MISIMA-MONDAT

 

Misima Jukió: Az aranytemplom
Fordította Erdős György
Európa, 1989, 285 oldal, 57 Ft

 

Misima életét és munkásságát a magyar olvasóközönség legfeljebb hallomásból ismeri.

Regényei közül az 1956-ban íródott Az aranytemplom jelent meg most magyar nyelven elsőként. Az örömteli és üdvözlendő esemény az Európa Könyvkiadó választékos ízlését és Erdős Györgynek, a könyv fordítójának ihletett, szerény és odaadó munkáját dicséri; az átszivárgási idő hosszúsága viszont több szempontból sajnálatos és legalább ilyen különös körülmény. Nemcsak azért különös, mert ez a munkásság olyannyira átfogó és kiterjedt, hogy az író önkéntes és véres világbotránynak inszcenált halála után tokiói kiadója harminchat kötetben gyűjthette össze drámáit, esszéit, publicisztikus írásait és a regényeit, s ekként már terjedelménél fogva se kerülhette el a közvetítésre hivatott értők figyelmét, hanem legfőképpen azért sajnálatos, mert a személyes és a közösségi identitástudatnak azokra a fájdalmas és tragikus problémáira, amelyekkel Misima foglalkozik, elvileg érzékenyebbnek és kíváncsibbnak kéne lennie a mi közönségünknek.

Róla még az se mondható el, hogy nehezen megközelíthető, egzotikus író lenne, vagy a nagy európai nyelvek közvetítésével ne került volna a közfigyelem középpontjába. Általam ismert regényeinek cselekménye inkább kommersz jellegű, vagy legalábbis fölhasználja mindazokat a cselekményvezetési technikákat, amelyeket az európai regény már kanonizált, a sajátságost ismerős formákban adja elő, s így semmiféle olvasási nehézséget nem támaszt. A személyét illető közfigyelemről pedig, nem kis találékonysággal, ő maga gondoskodott.

Csodálóinak, híveinek, kritikusainak, elemzőinek és biográfusainak a mai napig igen nagy nehézséget okoz azoknak az összefüggéseknek a magyarázata, amelyek ezt a leheletfinom érzékenységekkel operáló, szerzetesi szorgalmú írót és a semmilyen harsány gesztustól sem visszariadó botrányhőst, az aszkétát és a kicsapongót, a dendit és a terroristát, a népfit és a médialovagot egyetlen személyiséggé teszik. Szereplési viszketegségben szenvedett, semmi kétség, kényszeres önmutogató volt, de amint kamerák és mikrofonok elé került, csaknem mindig a személytelenségig tartózkodó és zárkózott maradt. Mintha kizárólag azt akarta volna harsány hangon és szenvedélyesen elárulni magáról, hogy semmit nem árul el. Mint aki kizárólag a puszta létezését hirdetheti egyes szám első személyben.

Regényei közül azok a gyengébbek, amelyeket egyes szám első személyben írt, s azok az erősebbek, amelyekben az egyes szám harmadik személyének elbeszélői modorát használta. Még az önvallomás remekműveként számon tartott, az európai lélekelemzés csaknem parodisztikusan kezelt technikájára alapozott, Egy maszk vallomásai című regényében sem annyira önmagára kíváncsi, mint inkább azokra a kínban, nyomorúságban, szenvedésben és szenvedélyben megnyilvánuló életjelenségeknek az összefüggéseire, amelyek a személyes életsorsot a személyes akarat ellenében alakítják, s a tulajdonságokat vagy az adottságokat a hajlamokon és az ösztönökön keresztül végül is mozdíthatatlan kövületként teszik alkattá. Mint aki a saját személyiségében a személyiség mechanizmusát szemléli.

Marguerite Yourcenar nem alaptalanul beszélt vele kapcsolatban az „üresség víziójáról”, ő maga „aktív nihilistának” nevezte önmagát, személyiségének hajmeresztő ellentmondásait pedig szívesen kommentálta úgy, akárha nem önmagáról, hanem egyenesen a japán néplélek „finomságának és brutalitásának” ölelkezéséről beszélne. Donald Keene, aki életének és munkásságának tán legalaposabb ismerője, szintén behatóan foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy Misima vajon legszemélyesebb életének ellentmondásait ruházta-e át a japán karakterre, avagy valóban a japán karakter sajátos aspektusait fedte-e föl önmagában. „Misima úgy nyilatkozott e két aspektusról, miként »krizantémról és kardról«, tehát azokat a japán karakter elemzésére szolgáló szimbólumokat emlegette, amelyeket az amerikai antropológusnő, Ruth Benedict használt először. De mindenképpen biztos volt abban, hogy a krizantém és a kard nem a japán ember jobbik vagy rosszabbik énjét reprezentálja, hanem a karaktertulajdonságok komplementaritásáról van szó; aki a harcias tradíciókhoz való ragaszkodást eltévelyedésként elveti, és Japánt a művészies virágrendezés országaként akarja látni, a japán kultúrát parodizálja.” A japán kultúra történetének ismerői természetesen azt is tudják, hogy a finomság és a brutalitás komplementaritása akkor válik konfliktusok tárgyává a karakterben, amikor az ország kétszázhúsz évnyi izoláció után, hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt ezer évvel előbb Kínával kapcsolatban tette, kilép elszigeteltségéből, és feltartóztathatatlan ütemben, saját hagyományait áthangolva, elvetve és módosítva, azonosul a nyugat-európai kultúrával. Ettől kezdve ennek a karakternek van egy olyan valódi arca, amely immár valószínűtlen, s van egy olyan kényszeresen viselt álcája, amelynek valódivá kéne válnia. „Misima odáig vitte — írja Donald Keene –, hogy nemcsak személyisége részeként ismerte föl a japán néplélek konfliktusát, hanem a húsává és a vérévé tette az álcát.”

Misima az önpusztítás és a nemzeti pusztulás írója volt, de nem a mi tájainkon ismerősebb panaszolkodók vagy önsajnálók fajtájából való. Aki olyan harsányan hirdeti minden hagyományos érték pusztulását, amilyen harsányan ő tette, annak óhatatlanul tanúságot kell tennie aktívan működő életenergiáiról. Ha pedig az életenergiák üres mechanizmusaként képes szemlélni önmagát, akkor bárkiben és mindenkiben működnie kell annak az energiának, amit önmagában fölfedett. Misima nem tekintette magát másnak, mint a veszélyeztetett, az idegen és gyűlölt hatásoknak kiszolgáltatott, az eredeti formáiból kivetkezett japán nemzeti lélek demonstrátorának, a nemzeti mitológia, az évezredes szellemi és életvezetési hagyományok őrzőjének, ám nem kiválasztottnak, hanem hűséges és áldozatos alattvalónak. Mint aki az emberi személyiséget nem az önrendelkezés, hanem az önfeláldozás arányaival méri.

Nyilvánosan meghirdetett politikai céljai közé tartozott a császár isteni mivoltának akár erőszakos úton végbevitt visszaállítása, s mivel politikai gondolkodásának hierarchikusan elképzelt csúcsán úgy fénylett a Tenno, miként a hagyományos gondolatrendszerben is napként kell az égen állnia, esküdt ellensége volt liberalizmusnak, demokráciának, kacérkodott és rokonszenvezett az európai fasizmusokkal, némán szép felesége oldalán, gondos családatyaként ápolta a meghitt japán család hagyományos ábrándjait, homlokán a rituális pánttal, izzadva cipelte a szentségeket a körmenetben, etikai elképzeléseit a szamurájok erkölcsi kódexéből származtatta, és dacolva bájosan törékeny alkatával, valóságos harcossá képezte önmagát.

Naponta több órán keresztül kendogyakorlatokat és más hagyományos harci játékokat űzött, hozzá hasonlóan gondolkodó diákokból kis magánhadsereget szervezett, hadgyakorlataikat megtervezte, vezette és természetesen pénzelte, s hogy öntudatra ébressze konzumálásba feledkezett honfitársait, katonai puccsot készített elő. A személyes becsület érzésében a nemzeti igazságérzet megnyilvánulását látta, s ezt nagyobbra értékelte, mint a puszta életét, esztétikai szempontból is eszményítette az önkéntes halálnemek legborzalmasabbikát, a seppukut, amelyet a hagyományok tanítása szerint csupán akkor lehet szépen és tisztességesen végrehajtani, ha az acélossá edzett férfilélek minden ízében felkészült, hajlékony és kidolgozott testben törekszik erre. Talán mondani se kell, hogy mennyire undorodott minden intellektualitástól. Bár e tekintetben is inkább honfitársának, Szuzuki mesternek a szavait kell irányadónak tartani, mint a mi tájainkon ismerős antiintellektuális megnyilvánulásokat. „Én csak az ellen tiltakozom, hogy az intellektust a végső valóságnak tekintsük. Az intellektusra szükség van, hogy bármilyen bizonytalanul is, de meghatározza, hol a valóság. Ama valóságot csak akkor lehet megragadni, ha az intellektus kieresztette a szorításából. A zen tudja ezt, s ezért kóanként fölkínál egy megállapítást, amelynek némi intellektuális íze is van, és álcájában úgy fest, mintha logikai megközelítést igényelne, vagy még inkább úgy, mintha volna hely ilyen megközelítésre.”

Misima kóanként kínálta föl az életét, mondhatni letépte az álcát. 1970. november 25-én, negyvenöt éves korában, miután A Termékenység tengere című négykötetes regényének utolsó fejezetét postázta kiadójának, magánhadseregének ifjú parancsnokával, Morita Maszakacuval együtt, a katonai puccskísérlet záróakkordjaként, végrehajtotta a seppukut. Honfitársai persze nem álltak mellé, a hadsereg nem lázadt föl, a katonák végig se hallgatták patetikus szózatát, kinevették. És a seppuku se sikerült igazán szépre. Antik kardjával mesterien fölnyitotta ugyan a hasfalát, ám az ügyetlenkedő Morita még a második csapással se tudta leszelni a nyakáról a fejét. Ennek a napnak a reggelén egyetlen mondatot hagyott üres íróasztalán: „Rövid az emberi élet, de örökké akarok élni.”

E címszavakkal jelzett életvezetési elképzelések nem fedték egészen az életgyakorlatát. Könnyű lenne azt mondani, hogy az éjszakai éber énje beszélt így. Morita Maszakacuval végrehajtott közös öngyilkossága nemcsak politikai tett, hanem egyben szerelmi halál is, de ugyanígy nem csupán a történelem mélyére nyúló hagyománytisztelet megnyilvánulása, hanem csatlakozás azoknak a legjelentősebb huszadik századi japán prózaíróknak a hosszú és szomorú sorához, akik szintén öngyilkossággal vetettek véget az életüknek, ő volt a tizedik ebben a sorban, s mindössze két évvel a halála után, féltékenyen imádott mestere, az agg Kavabata Jaszunari is magára nyitotta a gázcsapot. Ki tudná itt megmondani, hogy melyik a nappal, melyik az éjszaka. Minden áldott éjszakáját átdolgozta. És a nappali énje se volt kevésbé megkapó.

Igen, sokkal szívesebben látott volna katasztrófát és anarchiát, szívesebben az összes fennálló intézmény teljes összeomlását, mint a demokrácia és a liberalizmus által kiszabott jólét aszott banalitásait, ám ugyanakkor rajongott a hibátlanul szabott öltönyökért, megfelelő alkalmakkor szmokingot és frakkot öltött, s délelőttönként szívesen komissiózott az üzleti negyedben. Hamburgban és Londonban még szívesebben. Mikor baloldali diákok hívták világnézeti vitára, természetesen kinyúlt trikóban kívánta ókonzervatív nézeteit kifejteni, mert ez jobban kiadta izomzatát. Partikra, fogadásokra, vernisszázsokra, estélyekre és premierekre járt, előkelő szállodákban rendeztette a sajtókonferenciáit, a legfinomabb éttermekben adott ebédeket és vacsorákat, külföldi cigarettákat szívott, sokat, és külföldi italokat ivott, nem kis mennyiségben. Páratlan intellektuális képességekkel rendelkezett, enciklopédikus tudással. Jártas volt a nemzetközi jogban, a gyöngyhalászatban, az ökonómiában, a világpolitikában, a tengerészetben s ugyanígy a különböző művészetekben. Alapos, részletekbe menő ismeretei voltak a vallásokról, a történelemről, a filozófiákról, és nemcsak a japánról vagy a kelet-ázsiairól, hanem az európairól is ugyanennyire. Jó néhány angolra fordított művét autorizálta, amivel megkönnyítette átültetésüket más idegen nyelvekre. Fiúsan kedves mosolyával lenyűgözte beszélgetőtársait, húsz éven át a tokiói jó társaság kedvence volt, bejáratos öltözőkbe és kormányhivatalokba, de a város gyanúsabb negyedeiben sem volt ismeretlen. Híres mosolya egyébként könnyedén váltott át nemcsak érzelmes komolykodásba, hanem félelmet keltő, durva hahotába is, s ilyenkor úgy meredt elő szabálytalan fogsora, mint egy támadásba lendülő ragadozó állaté. Fellépett színészként, sanzonokat énekelt lemezre, filmszerepeket vállalt, és maga is rendezett. Előszeretettel fényképeztette magát mezítelenül, hajmeresztő pozitúrákban, nyilakkal átlődözve, kardokkal és rózsákkal dekoráltan, s ezeket az émelyítőn giccses fotográfiákat aztán albumba rendezve adatta ki. Személyzet szolgálta, egyszerre több autót szeretett tartani, sofőrrel. Thomas Mann müncheni házának mintájára építtetett villát, csak még nagyobbat, és nem sziklákat vagy tengeri kavicsokat helyeztetett el a kertben, hanem görög istenek szobrainak másolatait állíttatta föl. De mindezek még mindig csak azok a látványos és felületes címszavak, amelyek mondatainak rejtélyes finomságáról, és nem kevésbé rejtélyes erejéről, mit se mondanak.

Műveinek magyarázói és értelmezői szinte egyöntetűen rejtélyt emlegetnek, a róla szóló irodalomnak a rejtély a kulcsszava, de a magyarázók és értelmezők általában egyszerűen csak arra gondolnak, hogy ezek a mondatok még annál is több tudást tartalmaznak, mint amennyivel írójuk személy szerint rendelkezik, s ezért ennek a tudásnak a jellege vagy a minősége az életvezetés ellentmondásaiból származó tapasztalatokkal sem magyarázható. Lélektani tudása például olyan, mintha legbensőségesebb ismerője lenne az analitikus iskoláknak, lélekábrázoló módszere azonban nemcsak távol állna a lélekelemzés igényétől, hanem még ennek a tárgynak az ismerete se érintené. Költőkkel kapcsolatban persze természetesebbnek tartjuk, ha a tudásuk nem a fizikai világból származik, és nem is arra vonatkozik. Prózaírók esetében viszont nemcsak szokatlan az ilyen jellegű tudás, hanem a köznyelv közelsége vagy a köznyelvből és a közgondolkodásból való gazdálkodás kényszere általában kizárja az ilyen jellegű tudás lehetőségét. Az istenekkel mégse lehet ugyanazon a nyelven társalkodni, mint amilyen nyelven az emberekkel társalkodunk. Mint ahogy minden valamirevaló szent ember is szükségesnek és elkerülhetetlennek érzi az imát, de imádságának szavaiban önnön ostobaságát kell felismernie, hisz minden egyes szava egy olyan világból származik, és egy olyan világra vonatkozik, amelytől épp el kíván szakadni. Misima esetében sem arról van szó, hogy személyes szándékai szerint lépné át a kötetlen és a kötött beszéd törvényszerűségeinek határait, mert ha így lenne, akkor könnyedén követni lehetne abban, hogy hol ér véget az epikus elem, és hol kezdődik a lírai, s akkor értelmezőinek és magyarázóinak se okozna különösebb nehézséget kapcsolatot teremteni a munkája és az élete között; az egyik a másikból tetszőleges sorrendben magyarázható lenne, mint ahogyan a regényírók többségének összes művével kapcsolatban ez így is van. Jómagam nem a rejtélyt szeretném megkerülni, hanem a rejtélyeskedést szeretném elkerülni, ha minden további magyarázkodás helyett a mondataira irányítom a figyelmet.

„Nem szálltam mélyére a gondolatnak, mert nem volt kétséges, hogy szikraként pattant elő.”

Ez egy közönséges, végül is tetszőlegesen kiválasztott mondat Az aranytemplom című Misima-regényből.

A regény cselekményében elfoglalt helye szerint tulajdonképpen töltelék, hiszen édes mindegy, hogy miként jelenik meg a végzetes gondolat a cselekvő személy elméjében, ha egyszer inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy miként alakítja a cselekményt. A végzetre vagyunk kíváncsiak, sejtjük, érezzük, tudni véljük, a nyelvünk hegyén van, hogy ez a valaki most föl fogja gyújtani a világ legszebb templomát, s csupán arra várunk, hogy megerősítsenek bennünket ebben a tudásban, vagy inkább következzék be rögtön. A mondat azonban ellenszegül, értelmével gördít akadályt a sietős olvasói vágy elé.

Funkciójának szempontjából szemlélve, ennek a mondatnak persze éppen a késleltetés a dolga, és ugyanezen cselekménytől való félelmünkre támaszkodik. Mert valóban a gondolat mélyére kéne szállni a megértése érdekében, s valami egészen máson kéne gondolkodnunk, mint amiről gondolkodunk. A gondolkodás természetéről való gondolkodásra irányítja a figyelmet, miközben nem erre, hanem a cselekvés természetéről való gondolkodásra vagyunk kíváncsiak. Ilyen jellegű mondatok esetében a megzavarodott figyelem a mondat valóságos értelméről a mondat funkciójának értelmére terelődik. S így aztán túl a mondat valóságos értelmén, és innen a cselekményben elfoglalt helyén vagy a funkcióján, van egy harmadik aspektusa is a mondatnak. A mondat értelme és a mondat funkciójának az értelme a léleknek abban a feszültségtől telített terébe merül, amelyet egyfelől a vágy, másfelől az attól való félelem, egyfelől a beteljesedés folyamatos reménye, másfelől annak megannyi akadálya képez. A lélek duális tulajdonságaival játszadozik az ilyen mondat, s nem kevésbé szemérmetlenül, mint egy pornográf regény cselekménye; a vágynak és a félelemnek nincsenek erkölcsi előítéletei, mikor a lélekkel játszadoznak.

Misima legjobb regényeiben a szándékolatlan lelki cselekvés annak a belső oldala, aminek a külső oldala a regény szándék szerint felépített cselekménye. Mondatai ebben az erőtérben élnek és mozognak. Nem önálló a létük, s ezért szépségüket vagy a csúfságukat is valami mástól kölcsönözték. A Misima-regényekben a végzet olyannyira elkerülhetetlen, a cselekmény olyan nyílt, hogy még a leggyanútlanabb olvasót sem érheti semmiféle meglepetés, miközben soha nem tudható, hogy mit hoz és hová visz a regény következő mondata, mert mondatról mondatra meg kell lepődnie a saját vágyain és a saját félelmein, s ezért aztán mégis tévesnek bizonyul minden olvasói számítása. Misima mondatai nem vezetnek a regényben, hanem taszigálnak. A Misima-mondatoknak nem az értelme ér a lelkünkhöz, hanem a helye és a funkciója kavar föl; olyan lelki cselekvésekre késztet, amelyeknek a helyét eleddig inkább a képzetek birodalmában jelöltük ki, mintsem a tudáséban.

A mondatot a regény alapelemének szokták tekinteni, és a megállapítás nem indokolatlan. A költemény alapeleme inkább a szó, és a zene alapeleme bizonyára inkább a hang, amiről másként úgy is beszélhetünk, mint a némasághoz, illetve a csöndhöz fűződő relációkról. A közkeletű felfogás szerint a prózai mondat ennél jóval materiálisabb természetű, mondjuk olyan lehetne, mint valami formás tégla, s ha már téglát mondtunk, akkor a regénynek is olyannak kell lennie, mint egy építménynek. És valóban vannak regények, melyek építményhez hasonlíthatók, ennek mondatai pedig a téglákhoz. Ez esetben a mondatoknak a súlyukban és a megformálásuk módjában a megszólalásig hasonlítaniuk kell egymáshoz, és hézagtalan illeszkedésüket legfeljebb némi kötőanyag segítheti; ezek a töltelékmondatok, amelyeknek a maguk természete szerint megint csak egyneműeknek kell lenniök, miként a malternak. Vannak azonban olyan regények, amelyekkel kapcsolatban eszünkbe se juthat egy ilyen hasonlat, már csak azért sem, mert minden mondatuk úgy viselkedik, mintha töltelék lenne, ami viszont azt jelentené, hogy egyetlen töltelékmondat sincsen bennük. Az ilyen jellegű regényekre is van közszájon forgó hasonlatunk, regényszövetet szoktunk emlegetni, a mondatokat pedig a szálakhoz hasonlítjuk, s egyenesen látni véljük a bújtatásait. Ezekben a regényszövetekben a mondatoknak se a súlyukban, se a megformálási módjukban nem kell hasonlítaniok egymáshoz, amiként egy szövetben is össze lehet szőni az egymástól anyagukban és színükben teljesen különböző szálakat. Az előbbiben az építés, az utóbbiban a szövés módja, az előbbiben a mondat értelme, az utóbbiban a mondat stílusa lesz az olvasói érdeklődés tárgya, s míg az előbbi inkább logikai igényeket támaszt, és geometrikus képzeteket kelt, az utóbbi inkább organikus képzeteket kelt, és érzelmi igényeket támaszt.

Misima legjobb munkái egyik hasonlatrendszerbe se férnek bele, illetve attól függően keltik föl egyszerre mindkettő érzetét, hogy melyik aspektusból szemléljük őket.

A kritikai köznyelvben használatos, a recepciós érzet szempontjából kimunkált hasonlatrendszereket talán vele kapcsolatban sem vetném el teljesen, hiszen így vagy úgy a jellemzésére szolgálhatnak. Ezek a hasonlatok azonban inkább a mondatok funkciójáról vagy a mondatok egymáshoz való viszonyáról beszélnek a képes beszéd nyelvén, de szinte semmit nem mondanak arról, hogy mi lenne a mondat a regényben, honnan kéne a mondatnak származnia, avagy miért kéne a mondatnak a regény alapelemének lennie. Mintha a mondat a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Aki Misimáról óhajt beszélni, már csak azért se kerülheti meg ezeket a kérdéseket, mert ő annak rendje és módja szerint közönséges, csaknem jellegtelen vagy legalábbis stílusjegyei szerint nem feltűnő mondatokat ír, de nem mondatokban, hanem bekezdésekben gondolkodik.

Ez a szokatlan, közel sem technikai jellegű sajátosság hangsúlyossá teszi a regény építkező jellegét, geometrikus mivoltát, ám a mondatot ugyanabban a mértékben oldja ki a saját teréből, amilyen mértékben bekapcsolja e jelentősen tágasabb térbe, a bekezdésbe, amivel viszont hangsúlyossá teszi a regény szálazott, bújtatott, szőtt jellegét, organikus mivoltát. Mintha előbb látná azokat az összefüggéseket, amelyeken belül a mondatoknak mint alapegységeknek helyet kell foglalniok, s csak aztán látná a mondatot. Mintha a regény egészének víziója szerint alakítaná a bekezdést, és a bekezdés víziója szerint alakítaná minden egyes mondatát. Nem a mondatok halmaza adja ki a bekezdést, hanem egy bekezdésen belül lehetséges összefüggésekből származik egy olyan mondat, amely a bekezdésen mint egységen keresztül kapcsolódik a regény egészéhez. Ezzel a sajátos mondatalakítási technikával mintha nemcsak önmagáról, a mondatok írójáról állítaná: én nem vagyok, hanem valamennyi szereplőjének létére vonatkoztatva is ugyanez lenne az állítása. Ezt a valamelyest a platonizmus metafizikai szemléletével rokonítható jellegzetességet sem kell a rejtélyek birodalmába utalnunk, ha arra gondolunk, hogy mondatalakítási technikája a lélekismeretnek milyen írásos hagyományára támaszkodik. „Harminc botütés annak, akinek van mondanivalója; harminc botütés annak, akinek nincs mondanivalója.”

Ez a mondat például a mi időszámításunk szerinti hetedik századból származik, s a mai napig élő, praktikus útmutatás a gondolkodáshoz. Az európai lélekelemzési technikák vadonatúj eredményei legfeljebb igazolhatják, amit Misima a hagyományok élő anyagára támaszkodva, több ezer éve folyamatosan tud. Azokon a helyeken, ahol az európai irodalmak kénytelenek lélekelemzésekbe bocsátkozni, s ezzel óhatatlanul olyan hatást keltenek, mintha az elemzésből származó tudás a személyiség privilégiuma lenne, akár az íróé, akár a szereplőié, neki csupán utalnia kell a köztudottra. Tudásának így határozottan szociális karaktere van, holott se önmagáról, se a szereplőiről nem beszél olyan kizárólagos érvénnyel a szociális létfeltételek szerint, mint ahogyan azt az európai írók teszik.

Ha nincsen olyan mondat, mely kizárólag az írójától származhatna, hiszen a bekezdések által meghatározott összefüggéseken keresztül, valamely nálánál nagyobb egészből származik, s írójának bizonyos lehetőségek körén belül részben a mindennapi tapasztalatoknak megfelelő közhasznú nyelvvel, részben a regény egészének megfelelő ismeretlen egésszel kell gazdálkodnia, akkor olyan mondat sincsen, amely kizárólag az enyém vagy a tiéd lehetne, mint ahogyan olyan sincsen, amelyet valakik közösen mondanának. Az ilyen mondatnak szükségszerűen nincsen pregnáns, személyes stílusa. Misima felfogása szerint a közös és a személyes, a történeti és a szociális, a lelki és a nyelvi egy és ugyanazon dolog. A mondat olyan nyelvi felület, amelyen a lélek gesztusa megül, és a gesztusok összefüggése a bekezdés. Ha pedig lélekről beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy előbb látunk valamilyen nagyobb, nem csupán a személyre jellemző egységet belőle, s csupán közelebb hajolva látjuk, hogy milyen összefüggéseken keresztül, milyen részekből épül. A miként, a hogyan, a mérték és a mód tere és jellege szerint, csupán a bekezdés szempontjából lehet eldönteni, hogy milyen felület képződhet mondatként, amin aztán e valami más, mely nyilvánvalóan egy tágasabb egészből származik, kényelmesen és helyénvalón megülhet. Misima írásmódjától igen távol áll az a típusú verbális automatizmus, amely egy belső, írójára jellemző ritmust követve, mondatból szüli a mondatot, nincsen stilisztikai önélvezet, és nyelvteremtő élvezet sincsen, de nem is a saját verbális paradicsomában ítélkezik egy ilyen vagy olyan világról. Misima a lelki gesztussal íratja a mondatot, s ha a lelki gesztusok mégse az írót és még csak nem is a szereplőit jellemzik, hanem közvetítő közegként szolgálnak a közös és a személyes, a lelki és a nyelvi között, akkor ez a sajátosság abból származik, hogy magát – a lelki gesztust is ennek az egységnek a szempontjából szemléli. Beszédmódban és szerkezeti elvben így jelenik meg nála az európai típusú regény legelfeledettebb fogalma: a sors. A legjobb Misima-regények a legtágasabb egészet nem a regény egészében látják. Mondatai személytelenek, bár nem hűvösek.

Ezeknek a sajátosságoknak az értelme egy ellentétes szempontból is megfogalmazható. Ha ugyanis valaki a bekezdések lehetséges összefüggésein keresztül nemcsak regényének tervét látja előre, hanem a bekezdéseken belüli lehetséges összefüggések kész terve által még a mondatok helyét, értelmét és funkcióját is előbb látja, mint magát a mondatot, annak nemcsak a regény organizmusáról, hanem arról a regénynél tágasabb egésznek az architektúrájáról is nagyon biztos tudással kell rendelkeznie, amelyben a regénye helyet foglal, és a regényben szereplő személyek látszólagos létén keresztül, önmaga létezésének valós feltételeiről se lehet bizonytalanabb a tudása. Ebben az értelemben mondható, hogy a Misima-mondatoknak nincsen önálló létük, nem abból a regényből származnak, amelyben megjelennek, s így nem is alapelemei a regénynek, bár kétségtelenül a legmegfoghatóbbak. S miközben a regény megfoghatatlanabb rétege, az összefüggésekből képezett néma szerkezet, váz, raszter, szerkezeti háló, mondjuk bárminek, aminek különben nincsen beszélhető nyelve, hanem az egészről alkotott puszta képzet és csupasz vízió, alámerül a fizikai világba, az értelemmel és funkcióval telített, fizikai formákkal rendelkező, közönséges mondatok kiemelkednek belőle.

Imént idézett mondata is ilyen. Biztos kézzel választja el egymástól a szikraként elépattanót, amit nevezhetünk akár ösztönösnek is, és a tapasztalatokból származót, amelynek a mélyére kell szállnunk a megértéséhez. Van gondolat, amiért semmit nem kell tennünk, mégis lelkünk sötétjét világítja be, és van gondolat, amiért ugyanebbe a sötétségbe kell leszállnunk. Az előbbit nevezhetjük organikus gondolkodásnak, az utóbbit analitikus gondolkodásnak. A nyugodalmas szerkezetben megfogalmazott kétágú kijelentésből mégis egy olyan néma kérdés mered elő, amely fontosabb lesz, mint a kijelentés. Mert ha egy gondolatnak a mélyére kell szállnom, akkor nem ugyanúgy és nem eleve adott-e, amiként a szikrából előpattanó is ugyanott adódó? Kérdéssé válik, hogy e mélységgel rendelkező sötét térben én gondolkodom-e, avagy a gondolkodásomból származik-e a sötétség és a mélység terének képzete. A regény cselekményében olyan végzetes szerepe van ennek a kérdésnek, mint amilyen végletes a gondolat. Arra kéne tudnom válaszolni, vajon az én eszközöm-e a gondolat, avagy a cselekvésre késztető gondolat eszköze vagyok-e. Kézzelfogható válasz híján se etikám, se esztétikám, sorsomról semmit nem tudhatok. Aki pedig nem tudna válaszolni, annak szét kell hasítania az uzsorásnő fejét, vagy éppen föl kell gyújtania az Aranytemplomot. Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Nadine Gordimer mondatát: „Egyetlen cselekvés van, amely megnyugtatja az embereket, ez a gyilkosság.”

Ha a sikert nem a munka minőségével, hanem a fogadtatás sikerességével mérjük, akkor könnyű szívvel elmondható, hogy Az aranytemplom Misima legsikeresebb munkái közé tartozik. Megjelenése után rögvest kórusban dicsérték, díjazták, megfilmesítették, s két év múltán elkészült angol fordítása megalapozta írójának tekintélyét a világban. Azóta viszonylag egyöntetűvé vált a vélemény, hogy remekművel van dolgunk. Misima életrajzírója, Henry Scott Stokes teljes mértékben osztja ezt a véleményt, bár egy zárójelbe helyezett megjegyzés erejéig megemlít egy különös fényképfölvételt, amely nem sokkal a regény megjelenése után készült. A fényképen a tekintélyes és rettegett japán kritikus, Kobajasi Hideo látható, amint egy vacsoraasztal fölött áthajol, és valamit magyaráz a tőle igen szokatlan módon, leszegett fejjel ülő Misimának. Kobajasi nemcsak nem tartotta jó munkának ezt a regényt, hanem még azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán regény lenne. Olyan vershez hasonlította, amelyben a szerző túlságosan közvetlenül adja tudtunkra véleményét. Misima világhíre félrelökte Kobajasi elítélő véleményét. Azt se tudhatni, hogy hiúságán áttörhetett-e a kíméletlenség. Sokat dolgozott, a későbbiekben is írt még gyönge regényeket.

Az aranytemplom nem tartozik Misima legjobb munkái közé, igaz, a legrosszabbak közé sem. Ebben a regényben nem a sors szerkeszt, hanem az író applikál. Bekezdései esetlegesebben épülnek egymásra, s a mondatok se találnak olyan biztos helyet bennük. Vélekedésem természetesen csak akkor lenne ítéletnek tekinthető, ha nemcsak fordításokból, hanem eredetiben ismerhetném, s nem csupán néhány munkáját, hanem valamennyit ismerném; amit sajnos nem mondhatok el magamról. S ha ez idáig mégis legjobbnak nevezett munkáira hivatkoztam, akkor azokra a páratlan, az európai irodalmak minden kikerülhetetlen és unott sémáját felforgató mesterműveire gondoltam, mint amilyen A tengerész, aki elhagyta a tengert című regénye, vagy híres, már említett tetralógiájának első kötete, a Tavaszi hó, olyan elbeszélésére, mint amilyen A hullámtörés, s olyan novelláira, mint amilyen a Patriotizmus, az Onnagata, a Gyöngy vagy a Hét híd.

 

Nádas Péter