MI IS ÁRT AZ EGÉSZSÉGNEK?

 

Losonczi Ágnes: Ártó-védő társadalom
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989. 351 oldal, 95 Ft

 

 

Szabálytalan dologra vállalkoztam, amikor – a recenzenst kötelező íratlan semlegességi törvényt megsértve – érintettségem teljes tudatában nekifogtam, hogy néhány gondolatot papírra vessek Losonczi Ágnes könyvéről. Egy olyan könyvről, amely közösen elkezdett munkánkból, az 1977–79 között Zala megyében együtt végzett egészségszociológiai kutatásból született – de amely messze túlnőtt az egykori terepen is, a kiinduló törekvésen, az egészségi állapot élettörténeti és életmódbeli beágyazottságának megismerési igényén is. „Zalából” sok mindent tanultunk. Kérdéseink részben mindmáig közösek, részben külön utakra irányítottak bennünket. Ezt a tényt pedig e nagy összefoglaló munka olvastán inkább az írásra feljogosító ösztönzésnek, mintsem illendőségből megtagadandó kihívásnak érzem. Különösen azért, mert ez a könyv – érthető, ámde mégiscsak elgondolkodtató és némiképp borzongást keltő okokból – nem a jelenkor „divatkönyve”. Nem a nagy történelmi leleplezésekhez és nem a jövő program vízióihoz szól hozzá. Az elmúlt évtizedek mindennapi élettörténeteiről, emberek törekvéseiről, kibicsaklásairól, megcsalatásairól, örömeiről, félelmeiről, kudarcairól és sikereiről van benne szó – úgy, ahogyan azt ma jól- és rosszullétük egyéni és orvosi szemüvegein át látni és láttatni lehet. A könyv olyan kérdéseket feszeget, amelyekkel titkon mindnyájan küszködünk: ezekben az értékváltó és -tipró időkben szerepeink, cselekedeteink, vágyaink, hiteink, vállalt és megtagadott emberi viszonyaink újragondolása és feldolgozása talán a legfontosabb személyes feladatunk (amelyet senki sem végezhet el helyettünk), de efféle ügyeinkről ma, oly sok fontos, történelmi léptékű változás közepette valahogy mégiscsak „illetlenség” beszélni.

Losonczi Ágnes öntörvényű, személyes és egyszemélyes munkáját nehéz néhány szokásos műfaji és tartalmi jelzővel „elhelyezni”. Nevezhetnénk – összefoglalóan – az elmúlt évtizedek nagyívű társadalomtörténeti korképének – kórképlenyomatban. De éppilyen joggal tekinthetjük a hetvenes években oly divatos életmódszociológiai vizsgálódások kiteljesítésének és kritikájának is. Hiszen meghaladja azt a közkeletű szociológiai kiindulást, amely az életmódot – lényegében az életszintek összemérésének leszűkített értelmében – a javak, a tárgyak, a jövedelmek, a tér és a (jelen) idő fogyasztásának társadalmi módozataiként szemlélte, és amely a tudományban többnyire híven leképezte az atomizált egyénekből állónak tekintett honi „fogyasztói társadalom” politikai image-ét. A szerző e felfogással már korábbi írásaiban is szembeszállt. Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben című, 1977-ben napvilágot látott könyve akkoriban iskolateremtő társadalomkritikai vitairat volt. Mostani munkája szerves és feszes építkezés terméke is egyben. A korábbi életmódkönyv a magyar társadalom e századi egyéni és kollektív megrázkódtatásai utáni talpra állásának és életképességének dokumentuma volt, amelyben a szembeötlő tény, a tömegesen és súlyosan megrokkant egészségi állapot képe a történelemért fizetett „ár”-ként ábrázolódott. Itt a gondolat továbbépül és finomodik. A könyv középponti mondanivalója, hogy az épség, az egészség vagy a betegség valójában nem „kívül áll” az életen és annak módján, nem afféle – szándékolt vagy kapott – „eredmény”, hanem a fogantatás pillanatától kezdve az egyik legfontosabb életszervező erő, forrás, korlát, eszköz és cél. Újabb munkájával a szerző meggyőzően bizonyítja, hogy az emberek egész „hogylétükkel”, sőt hogylétük egész személyes történetével vesznek részt az emelkedő életszínvonal kínálta vagy a gazdasági válság nyirbálta jólétükben, s ezért „hogylétük” nem pusztán egészségügyi, míg „jólétük” nem merőben gazdaságpolitikai kérdés.

Ebben az értelemben Losonczi Ágnes könyve egyúttal politikai (vita)irat is. Vitatkozik azokkal, akik az elmúlt évtizedeket merőben csődtörténetnek látják. A bűnös társadalom e században oly sokszor és sokféle alapon megfogalmazott vádja ma sem kevésbé igaztalan és nem kevésbé veszélyes – érvel –, mint volt a háború vagy az ’56-os forradalom után. A tömeges bűntudatkeltésnek mindenkor súlyos ára van: a boldogulni, előrejutni próbáló családok, a kataklizmák át- és túlélésével életüket berendezni törekvő emberek millióinak lába alól húzza ki a biztonságteremtés talaját, ássa alá megkapaszkodásuk két legfőbb pillérét: énazonosságukat és adaptációs képességüket. De Losonczi Ágnes vitatkozik azokkal is, akik – a vádakat szerényebben fogalmazva és kevésbé túláltalánosítva – az elmúlt három évtized közkeletűen „politikai passzivitásként” jellemzett társadalmi magatartásában látják a mai bajok legfőbb okát. Könyve dokumentum erről a „passzivitásról”: bizonyítása annak, ahogyan „politikailag artikulálatlan” kis világaikban az emberek autonómiát teremtettek, gazdaságot és gazdagságot csináltak, a maguk csendes módján, életük kis és nagy horderejű választásaival cáfoltak rá a hangoskodó ideológiákra. Politikát csináltak tehát, mert éppenséggel nem szolgai elszenvedői, hanem alakítói voltak egy korszaknak. Felemás módon, hallgatásokkal és elhallgatásokkal építkeztek-építkeztünk, de e felemásságnak nem a megtaposása, hanem a kiegyenesítése, teljesítményei(n)knek nem a megtiprása, hanem a számbavétele vihet el azoknak a biztonságos kiindulópontoknak a megleléséhez, amelyek nélkül – bizalom és önbizalom nélkül – nincs felemelkedés – legyen a politikai program bármily racionális és bármily meggyőző. Ma, amikor újfajta amnézia látszik eluralkodni, amikor kidobattak az ideológiák, lejáratódott a történelem, és több szó van a „legyen minden másképp” akarásáról, mint a végigélt életek folytathatóságáról, egyszerűen üdítő és felszabadító olvasmány (a közvetlen programadás szándéka nélkül is társadalomterápia) egy írás, amely éppen ez utóbbi kérdést állítja a középpontba.

A könyv a hogy-lét meghatározó metszeteit hármas látószögben és időperspektívában elemzi. A biológiai életkorok társadalmi tartalmát az életciklusok bemutatása tárja elénk, az egyéni időben visszafelé, a történelmi időben a jelen felé haladva. Számba veszi az öregkor múltbéli és mai terheit, a „szép” öregség mindenkori illúzióit és lehetetlenségeit, a termékeny középkor kockázatait és kettős felelősségvállalásának mai következményeit, a biztató ifjúkor veszélyhelyzeteit és a most indulók kilátástalanságait, a „felhőtlen” gyerekkor tömeges kiszolgáltatottságait és egész életre kiható magán-, illetve közártalmait.

Az életkori metszet a történeti időbe ágyazódik; hogyan épült be a történelem az egyéni életsorsokba, az aspirációkba, a vágyakba, a sokszorosan megtépázott, majd újrateremtett sikerekbe; mitől fosztattak meg és miből részesedhettek a ma együtt élő és egymásnak sokszor oly kevés támaszt nyújtó generációk – ki miért emel vádat szülővel, gyerekkel, házastárssal szemben? Hol károsodtak e zaklatott történetekben az emberi együttélés viszonyai, közösségei és kapaszkodói, hol vannak tartalékaik, mik közösségeiknek mégiscsak egybetartó motívumai és támasztékai?

E történeti-élettörténeti leltár a mába, a jelen idő kihívásaiba torkollik: számba veszi a küzdelmek és küszködések értelmét; a felemelkedés, a süllyedés és a helyben maradás hozadékait, illetve árát, az anyagi gyarapodás közvetlen és közvetett jelentéseit és mögöttük az eszközt: a terhet, ártalmat, de a kiemelkedés ígéretét is jelentő munkát – a hivatalosat és a „hajtós” második gazdaságbélit egyaránt.

A három életidőt – a történetit, az élettörténetit és a jelen idejűt – fogják egybe mai viszonyaink, amelyek a tömegesen megrongálódott egészségi állapot felől nézve különösen kitüntetett jelentőségűvé teszik az emberi együttélés két alap vonatkozását: a férfi és a nő mai viszonyának „veszélyövezeteit”, illetve a támaszt, védelmet adó közösségek történelem zúzta hiányának kínzó következményeit.

A könyv második felében a szerző fordít a látószögön, és a megfogalmazott panaszok, a regisztrált betegségek felől elindulva göngyölíti fel a mögöttes társadalmi tényezők összetett szövedékét. Kérdésfeltevése már önmagában is fontos hozzájárulás egy csaknem elfeledett – a mai egészségügyi ellátás berendezkedésében és szemléletmódjában semmiképpen sem divatos – társadalom-orvostani tradíció felelevenítéséhez. Az egészség és a betegség határainak relativitása, az értékek, a kényszerek, a beállítódások, az erkölcsök és a kihívások kimutatottan meghatározó szerepe abban, hogy ki, mikor, miben és hogyan beteg, avagy „objektive” létező és orvosilag kimutatható bajai ellenére miként marad „egészséges” – aktuális társadalompolitikai kérdések egész sorát veti fel. Vajon igaz-e, hogy a felelőtlen életvitel az oka a tömeges neurózisnak, alkoholizmusnak? Mit kezdjünk az egészséges életmódot propagáló programokkal akkor, amikor a környezet kárai és a munka ártalmai mellett fiatalnak, öregnek fáj a keze, lába, háta, dereka, rossz a légzése? Mit kezdjünk a táplálkozástudomány eredményeivel akkor, amikor generációk élnek ma együtt, akiknek egyetlen közös öröme és meg nem osztó közös ünnepe a kiadós, „egészségtelen” evés, s az örömünnepet lassan ritkán teljesülő vággyá fokozzák az égbe szökő élelmiszerárak? S mit kezdhet mindezzel a gyógyításra hivatott intézményrendszer – a megreformálásra szoruló egészségügy?

A könyv zárórésze nem ad közvetlen programokra lefordítható választ e súlyos kérdésekre. Nem is dolga. A válasz azonban mégis ott van. Szépen összefoglalva. Így:

„A (történelmi) tapasztalat biztatásán túl… más tartalék is van, amit számba lehet venni:

Sokféle lebéklyózott energiának, tehetségnek »elfekvő készletével« rendelkezünk, s ha ennek szabad érvényesülési útja van, ez igen nagy tartalék.

Többször tapasztaljuk, hogy nagy energiákat, tartalékokat béklyóz le az elnyomás, ezért a demokrácia, a szabadság légköre nagy erőket szabadíthat fel.

Tartalékok vannak az emberi közösségekben – bizalmat és önbizalmat adó formáiban –, amelyek védelmet biztosíthatnak tagjaik számára.

Tartalékok vannak az emberek felnőtté válásában, ha hagyják őket felelősen részt venni a saját életük feletti döntésekben, ha átélik az önérdemet, önértéket, a magabiztosság növeli a képességeket, és megerősíti az akaratot.

Tartalékok vannak az új generációkban, amelyek ereje mentes a régiek meggyötröttségétől, akik számára az elmúlt időszak viszonylagos nyugalmának tehetetlensége sok türelmetlenséget és tenni akarást halmozott fel.

Tartalékok vannak az idősebb generációkban is, akik a korlátok és gátak miatt nem tudták társadalmi cselekvéssé alakítani azt a tudást és tehetséget, amivel rendelkeztek, s aminek a teljes kifejtésére nem adott lehetőséget az eddigi társadalmi szerkezet.

Ha csak az szabadul fel, ami eddig nem tudott érvényesülni: tehetség, szellem, ügyesség, értelmes energia, akkor már olyan tartalékokból élhetünk, ami hosszú időre elegendő lehet – bár ez ma még inkább csak szóban, mint tettben érvényesül, s felszabadításukkal szemben több a gát, mint a biztatás, több a sorompó, mint a nyitott út.

Tartalék van abban is, ha megszabadulhatunk a bizonytalanságtól, a félelemtől, a jövőtlenségtől, az izolációtól, a központi akarat elnyomó jellegétől, a bürokratikus akadályoktól, a bemerevítő szabályzóktól, a kontraszelekciótól és minden olyan ballaszttól, ami egy egészségesen fejlődő társadalom életét akadályozhatja.

Az önbizalom tettek során erősödik. Ehhez kell tér és eszköz. Kinek-kinek saját erejének az átélése, a tudott haszna és az igazolt fontossága.”

 

Szalai Júlia