Csalog Zsolt

ÖTVENHAT VÉGE

Részlet egy portréból

 

Földes Péter újságíró; a második világháború alatt francia katona, majd Párizsban az ellenállás harcosa; 1956-ban Budapesten Nagy Imre tágabb köréhez tartozik, a forradalom alatt a Szabad Kossuth Rádió munkatársa; 1960-ban letartóztatják, és a forradalom alatti tevékenységéért, valamint a forradalom eltiprása utáni „szervezkedésért” tizenhárom évre ítélik. 1969-ben szabadult, azóta is Budapesten él. Portréját az 1986-ban készült magnófelvételek alapján rajzoltam meg.

 

3-án is benn voltam a Parlamentben, estig dolgoztam. Ha jól emlékszem, 8-kor szoktunk váltani, én kábé 10-ig maradtam – akkor elköszöntem a barátaimtól, és hazamentem aludni. Máskor olyan is volt, hogy bent aludtam – de most hazamentem. A hazajutásom technikai problémát nem jelentett, a Tanács körút a Parlamenttől egy könnyű gyalogsétával is elérhető, és a város teljesen nyugodt volt, de ha kértem, kaptam kocsit is, hazavittek. Zsibbadt voltam és rettenetesen fáradt, nem tudom felidézni, hogy az úton bármire is gondoltam volna – egyszerűen kikapcsoltam a fejemet. Burján Béla maradt bent, az éjszakai teendőket már neki kellett lebonyolítani…

Elképzelhető, hogy amikor én hazamentem, Nagy Imre szózata már magnószalagon volt. De valószínűbb, hogy csak később vették fel. És NEM NÁLUNK volt a szalag. Mert én semmit nem tudtam róla.

Aztán…

A telefon csörgése ébresztett, de egyidejűleg az ágyúdörgés is: orosz támadás…

Csak ültem, teljes kábultságban, hallgattam a rádión Nagy Imre mondatait…

Egy semmihez sem hasonlítható, RETTENETES érzés volt ez, amelyen egyetlen racionális gondolat sem tudott áthatolni.

Tehát egyáltalán nem „tudtam”, hogy most mi lesz. Csak odáig jutottam, hogy most már mindössze egyetlen teendőm – és teendőnk – maradt: emberként és férfiként viselkedni. Mert a dolgok végképp túlnőttek azon a határon, hogy bármilyen módon is befolyásolni tudjuk őket.

Egy idő után megint a telefon. Egy ismeretlen férfihang. Hogy menjek be a jugoszláv követségre. Nagy Imre már bent van, Fazekas is, engem is várnak.

De én elég abszurdnak találtam ezt a gondolatot. Feleségem van, hatéves gyerekem – hogy hagyjam itt őket? És MIÉRT?! Attól is idegenkedtem, hogy bármilyen zárt területre menjek – a franciaországi rabságaim maradandó reflexeket hagytak bennem. Meg aztán: hogy pont a jugoszlávokhoz? Párizsból voltak emlékeim az ottani jugoszláv követségről, és nem egyértelműen jó emlékek – mindent összevéve: én nem megyek sehová, maradok itthon.

Máig nem tudom, ki volt a telefonáló.

Meg azt sem tudom, hogy a jugoszláv követség ötlete kitől származott. Csak egy halvány sejtésem volt: hogy esetleg Szántó Zoltántól. Aki a forradalom napjaiban elég sűrűn ott settenkedett Nagy Imre körül, és – sajnos – valószínűleg sok mindent súgott az Öregnek. És még sajnosabb, hogy a Szántó tanácsait Nagy Imre nemigen kontrollálta a környezete szűrőjén – hát erre nyilván ideje sem volt. Persze sok mindent nem látunk világosan ezeknek a zsúfolt napoknak a történetéből, hiszen annyi koronatanú elnémult, Nagy Imre, Losonczy, Gimes, Szilágyi, Donáth, egy sor dolgot már csak találgathatunk…

November 5-én Erdős Péter jelentkezett telefonon. Kicsit csodálkoztam, amikor felismertem a hangját, mert még 4-én felhívott valaki, elsorolta, hogy kik kaptak menedékjogot a jugoszláv követségen, és a névsorban Erdős is szerepelt.

– Te kint vagy a városban?? – mondom neki.

– Igen – azt mondja –, bizonyos okokból kijöttem. Itt vagyok a Madách téren, az újságosbódé mellett. Gyere le!

A környéken még javában folytak a harcok, de azért persze lementem.

– Péter – mondom –, hogyhogy te itt?

– Kérlek szépen – azt mondja –, Vásárhelyi meg én már nem tudtunk átmenni a követségre, Budán rekedtünk, úgyhogy bementünk az egyik jugoszláv diplomata lakására, ott vagyunk. Még egy repülőtiszt van velünk – Nádornak vagy Nádorinak hívták, azt hiszem, a magyar légierő parancsnoka volt az illető a forradalom alatt.

– De hát akkor most hogy lehetsz itt?

– Te – azt mondja –, néhány dolgot el kell intéznem, azért jöttem ki.

Ez nekem teljesen érthetetlen volt. Hátha valaki menedékjogot kapott, akkor hogy az ördögbe sétálhat ki-be? De hát amikor minden olyan abszurd, akkor miért pont ezen akadjak fenn?

– Figyelj – azt mondja –, még nem állt össze a kép, de holnapig érintkezésbe lépünk Nagy Imréékkel, aztán újra kijövök, és akkor beszélnünk kell! Na szervusz!

Másnap újra telefonált. Újra lementem, ugyanott találkoztunk. És Erdős mesél. Elmond egy sor apróságot, ami simán hitelesíti, hogy valóban benn van a jugóknál, Vásárhelyivel együtt.

– Mondd – kérdezem –, 4-én hajnalban te telefonáltál? Nem ismertem fel a hangodat!

– Nem, nem én telefonáltam.

De azért kitűnt, hogy neki legalábbis tudnia kellett a telefonokról.

A következő napon – ez már valószínűleg 7-e – megint jelentkezik Erdős. Megint lemegyek.

– Kérlek szépen – azt mondja –, az az újság, hogy kijövök a jugóktól.

– Miért jössz ki? Ez most mire való?

– Jobb, ha kijövök – azt mondja –, mert Kádárék már tiltakoztak a jugoszláv követnél, hogy menedékjogot adtak nekem, én meg közben kijárok, és keverem a kását.

– És nem gondolod, hogy ebből így bajod lesz?

– Nézd, talán nem lesz bajom. Kijövök! Különben is a Jutka kint van – mármint az Erdős akkori szerelme; ismertem, nagyon rokonszenves lány volt.

– Péter – mondom –, természetesen mindenki azt teszi, amit jónak lát. De nem gondolod, hogy ez így egy kicsit konfúz? Hogy bemész, aztán mégis kijössz…

– Nézd, ennek most így kell lenni, és kész. Majd kereslek, szervusz!

Erősen lőttek, alig tudtam hazajutni…

Erdős tényleg kint maradt. És másnap megint keresett. Egy kicsit már untam a dolgot, de azért megint lementem.

– Holnap találkozunk a jugó követség tanácsosával – azt mondja –, aki közvetlenül a barátainktól hoz üzenetet!

Úgy gondoltam, hogy erre azért nem lehet nemet mondani. Hátha a kint maradásomból, a viszonylagos mozgásszabadságomból adódóan valóban valami speciális szerep lehetősége és kötelezettsége hárul most rám? Vágjunk bele!

Másnap az előre megbeszélt találkahelyen valóban másodmagával jelenik meg Erdős. Bemutatja a feltűnően jó külsejű szerbet: Gyikics úr, követségi tanácsos. És Gyikics szó szerint elmondja nekem Fazekas és Vásárhelyi üzenetét – stilárisan teljesen hiteles az egész. Csak jóval később tudtam meg, hogy azért EGÉSZEN mégsem stimmelt a dolog: Vásárhelyi akkor még NEM volt a követségen. Akkor viszont kimondottan jó benyomást tett rám Gyikics, jól nevelt volt és kulturált. Magyarul beszéltünk, amikor pedig elakadt a magyarral, átváltott franciára – Franciaországban végzett, hibátlanul beszélte a nyelvet.

– Ha megengedi, majd felkeresem még – azt mondja.

– Uram – mondom –, ha csakugyan tehetek az ügyben bármi szolgálatot, nyugodtan keressen, állok rendelkezésére!

Másnap újra találkoztunk – most már csak kettesben Gyikiccsel. Akkor meg is mondtam neki:

– Kedves uram, nekem nincs szükségem közvetítésre. Nem látom értelmét, hogy a kettőnk érintkezésénél bárki is asszisztáljon!

Ettől kezdve már mindig csak kettesben találkoztam a szerbbel. De elég sűrűn. Különböző üzeneteket hozott a követségi csapattól, és ezek mindig hitelesnek látszottak. Egyszer még valami pénzküldeményt is hozott Nagy Imrétől, pár ezer forintot egy öreg rokon néni számára, emlékszem, Heltai Gyuri jött érte a lakásomra, ő továbbította aztán, mert közel is lakott Nagyékhoz – szóval úgy látszott, hogy minden rendben van Gyikics körül.

Az egyik üzenet arról szólt, hogy szedjem elő a személyi kapcsolataimat – például Szirmait, aki valamikor a közvetlen főnököm volt, most meg Kádár egyik kulcsembere lett, épp a tömegkommunikáció gazdája –, és próbáljam kipuhatolni, hogy milyen szerepet vagy sorsot szánnak a Magyar Szocialista Munkáspárt alapítóinak, Donáthnak, Kopácsinak és másoknak. Följegyeztem slágvortokban – de még mielőtt léphettem volna, már másnap: újra jelentkezett Gyikics. Hogy azt is próbáljam megtudni Szirmaitól vagy Kállaitól, hogy volna-e lehetőség valamiféle érintkezés felvételre; ha például Újhelyi Szilárd, Losonczy és Vásárhelyi kijönne – úgy emlékszem, ez a három név szerepelt az üzenetben –, és tárgyalnának egy kompromisszumos megoldásról mondjuk Kállaival, akkor utána visszamehetnének-e, a tárgyalás kudarca esetén is. Nagyjából ugyanakkor Erdős is telefonált – és a szavai alapján az volt a benyomásom, hogy ő is be van avatva ezekbe a mozgásokba.

Hangsúlyozom: NEM áll rendelkezésemre semmilyen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy ezek a kezdeményezések valóban Nagy Imrééktől indultak volna el. Vannak más lehetőségek is. Hogy például a jugoszlávok kezdeményeztek, esetleg éppen hogy Nagy Imre tudta nélkül. Azt hiszem, ezt fontos itt leszögezni.

De akkor én ebbe az ügybe szívvel-lélekkel fejest ugrottam. Mert addigra 4-e óta eltelt már jó pár nap, és világos volt, hogy a nagy fejezet visszafordíthatatlanul lezárult, így nincs mit veszíteni. Ha tehát legalább Nagy Imrét, vagy a Nagy Imre-i koncepció morzsáit, vagy az embereit, a forradalmi első gárda egy részét át lehetne menteni a kialakuló új konstrukcióba, a semmihez képest az is valami lenne. Biztos, hogy volt ebben egy jó adag naivitás, a szovjet logika elégtelen ismerete – de az adott képtelen helyzetben nekem mindez realitásnak tűnt. Vagy legalábbis egy olyan szalmaszálnak, amelybe talán érdemes megkapaszkodni – ha nem kifejezetten kötelesség!

Begyalogoltam a Parlamentbe – és be is jutottam Szirmaihoz. Elég furcsa volt őt látni a barátaim helyén… Elmondtam Szirmainak, mi járatban vagyok. Felhúzta a szemöldökét, és azt mondta:

– Próbáld meg Kállaival.

– De miért inkább vele?

– Kállai állt hozzájuk közelebb. Próbáld meg.

Megpróbáltam akkor bejutni Kállaihoz. A titkárnője elég hűvösen fogadott: most nem ér rá a Kállai elvtárs. Talán a harmadszori próbálkozásom hozott annyi eredményt, hogy Kállai egyáltalán szóba állt velem. De csak két mondat erejéig – akkor félbeszakított, és azt mondta:

– Írja le, adjon be egy írásos feljegyzést. Vagy mondja el részletesen a titkárnőmnek! Holnap telefonálhat a válaszért.

Úgy beszélt velem, mint egy vadidegen jöttmenttel, pedig 47-ben, ha rövid ideig is, de a közvetlen főnököm volt, és azóta is többször találkoztunk – de most fontosnak tarthatta, hogy érzékeltesse a kettőnk helyzete közötti mélységes szakadékot.

– Szeretném inkább személyesen megkapni a választ. Most is bejöttem személyesen…

– Akkor jöjjön be holnap személyesen, megkapja a választ!

Sürgetett az idő, a titkárnőt választottam: elmondtam neki mindent, ami lényegesnek tűnt.

Másnap visszamentem. A titkárnőnél nem volt válasz. Kállai pedig nem jött ki a szobájából.

Harmadnap újra bementem – és a titkárnő kurtán közölte, hogy a válasz nemleges.

Én még megszólalni sem tudtam, amikor nyílt az ajtó, és Kállai lépett ki az előszobába – nyilván véletlenül, mert látnivalóan nem áhítozott a látásomra. Eléggé fel voltam indulva, azt mondtam neki:

– Hát nem hinném, hogy ez a merev elzárkózás előbbre vinné a dolgokat! Tárgyalni azért talán lehetne, nem? Maga jól ismeri ezeket az embereket, hát azért már mégis…

Kállai egy szót sem válaszolt, némán sarkon fordult, és visszament a szobájába.

Másnap Gyikiccsel megüzentem a nemleges választ – és ezzel lényegében lezárult ez a menet.

Még megpróbáltam ugyan más csatornákat is találni, mert az volt a szubjektív érzésem, hogy egy ilyesfajta kapcsolatfelvétel talán még mindig nem teljesen időszerűtlen, Nagy Imre még mindig tényező lehetne itt, és ha ezt sikerülne elérni, az mindenkinek sokkal jobb helyzetet teremthetne! Nem is elsősorban a megtorlás véráldozatára gondoltam, amely akkor már kivehetően előrevetítette az árnyékát, hanem hát az ország politikai perspektíváira! Gyikiccsel is kapcsolatban maradtam, de most már ritkábban találkoztunk, mert egyre ritkábban történtek érdemleges dolgok. A szerb kézzel-lábbal jelezte, hogy bár a helyzet meglehetősen kilátástalan, de ők azért tartják magukat, és jól bánnak odabent a barátaimmal – de hát ezt az egyre izzadtabb magyarázkodást már nem volt érdemes naponta újra meg újra végighallgatnom.

Több napi szünet után november 21-én találkoztam megint Gyikiccsel. És akkor ő valami olyasmit mondott, hogy:

– Azt hiszem, a barátai el fognak utazni.

– El fognak utazni?? – mondom. – Hová??

– Ezt még nem lehet pontosan tudni…

22-én nem találkoztunk – aznap megtörtént Nagy Imréék „elutazása”.

Nem lehettek kétségeim: Gyikics minden bizonnyal már előző nap pontosan tudta, hogy mi következik. Talán előbb tudta, mint Soldatić, a követ! Amikor pedig már tudta, akkor – tetszéssel, vagy, valószínűbben, nemtetszéssel, de katonaként, véleménynyilvánítás nélkül – végrehajtott mindent, amire utasították.

23-án jelentkezett a szerb, és megint találkoztunk.

Rettentő felindult voltam, majdnem goromba. Azt mondtam neki:

– Kérem, itt irtózatos árulás történt! Hát – mondom – ezek az emberek menedéket kértek maguktól, maguk megadták a menedéket; aztán letárgyaltak Kádárral egy megállapodást, hogy ők békességben távozhatnak, hazamehetnek, és mindezek után A MAGUK ORRA ELŐTT EZ történik! És – mondom – maguk meg mindezt ELTŰRIK!

Gyikics erre előadta nekem a követségnél lezajlott drámát, nagyjából úgy, ahogy azt azóta egy sor emlékirat is megírta. Hogy a földszinten gyülekeztek, kimentek az autóbuszhoz a követség egyik emberével együtt, beszálltak, a busz ajtaját lezárták, elindultak – aztán a sarkon a követségi pasast kilökték a buszból, úgy mentek tovább. Keserűen mosolygott, azt mondta:

– Nézze, nem biztos, hogy ezzel az eljárásmóddal nálunk mindenki egyetért. Úgy tudom, Soldatić visszamegy Belgrádba…

– De hát – mondom – csak kértek előre valamilyen GARANCIÁT?! Hát ezt az aktust nyilván tárgyalások előzték meg, Soldatić nem rögtönözhette ezt az „elutazást”! Csak kell hogy legyen a kezükben egy megegyezési okmány, nem?!

– Igen, igen – mondja zavartan, bizonytalanul –, hangszalagon is rögzítettük a megállapodást!

– No – mondom –, szerintem akkor nekünk most már csak egyetlen dolgunk lehet egymással: hogy maga nekem azt a szalagot elhozza, és én csinálok róla egy másolatot. A barátaim számára, meg személyes okokból a magam számára, meg az utókornak. Mert itt valami olyan dolog történt, ami politikailag is, emberileg is minősíthetetlen, és ezek után már abban sem tudok bízni, hogy ez a fontos dokumentum a maguk kezében jó helyen lenne! Kérem, hozza el nekem ezt a szalagot!

– Jó – azt mondja –, megpróbálom elhozni.

Másnap jött, megint találkoztunk.

– Kérem szépen – azt mondja –, a szalag megvan. Legyen nyugodt, megőrizzük. De sajnos nem áll módomban átadni önnek.

Akkor már egyértelműen úgy éreztem, hogy amiképpen Nagy Imrééket átverték, ha kicsiben is, de ugyanúgy engem is az orromnál fogva vezettek. Ugráltam nekik hetekig, azért is, hogy könnyítsem a helyzetüket, magamat nem óva, úgyhogy a szerepemről most már rajtuk kívül nyilván Kádáréknak, az oroszoknak, mindenkinek tudomása van – és most: a mór megtette kötelességét, a mór mehet!

– Kedves tanácsos úr – mondom neki –, a személyes rokonszenvem az öné, valószínűleg a részletekig menően egyformán gondolkodunk a kérdésről; mindemellett ez az eljárásmód nagyon messzire visszavisz egy általam roppantul gyűlölt korszak világába. És ezért azt hiszem, hogy a mi további érintkezésünk már teljesen céltalan lenne.

Kezet fogtam vele, és elváltunk. És többet nem láttam Gyikics urat.

Van egy kiadatlan emlékirat: Fazekas Gyuri írta a szabadulása után. Régóta tudok a kézirat létezéséről, mert nem sokkal a halála előtt meglátogattam Gyurit, és akkor kedvesen, biztatóan, de nagyon jelentőségteljesen mondta nekem:

– Minden papíron van, MINDEN le van fektetve! –

de csak most, vagy fél évvel ezelőtt adta oda Gyuri felesége a paksamétát. Nos, tényleg: a koronatanúk egyike itt részletesen leírja az elrablásuk történetét. A lényeges adatok ismeretében nagyjából én is így képzeltem az egészet – mégis döbbenetes volt, ahogy Fazekas Gyuri tudósításában teljes mélységében feltárult előttem a dráma:

Soldatić nagykövet előző nap tájékoztatta Nagy Imrééket a megállapodásról. És az Öreg igent mondott a tervre. Este még rögtönöztek valami búcsúvacsora-félét, ahol Soldatić a jugoszláv külügyminiszter-helyettes jelenlétében, mindnyájuk előtt újfent ismertette az egyezményt – teljesen baráti, „elvtársi” hangot ütött meg, Nagy Imréhez is hiánytalan tisztelettel szólt, és mindnyájukat biztatta:

– Minden rendben lesz: holnap hazatérnek az elvtársak az otthonukba!

Nagy Imre is mondott néhány kedves szót, valamennyiük nevében megköszönte Soldatićék vendégszeretetét, és teljes volt a béke és az összhang – csak Fazekas Gyuri száján szaladt ki egy disszonáns mondat:

– Értem: hazamegyünk; ez nagyon szép; de vajon így tudja ezt az a szovjet stüszivadász is, aki már hetek óta itt sétálgat az ablakok alatt?

Másnap reggel: előáll a busz. A követség nagy földszinti fogadótermében általános készülődés, csomagolás, az ilyenkor szokásos nyüzsgés. Amíg a többiek a cuccaikkal bíbelődnek, és a felizgatott gyerekeket nevelik, Fazekas Gyuri és Szilágyi Jóska kiugranak az utcára, hogy ellenőrizzék az autóbuszt. A jármű ajtaja nyitva, Gyuri felugrik, szemügyre veszi a sofőrt – jellegzetes orosz arc. Fazekas sokáig volt orosz fogságban, jól beszélt oroszul – vidáman a sofőr vállára csap, és oroszul kérdez tőle valamit. A pofa vigyorog, és oroszul válaszol:

– Igen, elvtárs, persze, minden rendben! – vagy valami ilyesmit.

Rendkívül éles eszű ember volt Fazekas Gyuri, természetesen azonnal mindent megértett. Jóskával együtt visszaszalad az épületbe – a többiek már a lépcsőn gyülekeznek, folyik a búcsúzkodás. Fazekas középre törtet, és beszámol a tapasztalatairól. Ne menjünk, valami nem stimmel: fütyije van a menyasszonynak! És Szilágyi is: Baj van, maradjunk! Nagy Imre megáll, gondolkodik. Előáll Soldatić, azt mondja: ha bármi aggályuk van, ne menjenek, maradjanak! A csoport dermedten várakozik. És akkor az Öreg szól: Megállapodtunk, az egyezség alá van írva – MEGYÜNK!

Mint egy Shakespeare-drámában: a végzetes lépés előtt még van egy pillanat, amikor meg lehetne állni, vissza lehetne fordulni! De már késő. Mert ilyenkor, ha egyszer már elindultunk, LÉLEKTANILAG lehetetlen megállni: ebben a helyzetben már mondhat bárki bármit, a megkezdett lendülettel fenékig ürítjük a mérgezett kelyhet.

És elindultak, és beszálltak a buszba…

Persze nem tudjuk, segített volna-e akkor már, ha visszafordulnak. Lehet, hogy akkor az oroszok még aznap porrá lövik a jugoszláv követséget…

Erdős még fel-felbukkant a későbbiekben is. Vagy egy héttel Nagy Imréék elhurcolása után például a következő ötlettel állított be:

– Figyelj, Péter – azt mondja –, össze kéne hívni egy kis megbeszélést. Végtére is: mi vagyunk itt Nagy Imréék második csapata! Üljünk le, és beszéljük meg a dolgokat!

– Nézd – mondom –, nem tudom, hogy ez most fontos-e…

– Fontos, szerintem fontos! Hát legalább tájékozódjunk, rakjuk össze a mozaikot!

Jó, hát lehet, hogy igaza van, tényleg…

– És – mondom – kikre gondoltál?

– Néhány emberre mindössze, akik mégis közel álltak az Öreghez: te, én, Méray, Litván, Molnár Miklós, Fekete Sándor, Hegedűs B. András…

– És – mondom – hol?

– Mondjuk a te lakásodon!

– Hűű – mondom –, végiggondoltad? – Ezt végképp nem tartottam épeszű gondolatnak: akkoriban nem is laktam otthon, komolyan tartottam tőle, hogy keresni fognak.

– Ugyan ne légy már olyan nehézkes! Én is leértesítek két-három embert, te is, aztán ott leszünk egy órácskát, utána mindenki megy a dolgára, mi van ebben olyan ijesztő?

Hát jó. Annyi minden volt már, miért ne legyen még ez is?

Emlékezetem szerint heten vagy nyolcan jöhettünk össze. Az előbbieken túl Novobáczky Sándorra emlékszem, mert okosan szólt, Méray Tibor nemkülönben – de a többiek elég bizonytalanul pöntyögtek. Például egy közgazdász, egy nemzeti bankos pofa, aki nem is tudom, hogy került oda – mindegy. Egyszerűen arról volt szó, hogy megpróbáltuk a Nagy Imre-i reformista gondolat törmelékét kirakni az asztalra, és, hát elég idétlenül tapogatództunk, hogy vajon mit is lenne érdemes csinálni mindebből most, az adott kilátástalan helyzetben – tulajdonképpen idegesítően érdektelen volt az egész. Nekem aztán valami dolgom volt, privát ügy, nem éppen életbe vágó, de már eléggé untam ezt a perspektívátlan szócséplést – úgyhogy szépen leléptem. Erdősnek szóltam, hogy ha befejezték, csapják be kívülről az ajtót, mert most nekem mennem kell – persze pofákat vágott, de nem érdekelt, megpattantam.

Mérayt nem is láttam többé, mert rövidesen disszidált. Novobáczky is elindult vele, de félúton visszafordult, és itt maradt. Később Fekete Sándor útja is elvált a miénktől, a nemzeti bankos is nekivágott a karrierjének, szétszóródtunk…

 

*

 

Én nem akartam elmenni. Az volt a véleményem, hogy menjen, aki úgy látja jónak, de én kipróbáltan ebben az országban vagyok otthon. Meg felrémlett az a gúnyos mosoly, amely a disszidálásomat kísérte volna – nem, hát ezt még a lelki szemeimmel sem akartam látni. „Lám, csak egy politikai kaland kellett neki, nem sikerült, hát akkor szedi a sátorfáját!” – na az ilyenfajta vélekedést nem volt kedvem igazolni. A volt feleségem akkor Párizsban élt már, tőle is, másoktól is jöttek a telefonok, hogy gondoljak a gyerekre, meg egyebek, ne hülyéskedjek, menjek már – nem, hiába: nem akarok. Vagy nem tudok!

56 végén, 57 elején úgy voltam: végképp lemondtam már róla, hogy valaha is újságba írhassak még. Próbáltam akkor fordítani, de hát ez sem ment: alig jutottam munkához – ebből itt mostanában bizony lehetetlen lesz megélni. Na jó, de hát akkor mihez kezdjek? És akkor egy régi haverom, egykori osztálytársam útján adódott egy jópofa megoldás: csinálok egy kis üzletet! Mindegy, hogy mit árulok, csak ne legyen túl piszkos az áru: nyitok egy akármilyen boltot!

– Gyurikám – mondom a havernak –, te közel vagy a tanácshoz: szerezz nekem valahol egy helyiséget meg egy iparengedélyt!

És lőn. A Kígyó utcában, az Apostolok mellett kiraktam a táblát, hogy „Kati kötöde”, és belevágtam a dologba. FOGgalmam sem volt, hogyan kell ezt csinálni, de nem voltam egészen hülye – akkor pedig meg lehet tanulni valahogy ezt is! És megtanultam. És árultam a divatárut, és megkerestem a kenyeremet – és itt voltam a városban, és független voltam! Háát, VISZONYLAG független. De eléggé élveztem a dolgot!

Aztán, talán valamikor 57 tavaszán megjelent egy ötvenhatos „harcostársam”: Erdős. Egy „értelmiségi találkozóra” invitált – de most már eléggé másfélére, mint alig fél éve még: ezt Kádárék forszírozták. A krónikus káderhiányukon próbáltak volna valamiképpen enyhíteni, mert még javában állt a masszív bojkott: a parasztpártiak jó része nem zupált be még, Veres Péter sem – na, hát tessék, kedves értelmiségiek, mindenkit tárt karokkal várunk!

Akkor megmondtam, hogy nekem ezekkel semmiféle tárgyalnivalóm nincs már. De ők sem vennék hasznomat, hiszen már rég nem vagyok az a személyiség, akivel nekik érdemes lenne szóba állni. Mert mindazok, akiknek a bizalma engem VALAKIVÉ tett, rabok. Nélkülük nekem nincs mandátumom!

– És – mondom – gusztusom sincs tárgyalni velük. Úgyhogy ezt szépen vegyük le a napirendről!

– Ugyan, ne finnyáskodj már! Mások is igent mondtak, csak pont te játszod itt a grófkisasszonyt!

Annyiban igaza volt, hogy bizony volt, aki tényleg elment erre a találkozóra – tovább nem, de a találkozóra elment. Valószínűleg épp az ő rábeszélésére. Olyan ember is, akit tisztességesnek tartok, abszolút tisztességesnek – ezért sem említem a nevét.

– És ne nagyon ugrálj – azt mondja az én barátom –, mert ha ezeket felbosszantod, akkor holnap nincs butikod, és semmid nincs! Vedd már észre: övék a hatalom!

– Jé – mondom –, nem vettem észre! De mindegy. Nézd, öregem: ha nem lesz butik, akkor nem lesz butik! Akkor majd koldulok itt a ferenciek temploma előtt, csak dobnak majd a jóemberek egy-két húszfillérest!

Otthagyott akkor, sértődötten elrobogott. És le is szállt rólam, végleg eltűnt a látókörömből.

Közben Kádárék szépen tenyésztek, nyilatkoztak és ténykedtek…

Ma sem tudjuk még pontosan, hogyan is történt ez. Hruscsov állítólag Münnichre gondolt eredetileg, Tito véleménye döntött aztán Kádár javára – jugoszláv forrásokból lehet tudni ennyit. De Tito motivációit sem ismerjük közelebbről. Kádár közvetlenül a forradalom kitörése előtt járt nála – talán a friss benyomásai határozták meg Tito állásfoglalását? Vagy a börtönmúltja révén vélték alkalmasabbnak Kádárt? A szorult helyzetben persze megint szerepet kapott a régi munkásromantika – valószínűbb, hogy ez a szempont helyezte Kádárt esélyesebb helyzetbe. Többek szerint Berei is szóba jött mint jelölt – vagy csak mint önjelölt? Nem tudjuk. De azt hiszem, csak a legszélsőségesebb és a magyar viszonyok tekintetében legtudatlanabb jelölőbizottság gondolhatott Bereire. Berei a fizikai adottságai révén is alkalmatlan volt erre a szerepre: rém rossz külsejű ember volt, egy majdnem Rákosihoz fogható férfiparódia, és emberi érintkezésekben tökéletesen impotens. Másrészt persze: eszes volt állítólag, és mélységesen doktriner – szóval csuda tudja. Mindegy: valahol úgy döntöttek, hogy Kádár kerül a trónra – és akkor ő került a trónra.

És 57-ben már úgy látszott, hogy elég stabilan ül rajta. Hát, ha fogják…