FOGYATÉKOS ÉS A TANÍTÓ

 

Joseph Roth: Jób. Egy egyszerű ember regénye
Fordította Kertész Imre
Európa, 1989. 220 oldal, 46 Ft

 

Joseph Roth: Zsidók vándorúton
Fordította Szaszovszky József
Makabi, 1989. 92 oldal, 75 Ft

 

Szorgalmasan töltögeti a gyermekfejekbe a zuchnówi Mendel Singer, a szegény és jámbor zsidó tanító, Isten igazságait. Jelentéktelen ember a nyomor szélén; ám saját – égi – ügyeiben elég erősnek találtatik ahhoz, hogy élete vezérfonalává egy kegyetlen és nehéz feladvány váljon: Isten igazságtalansága. Családja, felesége és gyermekei különféle utakon keresik a megoldást, menekülnének az isteni presszúrából. Azt azonban nem érdemes a rejtvényen kívül kutatni, mert csakis benne rejtőzik, az átok kézzelfogható tárgyában, Mendel agyalágyult, kripli, legkisebb fiában. A tanítót a taníthatatlan fogyatékossal vezeti Isten új és nehéz igazságokra. Ez lesz boldogsága és boldogtalansága.

Joseph Roth 1927-ben megírja Zsidók vándorúton című szociografikus esszéjét. 1930-ra pedig Jób című regényét. Amaz kaleidoszkópszerű foglalata a kelet-európai zsidó életutaknak és lehetőségeknek, mind földrajzi, mind rétegbeli eloszlásban. Emezen egy út végigjárása. Semmi sincs a regényben, ami lehetőségként ne említtetne az esszében. Hiszen természetes élettények ezek: hogy Kelet- Európában, Oroszországban csodarabbik tevékenykednek, és özönlik hozzájuk a nép; hogy végtelen sokan vándorolnak a zsidók közül nyugatra, és néhányan kiemelkednek közülük, és híresek lesznek: akár mint virtuóz muzsikusok. Kézenfekvő tény Amerika „menetrendje” is, egy esetleges dezertáló fiú, aki Amerikáig kényszerül, s hamarosan (hónapok, évek?) levelet küld az ígéret országából, és tíz dollárt s később a hajójegyeket. Majd a kivándorlópapírok megszerzése a hatalmaskodó hivatalnokoktól, hajóút, karantén, új nyomor, új otthontalanság. Vagy: asszimilálódás. Ez utóbbi nem sok jót jelent Roth értékrendjében. A Zsidók vándorúton-ban csak eddig a pontig terjed figyelme és rokonszenve. Akik átlépték a személyiség e határát, nem igazi zsidók többé. Az esszéhez írt 1937-es utószavában a német zsidók (akkori) sorsát egyenesen asszimilálódásuk csapdájaként és átkaként magyarázza. És éppen ez az a pont, a nem asszimilálódás vágya, ahol a regény megszűnik a szociografikus esszé puszta illusztrációja, az ismeretterjesztés eszköze lenni. A nem asszimilálódás, e valóságos nosztalgia természetszerűen vonul át egy másik műfajba, ahol az érzelem nem modusza a szövegnek, mint a Zsidók vándorúton-ban néha zavarón is, hanem természetes anyaga.

A XX. századi Jób-példázat fintora, hogy hőse sorsa az elementáris szegénységből fordul még rosszabbra. Mendel Singer a környezete kontrasztjában jelentéktelen ember. Nincsenek ezrével juhai és ökrei, nem örvend köztiszteletnek, kisember, nem a Jób-féle tevékeny zsidó fajtájából való. Aktivitása a hitbéli, szellemi szférára korlátozódik, s teremtsen ott bármily mélységeket, ez mások számára aligha átélhető. Mendel a csapások alatt saját családja tiszteletét is elveszíti. Felesége, Debora aktivitása másik elv, a tevékeny életalakításé, mely nem látja be, hogy a passzivitás: hitfeltétel. Kérdés, melyik hatásosabb, vagy egyáltalán, melyik hatásos.

Roth a bibliai Jób könyvé-ből ismert töprenkedésre készteti az olvasót. Hol a bűn, és tulajdonképpen van-e bűn, ami az eseményeket érthetővé tenné, a büntetések indokául szolgálna? A bűn megléte szükségszerű magyarázat, nélküle minden értelmetlen. Ha nem leljük magunkban, akaratlanul is logikusan a dolgok mozgatójánál kell keresnünk. De ki vádolhatja Istent? Marad tehát az engedelmesség a hithű ember számára, a bizalom az isteni perspektívában, mely egy más értelem léptékében látja a dolgokat. Megoldásuk kívül esik az emberi belátás horizontján. E vak engedelmesség a lényegénél fogva vak ember engedelmessége. S egyben vak bizalom a dolgok végső értelmében. Aki erre a pontra eljutott, magára hagyja az eseményeket, történjenek a maguk nem e világi értelemmel bíró véletleneik szerint. Mendel e logikát követve énekli zsoltárait, ha jól megy sora, s énekli, ha rosszul; ha hálát ad az égnek, ugyanúgy, mint amikor retteg tőle. Ám nem szabad elfelejteni, ez a végtelen türelem a vak bizalomból táplálkozik. Mendel Singer nagyobb összhangban van Istenével, mint környezetével. Ha az értelembe vetett vak bizalom kihagy, egyenesen Isten felelősségre vonása következik, ő a Hatalmas, aki előtt alázkodni kell, s mégis a legközelebbi ismerős, akit meg lehet szólítani.

Mendellel pedig kegyetlen tréfát űz az élet. Beteg fiát túl nagy betegséggel sújtja, az egészségeseket túl nagy egészséggel. Amabból nem lehet ember, ezekből nem lehet békés életű zsidó: besorozzák őket a cári hadseregbe. Egyikük Amerikába szökik, másikuk a kozákokhoz áll. Lánya a kozákok szeretője lesz. Menteni kell a menthetőt. Felesége, fiai, lánya valamennyien lépnek, s valamennyiük a zsidó mivolttól elfelé. S ami a legrosszabb, Mendel kizárólagosan hitbéli döntései egymást teszik kizárólagossá. Így marad Menuhim, a nyomorult kis nyavalyatörős Európában. Így kerülnek Amerikába. S így a pusztulás ama végpontjára, ahol a zuchnówi kis tanító feleség, gyermekek s ígéretek nélkül marad, egyes-egyedül – Istenével. Ekkor megharagszik.

A könyv legszebb, legmelengetőbb pillanata ez, amikor a kis zsidó perelni kezd. A hitben keletkezett iszonyú vákuumba berobban a bűn; így kell lennie, hogy újra egyensúly legyen. Mendel nem imádkozik többé, de hozzátehetni: azért, hogy a többi zsidó imádkozhasson. Érvelhetnek a barátok a modern kori Jóbnak Jóbbal. Bűn nincs, teremteni kell. Hogy Isten újra cselekvőképes legyen. Mendel tehát azt teszi, ami számára az egyetlen tett: megszűnik imádkozni.

A csoda pedig nem várat tovább magára. Volt idő, hogy Mendel kántálva próbálta beteg fiának tanítani a Bibliát. Ám az néma maradt és magatehetetlen. Amikor a tanító elhallgat, megszólal a hajdani fogyatékos, mint akit láthatatlan szálak éppen apja e mozdulatával hívnának életre, a regényeseményekbe. Életerős, sikeres férfiként, váratlanul mint a megváltó érkezik meg Menuhim Európából. S a hajdani fogyatékos megtanítja apját, a hajdanvolt tanítót a hitre.

Szép történet ez. Túl szép történet. A bibliai Jóbnak válaszol az Isten, rendreutasítja, az Ő nehéz rendjére; majd megjutalmazza. A regénybeli Jóbot is megjutalmazza az Isten. Mendel megpihenhet a rég várt csodában. A rendreutasítás, a történések értelmének és logikájának helyretétele nyűgként az olvasón marad. Aki még többet megért, és még visszafogottabb a csodákkal szemben. Nem csupán szép történet ez, nem mese; ha az, elolvasván letehetjük, jó film lesz (lett) belőle. Roth regényét „modernné” a nyugtalanság teszi, az a hitetlenkedés, amellyel az olvasó nem teszi félre. Mendel boldogsága valahogy nem szül megoldást. A regény hajtóereje a szenvedés, akkor igazán szép, amikor erről szól. A többi csak ráadás: regény. Az újraolvasás vágyát nem a végpont, hanem a megpróbáltatások újragondolása kelti fel. A könyv az Istennel való pörlekedéssel tetőzik, nem a kiengesztelődéssel. Lezárhatatlan az emberi sors meghatározottságának és alakíthatóságának dilemmája. Magán hordozza a történetet, s egyetlen elkötetlen szál marad. Roth szavát idézve, eljuthatni vele „a belső szabadságra és arra a méltóságra, mely megértővé tesz a szenvedés iránt”.

Másról nem is szólhat egy Jób-történet, ez teszi líraivá. Jólesik kézbe venni a könyvecskét, ami fordító és kivitelező munkáját egyaránt dicséri. Még a múlt év kiadványa, de tartós áru.

 

Hárs Endre