Mezey Katalin

A SOLYMÁSZ

 

Úgy ismerem minden mozdulatát,
lépését, fordulását, intését is megértem,
mintha egy idegen nyelv minden szavát
tudnám, holott még sohasem beszéltem.
Úgy figyeltem, tanulván a sípszót, parancsszót,
mintha naponta vizsgáznék, mint a sólyom,
a büszke madár, ha kezéről fölröpül,
felhők fölé, s visszatér, mint az álom.
Szeme felém csak résre nyitva fordul,
követve röptét a szárnyas vadásznak,
rám nem nevet, rám nem csodálkozik,
biztos nem is sejti: velőmig áthat
csupán az is, ha föltekintő arcát
megláthatom méz hajától övezve.
Szívem zaklatva gyorsul, levegőm elakad,
mintha tekintete engem űzne, követne.
Tekintetének sólyma fölszáll az ablakomra,
bizonytalan vagyok: tudja-e, kit talál
az ablak gyöngyház üvege mögött,
a függöny fehér fodra mögött ki áll?
Kire csap le röptében, szinte véletlenül,
majd gazdájához zsákmánnyal visszatérve
leteszi szívemet szégyenszemre elébe,
tudom, hogy szóbeszédre, tudom, hogy bűnhődésre.
Mióta találkoztunk, egyhangú napjaim
sorát nem töri meg más, csak az a pillanat,
mikor a hetyke solymász küldi madarait
a védtelent elfogni. Védtelen magamat.