LJUBOV ALEKSZANDROVNA VORONCOVA LEVELE ILLYÉS GYULÁNAK

 

Moszkva, 1965. január


Kedves Gyula!

Nem érzi-e képtelenségnek, hogy az atomtengerjárók, szputnyikok és kozmikus ra­kéták századában 9 (!!!) évre volt szükség ahhoz, hogy megismertethessem Magával B. Paszternak Magára vonatkozó leveleit? Mint a középszerű embereknek általában, ilyen esetekben nekem sincs jótékony humorérzékem. S mint „Made in USSR” véd­jeggyel ellátott középszerűség, a legnagyobb tisztelettel csókolok kezet „Véletlen Úr­nak”, aki Ritát ideküldte. Ő közvetlenül a Maga anyanyelvére fordíthatja le a levele­met. Az eredetieket átadtam Ilja Ehrenburgnak, az archívumába, hogy megőrizze a költő szándékainak bizonylataiként a történelem számára. Sajnos, csak a tiszteletre méltó történelemnek van arra joga, hogy elfogulatlan lehessen.

Keserves dolog, hogy vad boszorkányszombat rövidítette meg ennek a csodálatos lénynek az életét, hiszen ilyen embereket a természet csak a különleges ihlet és jóté­kony hangulat állapotában teremt. És micsoda barátság egyesíthette volna kettejü­ket – akik látszatra olyan különbözők és olyan rendkívüliek. Miután megkapta a Ma­ga küldeményét, felhívott telefonon. Félszeg gyerekhangján azt mondta: „De miért? De mit küldhetek neki én, hogy lássa, hogy megszerettem, s hogy mint legkedvesebb ember beköltözött a szívembe? Ilyen nagyszerű költő. Feltétlenül találkozunk vele. Írok neki, s jót fogok írni neki. Micsoda szerencse – ilyen emberre lelni az életben…”

Látja, kedves Gyula, még ilyen embereknek is szükségük van állandó fényű csil­lagrendszerre, az én sarkcsillagomra. Az élet nehéz, sötét útjain kimerült vándort se­gíti fénye, hogy el ne essen, el ne tévedjen. „Milyen csodálatos tőled, hogy a világon vagy” – írta Ilja Szelvinszkij. És én alázatosan áldom a sorsot a távoli csillag fényéért, melyet harminc éve látok. Páncél által nem védett lelkem régen a sötétségbe foszlott volna, ha ez a fény nem lett volna. Akarom, hogy Maga mindig legyen. Őrizzék a Ba­laton összes nimfái és vízimanói. Félek hogy sarkcsillagom nélkül lelkem belepusztul a reménytelenségbe és a kétségbeesésbe. Csak a nagy tehetségek elég erősek ahhoz, hogy megálljanak a lábukon, amikor minden összezavarodott. A szimplán tehetsége­sek csak az éleslátás keserű képességét kapják, amely megöli őket. Világítson, gyá­szolók távoli csillaga, Gyula.

Ljuba