A MUNKÁSOSZTÁLY, AMINT URALKODIK

 

Haraszti Miklós: Darabbér – Egy munkás a munkásállamban
Téka, 1989. 167 oldal, 75 Ft

 

Haraszti Miklós 1972-ben írt könyvével több szempontból is merényletet követett el a dogmák ellen. Az ő írásából ugyanis nemcsak hogy a hivatalosság dédelgette lakkozott és prejudikált munkáslétidillel gyökeresen ellentétes kép bontakozik ki a „melósok” életéről, de ítéleteinek az empirikus tapasztalat adta autentikussága sem igen volt kétségbe vonható – noha a bíróság többek között éppen ezt kísérelte meg –, hiszen a szerzőnek, marósként dolgozva a Vörös Csillag Traktorgyárban, igazán volt alkalma „belülről” megismerni e létforma jellemzőit. Ahhoz, hogy Haraszti Miklós az utolsó magyar íróper vádlottja lett, hozzájárulhatott az a tény is, hogy 1973, a tárgyalás éve, a magyar fejlődés sok okból kitüntetett esztendeje volt. Ekkorra már a 68-ban tapogatózva elinduló reformot ellenzők tábora nagyjából felülkerekedett. A fordulat kapcsán emlegetni szokás az úgynevezett „munkásellenzék” szerepét, amely segítséget nyújtott a reform megtorpedózásához. Itt azért érdemes megállni egy pillanatra, mert, úgy hiszem, valóságos tartalma e szerencsétlenül megválasztott fogalomnak más, mint amit jelentése sugall. Nem gondolhatunk arra, hogy ez az ellenzékiség öntudatos, szervezett formában nyilvánult volna meg. Sokkal inkább bizonyos „gépromboló”-indulattól fűtött, ösztönös morgolódásról volt itt szó a jövedelemolló hirtelen kinyílása s egyéb eladdig szokatlan jelenségek láttán, s valójában egy körülhatárolható, a pártbürokráciába betagolódott réteg éppen ezt az amorf indulatot használta fel – demagóg módon megint csak a munkásság érdekeire apellálva – a reform megtámadására.

(Haraszti Miklós éppen ebben a sűrűvé lett történelmi pillanatban állt elő a Darabbér-rel, márpedig ennek tanulságai, konzekvenciái a legkevésbé sem támasztották alá a konzervatív hullám munkásérdeket emlegető ideologikus retorikáját.)

Milyen képet fest a munkásokról ez a hírhedtté vált alkotás? A könyv alapvető bűnéül az számíthatott, hogy a szerző saját tapasztalatai alapján nemhogy a boldog, tevékeny, öntudatos munkás képét nem tudta igazolni, de elnyomorodott, kizsákmányolt, kilátástalan helyzetben lévő munkásokról adott hírt. Ebben a könyvben a „felszabadított” és állítólagosan trónra emelt munkássághoz fűződő összes konstruált axióma kétségbe vonatik. A tulajdonosi illúziókkal kapcsolatosan például ezt olvashatjuk: „Aki a gyárban dolgozik, az statisztikák nélkül is tudja: a normában dolgozó munkások számára falra hányt borsó a bonyolult érvelés arról, hogy a termelési eszközöknek ők a tulajdonosai.”

A norma és a darabbér egyébként azok az egymást feltételező kulcsfogalmak, amelyek köré Haraszti vizsgálódásait csoportosítja. A darabbér, a teljesítménybér elvben arra ösztönöz, hogy a munkás gyakorlottságára támaszkodva, képességeit kifejtve maximális teljesítményt nyújtson, s ekként jövedelme is növekedjék, csakhogy a valóságban a munkafolyamat szervezetlenségéből, a körülmények lehetetlenségéből adódóan a munkás éppen az előbbiekre nem vállalkozhat. Így arra kényszerül, hogy „raboljon”, vagyis a biztonsági előírásokat be nem tartva, önnön egészségét veszélyeztetve, a megadott normaidőnél gyorsabban végezve a műveleteket, többletteljesítményt sajtoljon ki magából s gépéből, így válik a szocialista munka rabszolgájává, annak tudatában, hogy akármilyen rafináltan rabol is, eredményei csak átmenetiek lehetnek, hiszen a megnövekedett teljesítményszint törvényszerűen normarendezéshez vezet. Ördögi kör, amelynek öngerjesztő struktúráját ismerve, joggal állítja a szerző: „A norma tenyérbemászó beismerés: alkalmazóinak nem érdeke, hogy a termelés a munkások örömteli akaratából folyjék és növekedjék.” Nyilvánvaló tehát, hogy a tulajdonosnak deklarált munkásnak vajmi kevés köze van a gyárhoz, ahol alkalmazzák, munkájához alkotó affinitás nem köti, tevékenységében örömet nem lel, közte s munkatársai között – például a „jól rabolható” munkák megszerzéséért folytatott lappangó vagy éppen nyílt „harc” miatt – szolidaritás nem alakul ki, érdekeiért kiállni nem mer – magányosan, kizsigerelve, a termelés funkcionális eszközévé változtatott dologként robotol, hogy meglegyen a másnapi betevő.

„…A darabbértarifák emelése sok esetben feltűnő módon nem a munkateljesítmény emelését, hanem csökkenését eredményezte, mert a munkások a darabbér emelésére nem napi teljesítményük növelésével, hanem leszállításával válaszoltak.” Ez a megállapítás – bármilyen furcsa – egy a kapitalista gazdaság működését elemző tanulmányból, Max Webertől származik. A szocialista darabbérrendszer „nagy vívmányának” tekinthetjük, hogy itt a munkások álmukban sem gondolhatnak arra, hogy a mindenkori normarendezésre a teljesítmény „leszállításával” válaszoljanak; jogfosztottságuk, kiszolgáltatottságuk még nagyobb mértékű.

Jellemző, hogy a gyárban uralkodó hatalmi viszonyokat, a megcsontosodottan hierarchikus alá- és fölérendeltségi relációkat elemző fejezet ezekkel a szavakkal kezdődik: ŐK, EZEK. A munkások aposztrofálnak így mindenki mást a vezetőktől kezdve az irodistákig, nem is feltétlenül tüntetőleg, hanem inkább azért, mert a nyelvi kommunikációs formák híven tükrözik a munkahely valóságos hatalmi-pozicionális elkülönüléseit, alig módosítható kasztszerűségét. Talán csak véletlen, hogy a Darabbér-perben tanúként megidézett Mészöly Miklós 1980-ban megjelent, Érintések című kötetében egyik eszmefuttatásának ezt a címet adta: Az ezek és az ők szemantikája. Ebben az esszében így ír: „A hatalom és alattvalói csak rituálisan beszélhetik ugyanazt a nyelvet, használhatják ugyanazt a nyelvtant, miután kapcsolatuk formája szükségszerűen az előírt, vállalt vagy tűrt – és nem valami rögtönzött-ösztönös rítus.” S valóban, ha a munkás őket, ezeket mond, nyelvileg reprodukálja – s ezzel bizonyos mértékig megváltoztathatatlannak nyilvánítja – az őt körülvevő hatalmi elrendeződést, annál is inkább, mert miközben a mást, a tőle különbözőt világosan határozza meg, a magát másra vonatkoztatás aktusában legfeljebb csak homályosan körvonalazódik a kollegiális-definitív mi tudata. De hát a munkafolyamat egész megszervezése, a brigádbeosztás, az „ösztönzőrendszer” mind annak ellenében hat, hogy a munkások tudatosítsák közös érdekeiket, s azok érvényre juttatásán együtt fáradozzanak. Egyetlen alkalom van a könyvben, amikor a szerző arról számolhat be, hogy a munkások egymást segítve s főként a munka örömét is meglelve tevékenykednek, s ez a fusi, ami tulajdonképpen a gyáron belül csak informálisan megtűrt bütykölés, a szocialista bérrabszolgaság nyűgei alól időlegesen felszabadult munkás számára mégis az önkéntes, szabad, alkotó tevékenység ekvivalensévé, modelljévé válik.

„Remélem, nem múzeumba való dokumentumot adok az olvasó kezébe” – írja a szerző utószavában. Aggodalmát értem, hiszen a mostanság bőséggel kiadott, korábban betiltott művek nem mindegyike felett járt el nyomtalanul az idő. A munkásszociográfia műfaja napjainkra sok információgazdag, koncepciózus alkotással gazdagodott. Mégis, Haraszti Miklós pionírmunkáját ma is aktuális és fontos könyvnek gondolom: a kíméletlen látlelet, a következtetések logikus rendszere, a megformáltság igényessége teszi azzá. Aktuális, írtam az imént, ami azért nem túl szívderítő tény, mert a műből elénk táruló, a nagyüzemi munkásság életét, helyzetét, lehetőségeit ábrázoló kép riasztó, elrettentő és lehangoló. Az „uralkodó osztály” helyzetében azonban az elmúlt majd két évtizedben gyökeres változás nem nagyon következett be. Így aztán Haraszti Miklós könyvét elolvasva leginkább azt a ténymegállapítást találtam aktualitását vesztettnek, amivel a szerző egyik mondatát indítja: „A fél hatkor nyitó kocsma…” Tudjuk: a munkásság öntudatát védelmezni hivatott rendelkezés eredményeként a kocsmák ma már kilenckor nyitnak.

 

Mátyás Győző