A PÓT-LÁNYI ÍR

 

Lányi András: Hölgyek titkára
Magvető, 1990. 186 oldal, 58 Ft

 

Kérem a tisztelt Olvasót, ne rettenjen meg a fenti cím felfogtán: anagrammát olvas ugyanis, melyet Lányi András regénybeli főhősének, Arányi Lipótnak a nevéből faragtam. Teljes joggal tehettem ezt: hogy Lányi és Arányi voltaképpen azonos, azt nagyon finoman, de határozottan a filmrendezőből önmagát most regényíróvá maszkírozó szerző árulja el könyve 125. oldalán: „írtam pedig… egy ódát L. A. szignóval…” Az idézet a fikció szerint Arányi Lipót Naplójából származik, melyet 1982-ben Bácsmedgyesen talált és fordított volna németről magyarra az ott szociológiai kutatásokat végző „Lányi András”.

Talán már ennyi is érzékelteti: csupa titok és inkognitó a könyv, csupa stílusparódia és hamisítvány, csupa játék elbűvölő humorral megjelenítve, részletesen kidolgozott maszkabáli koreográfiával „csupa hajdani eszelősről”. A kiindulópont néhány „Emília” szignóval ellátott levél egy 1861-ben Ráth Mórnál Hölgyek titkára címmel megjelent „levelező könyvecskéből”, ma úgy mondanánk, levelezési tanácsadóból. Ez még irodalmi tény; ami mindebből következik, körmönfont hamisítás, áldokumentum-közlés tekintélyes és jól ismert nevek tollából (Kaas Ivor, Kacziányi Géza, Pulszky Ferenc), ahogy a rendkívül szellemdús fülszöveg írója mondja (nyilván maga Lányi): „Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy az egész csupa hamisítvány, s mint ilyen: értéktelen!” Szerző nagyon következetes, hisz inkognitós játék még ez is, egy lehetséges későbbi kritikus felkiáltása. Ami pedig az inkognitók karneváljából kikerekedik: egy múlt századi keserű szerelmi történet, egy kiegyezés előtti (és utáni) politikai és filológiai krimi, egy hiányzó magyar regény szimulálása. És nem pusztán formai bravúr, regényírói fogás, hogy a könyv olvastán az az érzésünk támad: mindenki hazudik, bár szándékai és legjobb tudomása szerint a teljes igazságot mondja, csaló és megcsalatott azonosul valamely Egyetemes Nagy Csalatás szereposztásában.

A regénynek rengeteg a rejtvénye, de nincs valódi titka – legyen ennyi elég szerény kritikai megjegyzésnek és ama megállapítás alapjaként, melyet ismét Lányi remél a fülszövegben: „örökre beírta a nevét a múlt századi magyar széppróza második vonalába”. Elképesztő Arány(i)-érzékű megállapítás: igen, ez valóban a második vonal, de annak a legteteje.

És aki a regényt a Tisztelt Olvasó kitüntetett figyelmébe ajánlja, maga is a múlt század második vonalába tartozó drámaíró:

 

Kompolthy Zsigmond