JOHN UPDIKE: E GYÖNYÖRŰ ZÖLD PLANÉTÁN

 

Fordította Debreczeni Júlia, válogatta és az utószót írta Sükösd Mihály
Európa, 1989. 262 oldal, 23 Ft

 

A Kitartás szobrát alighanem egy Updike-olvasóról fogják mintázni. Makacs arca hátrafelé tekint, egyik szemében egy ragyogó indulás visszfénye csillog – de a másik sír; ezzel szokta olvasni kedvence egyre laposabb új regényeit. Ha bosszús mosolyt látunk az ajkán, ezt a fekete könyvecskét okolhatjuk érte, a New Yorker-beli review-k gyűjteményét.

A kötet legfőbb erénye, hogy legalább mulatságosan bosszant. Szerzője a józan jenki – a masztodonnál valamivel korszerűbb, de Arthur lovagjainál jóval avíttabb figura. Sükösd Mihály utószava szerint „a mai színen Updike látszik a leginkább »európai« írónak”. Európai? Nem, ahhoz nem elég Kafkáról és Flaubert-ről írni, de még Lemről és Andrej Belijről sem. Az európaiság jóval mélyebben fekszik a bőr alatt; valójában egy bizonyos, alázathoz hasonló viszony a történelemhez és hagyományhoz, még annak leglármásabb tagadóinál is. Ahogy az istenhit ellentéte nem a sátánosság, hanem az ateizmus, a hagyománytiszteleté sem az avantgardizmus, de a Ford-barbárság. Az Isaiah Berlin Vico és Herder-könyvéről írott recenzió a kötet legjobbjai közé tartozik. Gördülékeny aforizmáival („Némely halhatatlanok halhatatlanabbak, mint mások”, utóbbiakat „főként arról ismerjük…, hogy valamikor ismertebbek voltak”) megközelíti azt a szintet, ahol pl. Szerb Antal vagy Hevesi András apró bírálatai álltak. De milyen hasonlatot súg Ford szelleme? „Végül is mit kezdjünk nagy elődeinkkel, viseletes elméleteikkel, vaskos kötetekre rúgó életművükkel – a nagyság e hordalékával, amely éppannyira mindent elárasztó, mint a tengernyi üres konzervdoboz a valódi szemétdombokon?” A szent őrületnek kijáró sajnálkozó tisztelettel nyugtázza, ha Berlin Grotiust és Jean Bodint említi: „Berlin professzor sok poros szerzőt ráncigál elő elméje könyvtárából.” Nos, nem várhatjuk el egy jenkitől, hogy tudja, mit jelentett Herder Közép-Európának – de az már a paródiával határos, ahogy a magányos filozófusok teljesítményét lekicsinyli a rádióteleszkópokkal felszerelt és – természetesen – a Scientific Americanben publikáló tudósteamekéhez képest. Berlin leírása, mondja, „arról sem győz meg bennünket, hogy ha Vico nem élt volna, mások nem tudták volna a felhalmozódó adattömegből leszűrni az Új tudomány alapvető felismeréseit”. Szegény, szegény, zseniális Vico! – csóválja fejét az olvasó –, utoljára a magyar kiadás előszava bánt el vele ilyen csúfosan, ahol Hegel torzójának nevezték, akit az igazi Hegel fölöslegessé tesz.

Lássunk egy mulatságosabb példát – mert a „jenki” megközelítés üdítő is lehet. Barthes Freudot idézi: a fonó mozdulat szerinte a péniszirigységre vezethető vissza, „…a nők szenvednek a péniszhiánytól, és fonnak egyet maguknak” – foglalja össze Updike –, „ez itt az atlanti parton legalábbis ritka dolog”… Szellemes, de csúsztatás, hiszen köztudott, hogy gondolatról, szándékról csak metaforikusan beszélhetünk, ha az alany a tudatalatti. Ezt tudatos gondolatra, tervszerűségre „fordítani” meglehetősen durva humorforrás. (Karinthy gyakran élt vele.)

A Roland Barthes-ról szóló három írás súlyos aránytévesztésről tanúskodik – bár tény, hogy az idő múltával egyet-mást mégiscsak észrevett, és kezdeti csodálkozó viszolygása lassacskán viszolygó csodálattá alakult. A szöveg élvezete, a kevés valóban korszakalkotó könyv egyike, Updike beállításában alig több egy száraz és önhitt professzor frivol stílusjátékánál. Az olvasó sóhajt, és arra gondol: ugyanennyi papíron azt is kiadhatták volna – de eszébe jut, hogy nem ez az első katalógus, ami elérhetetlen áruházak portékáit ajánlgatja. Az olvasó megnyugszik; elvégre Updike is kínál magvas irodalomelméleti ismereteket, úgy bizony! – például „Lem és Pym” regényeiről szólva kijelenti: „A nem kívánt magány a városi élet mellékterméke, s a regény, természeténél fogva nem alkalmas e téma tárgyalására.” Magyarázat nincs. Az olvasónak címek futnak át az agyán, a Párisi eső-től, amiről Updike nem tudhat, egészen a Feljegyzések az egérlyukból-ig, amit viszont ismernie kell, és őszintén sajnálkozik. A legnagyobb felfedezések is váratlan ötletekből születnek, de úgy, hogy kifejtik őket. Aki ex cathedra kijelenti, mondjuk, hogy a festészet nem alkalmas gyümölcstálak ábrázolására, az ne távozzon utána egy gyermeteg versikével.

Az európai helyszínek furcsamód elbizonytalanítják Updike-ot; úgy látszik, nem véletlen, hogy leghalványabbak a „Pétervár” ismertetése (erről mindössze annyit tud mondani, hogy alakjai ködös árnyak) vagy a Flaubert-cikk. Ez utóbbi egyetlen tanulsága, hogy az atlanti partról még Normandiáig sem látni. „A Bovaryné-t olvasva nem érezzük azt az undort, amivel Flaubert bevallása szerint írta. Színtere, a villany és az autó feltalálása előtti Normandia olyan egzotikumot képvisel a szemünkben, mint azok a keleti helyszínek, melyekről Flaubert annyit álmodozott…” Az olvasó úgy nevet, hogy a könnyeket törölgeti Flaubert-olvasásra lám oly alkalmas közép-európai szeméből, és hálát ad a Medveistenkének, amiért a Trabant feltalálása ellenére sem kellett kidobnia Flaubert-köteteit.

De ne legyünk igazságtalanok. A három igényesebb tanulmány: Hawthorne hitéről, Melville visszavonulásáról és Whitman egoteizmusáról (és talán még a Hem[ingway] győz és veszít) a lehető legderekabb pozitivista munkák, fontos idézetekkel és jellemző anekdotákkal, precízen adagolt tanulsággal. Ügyesek, világosak, iskolai célra kitűnőek. Mindhárom megéri két-két tojás árát, és akkor már lemondhatunk a hetedikről a kisebb bírálatok kedvéért.

 

Hajdú Gergely