, s hogy minden négyzetcentimétere fontos.

Patsy, az áldóját, ügyelj a… – fújja a kürtös, és a körülzárt erődben kitartó kis angol csapat tudja már, hogy nincs egyedül, Stalky vagy a többi Stalky itt van valahol, és jön és segít.

És épül a Világbirodalom.

Ugyanaz a fájdalmas irigység fogott el, mint amikor be kellett látnom, hogy a félegyházi Konstantinum zárda nem Stalkyék mesebeli kollégiuma, ahol verik, verik ugyan a fiúkat, mint a répát, de joguk és becsületük van, és én hiába próbálom behelyettesíteni a szereplőket, és átvenni a megtréfáló bosszúállás technikáját. És ha mi elhagyjuk az iskolát, nem az a tág és szabad élet vár ránk, mint őrájuk Indián, Afrikán, Burmán át. Mert én olyan földdarabkán élek, amelyik századok óta játék volt a nagy nemzetek kezében, akik egymásra uszítottak bennünket apró és szintén kiszolgáltatott szomszédainkkal, ha az aktuális érdekük úgy kívánta, vagy idelöktek nekünk valami kis koncot, hogy csöndben maradjunk, vagy adjunk egy özön vért cserébe.

Mert az én hazám nem világbirodalom.

De azért mégis azt hiszem, hogy maga Kipling is élvezte volna, ha jövendőmondói megmutatják neki azt a három lányt, aki a zárdakert sűrű bokros aljában hasalva a „Patsy, az áldóját…” énekli a „Kerek ez a zsemlye” dallamára.

 

Szántó Piroska