KIRE JÁR RÁ A RÚD?

 

Nagy Lajos: Tízezer kilométer Szovjetoroszországföldjén
Interart–Szépirodalmi, 1989. 189 oldal, 98 Ft

 

 

Nem tudom, honnan vette Illyés Gyula, hogy Nagy Lajosnak titkos elégtételt szerzett volna, ha a pesti utcákon neonfény villogja nevét, de nem járhatott messze az igazságtól. Persze csak ha képletesen fogjuk föl a kijelentést, hiszen Nagy Lajos igazán nem vádolható gigantomániával, nem hajhászta a hírnevet, nem volt meggyőződve arról, hogy ő a legnagyobb magyar író. Ellenben tele volt kisebbrendűségi érzéssel, rettegett a mellőzéstől, szorongással töltötték el az élet apró-cseprő eseményei, ideges félelmet keltett benne a nélkülözés és a kudarc, leküzdhetetlennek tűnt számára a magány. A szerencsétlenséget és a sikertelenséget sorscsapásnak érezte, mellyel szemben tehetetlen, hiszen már születése, sőt foganása pillanatában megjelölték útját: egy megesett cselédlány fia volt. A neonfény álmaiban jelenhetett meg, nagy betűkkel, csillogón, a megkönnyebbülés és a felszabadultság utáni sóvárgást kifejezve.

Amikor 1934-ben, hosszas gyötrődés után, el merte hinni, hogy valóban meghívták, s őt hívták meg a szovjet írók első kongresszusára, reménykedve, az odaköltözés gondolatával készülődött az útra; elismerést vélt kihallani a meghívásból (érzésében moszkvai emigráns barátja, Gergely Sándor is erősítette), és fellelkesítette a magyarországiakhoz képest hihetetlennek tűnő kereseti lehetőségek híre, mely ha megalapozott, a könnyebb életre mutat reális lehetőséget. Ám komoly akadályokat kellett leküzdenie, míg elindulhatott, az út során szerzett tapasztalatok nem feleltek meg sem a hírverőktől hallottaknak, sem előzetes föltevéseinek, olyan útitársat kapott maga mellé, Illyés Gyulát, akinek ő semmilyen tekintetben nem lehetett vetélytársa; így helyzetfelmérő, majd cikksorozata megírásakor helyzetismertető vállalkozásába, tegyük hozzá, nem kismértékben saját, diplomatikusnak nemigen nevezhető magatartása miatt, belebukott. Olyannyira bele, hogy a következményeket élete hátralevő húsz esztendejében szüntelen viselnie kellett: címkéket ragasztottak rá, elítélő kritikák özönével kellett megküzdenie, a hozzá közel állók is megrótták, kérdésessé vált, hogy Kossuth-díjjal jutalmazzák, s amit talán a legnehezebben dolgozott föl: immár véglegesen bebizonyosodott, hogy nem sikerülhet a másodrendűségből kitörnie. Nagy Lajos mind a mai napig úgy él a köztudatban, mint szerencsétlen balek, s ezen nem változtat az sem, hogy most hirtelen fölmagasztosul, s oroszországi útirajza úgy dicsőül meg, mint „a sztálinizmus első mélyreható kritikája”, mely „zseniális”, s „tán igazabb, mint az Illyésé”, sőt „nincs nála korszerűbb” (Kristó Nagy István, 1989).

Nagy Lajos e jelzőknek éppen örülhetne, de érzékeny ember lévén az is az eszébe jutna, hogy az őt illető dicsérő szavak között egyetlenegy sincs, mely írói tehetségét lenne hivatott méltatni. S valóban, megítélése ma sem esztétikai, sokkal inkább politikai kritériumok alapján történik; akkor azért verték el rajta a port, mert elégedetlen kispolgárt láttak benne, aki tele van „hiábavaló vágyakozással a polgári világ polgári jóléte után, és teljes tudatlansággal mindennemű szociális tudományok irányában” (Madzsar József, 1934), manapság meg azért vonnak glóriát a feje fölé, mert „igaz realista”-ként viselkedett: „képek” rajzolása helyett „fényképezett”, s „mára érdekesebbek a korról készült fényképek, mint a képek” (Szilágyi Ákos).* Az író mint művész értékelésén ez mit sem változtat; a változás az irodalomtörténet-írók fejében van.

Nagy Lajos 1934-ben maga keltette saját rossz hírét, amikor oroszországi beszámolója beharangozásaként szemléletét egy közismert és régi adomával jellemezte: a kispolgár elmegy az állatkertbe, s a zsiráfot meglátva hökkenten így kiált föl: „Ilyen állat nincs is!” Helyrehozhatatlan hibát követett el, mi több, saját vicce áldozatává vált, hiszen aki egyáltalán olvasta Bajcsy-Zsilinszky Endre lapját, a kis példányszámban, akadozva megjelenő Szabadságot, s némi érdeklődést tanúsított Szovjetoroszország meg a politika iránt, az komolytalanságot sejtve rögvest maga mögé hajította a lapot. Korlátolt kispolgári elfogultságra gyanakodtak a recenzensek is, akiknek jó része bevallotta, más részüknél bizonyítható, hogy az olvasásban nem jutottak tovább az első közlésnél, melyben Nagy Lajos még jobban megkönnyíti fölháborodott bírálói dolgát, annyit elégedetlenkedik, nyafog és nyögdécsel.

Mindezt nem máskor teszi, mint amikor „Szovjetoroszország… a tiszta, objektív igazság keresőit nyugtalanítja”, amikor „a szovjetkérdés minden egyéniség próbaköve lett” (Bálint György, 1934), amikor „Oroszhon… a legizgalmasabb ország minden értelmiségi számára” (Stefan Zweig). Hogy a kíváncsiság kielégítését nem szerencsés viccel kezdeni egy létfontosságúnak tartott ügyben, Nagy Lajos a saját bőrén tapasztalva tanulhatta meg.

Pedig akiben mégis volt egy csöppnyi irgalom, s bírta elszánással meg türelemmel (ha volt egyáltalán ilyen), az megrökönyödve vehette észre, hogy a jajveszékelő kispolgár micsoda átváltozásra képes. Hiszen vagy a szerzőt nézzük bolondnak, vagy korábbi feltevésünk fölülbírálatára kényszerülünk, amikor azt olvassuk, hogy „sok külföldi jár a gyárakba, s a szovjetorosz munkásokat úgy bámulják meg, mintha állatkertben néznék az egzotikus vadakat” (104–105. o.). A zsiráf egzotikus állatnak számít errefelé, s az állatkertben tengeti életét, ahol az arra járó kispolgár felvisíthat, megpillantva hosszú nyakát és szerinte aránytalan testét. Nagy Lajos a reklámfogásnak szánt viccel túlságosan egy irányba terelte az olvasó figyelmét, aki az elbeszélést ennek következtében komédiaként szemlélte, melynek hőse vállalja, sőt hangsúlyozza elfogultságait, így mintegy leértékeli és kiszolgáltatja magát. Már a határra érés pillanatában viszolyog mindattól, ami vár rá, „jobb lenne, mondjuk 1910-ben, útlevél és más iratok nélküli pár ezer koronával a zsebben, föld körüli utat tenni. Persze akkor sem a cári Oroszországon keresztül” (31. o.), sóhajt föl. Csúnya a város, a nők dromedárok, nem kapni sört és cigarettát, tengeri fürdőzés helyett gyárlátogatáson kell részt vennie, a kádat lehetetlen bedugaszolni; az elbeszélő csúfondárosan utálkozik mindannak láttán, ami a gyakorlati életet nehezíti. A harmincas években az Oroszországot nem ismerők álmaik kigúnyolását látták ebben, méghozzá nevetségesen kicsinyes gondolkodás alapján, ami kizárja, hogy az elbeszélő komoly, a rendszer lényegét illető kifogásait tekintetbe vegyék. Pedig az ódzkodás azokkal a hibákkal szemben, melyeket „az ízlés, a higiénia s a csinosság ellen mindenütt és minduntalan elkövetnek” (74. o.), nem feltétlenül a primitív, hétköznapi gondolkodás kifejeződése. Ugyanez az elbeszélő figyel föl a mindig egy embert éltető transzparensekre, az igazságtalan ítéletekre, arra, hogy a proletárszármazás előjogot jelent, hogy belpolitika nincs, helyette szocialista építés folyik, hogy bizonyos munkákat nem másokkal, csak rabszolgákkal végeztethetnek, hogy művészi alkotásnak itt az tekintendő, ami „közvetlenül kapcsolódik bele a ma gazdasági és politikai problémáiba” (64. o.), s hogy a rendszer három fő jellemzője a gyenge gazdasági bázis, az erősen adminisztratív jelleg s a határozott diktatórikusság. A mai olvasó a hangsúlyt ezekre a megállapításokra helyezi, a beszámolót ezért értelmezi sejtelmei korai igazolásaként, s nyugtázza elégedetten az igazságszolgáltatást.

A kétféle magatartás egyazon szemlélet megnyilvánulása; az elbeszélő normákra és értékekre támaszkodva tájékozódik, s kategóriarendszerébe éppúgy beletartozik a diktatúra és a szabadság, a szép és a rút, az erkölcsös és az erkölcstelen kategóriája, mint az éhségé és a jóllakottságé, vagy éppen a kényelemé és a kényelmetlenségé. E szemlélet birtokosa elvonatkoztat a körülményektől, s azokon kívül álló szempontot vesz figyelembe a jelenségek megítélésekor, fittyet hányva a napi elvárásoknak, a közvetlen vagy közvetett politikai céloknak. Ennek következtében válik még inkább hiteltelenné a dokumentumokra éhes korban, amikor a hitelességet árasztó írás ázsiója azért nő meg különösen, mert öntudatosíthatja és mozgósíthatja azokat, akiknek erősítésre van csupán szükségük, hogy a lenini–sztálini eszmével, mellyel rokonszenveznek, azonosulhassanak.

Nagy Lajos nem vette tekintetbe az elvárásokat és a következményeket, utazását nem érezte diplomáciai missziónak, beszámolója megjelentetésekor sokkal inkább gondolt az elvégzett munkára és az érte járó fizetségre, mint arra, hogy élményei közreadása politikai tevékenység is lehet. A nyafogó kispolgár alakjának megteremtésekor eszébe sem jutott, micsoda botrányt kelt majd vele; az előítéletek és sztereotip klisék szerint szerveződő és működő társadalommal szemben védekezett úgy, hogy maga is előítéletek és sztereotip klisék szerint viselkedett.

Az akkori és a mai olvasó a saját ideát alátámasztó bizonyítékok keresése közben könnyen szem elől téveszti a beszámoló más aspektusait, így a zsörtölődő s a komolyan véleményező főhős irodalmi korrekciójának megjelenését is. „Különös egy világ. Bár különös ember lehetek magam is: mindig és mindenhol elégedetlen vagyok” (47. o.), mondja ez az elbeszélő, más helyütt meg így beszél: „idegennek, oroszul nem tudónak semmi más nem áll rendelkezésemre, mint amit a szememmel láthatok, vagy ami magyarázatot hallhatok – ez pedig kevés” (118. o.). A szkeptikus megjelenítésével a szerző fölhagy az ellenszenvét határozottan kimutató elbeszélő automatizmusával, a kétféle elbeszélő egyidejű alkalmazásával meg feszültséget teremt; míg az olvasó az elfogult hősön nevet, s azt hiszi, fölébe kerekedett, magabiztosságát a szkeptikus egy óvatlan pillanatban megrendíti, s arra kényszeríti, hogy maga hozzon ítéletet. A szerző, ahelyett hogy rá akarná erőszakolni véleményét, szembesíti az olvasót a társadalom pillanatnyi helyzetével; a beszámoló ezért is marad nyitott, nemcsak azért, mert közlése megszakad.

Akiről azt hittük, hogy egy jó feketével meg lehet vesztegetni, arról kiderül, hogy megvesztegethetetlen, s már-már az egészséges egyezkedés képessége is hiányzik belőle. Mindemellett oly kevés az önbizalma, hogy útitársának az övéhez képest fölmérhetetlen sikerei láttán, akkor, amikor saját cikksorozatát még éppen csak közölni kezdte, igaz, már a Korunkban megjelent élesen elítélő recenzió után (ami azért fájhatott a kelleténél jobban neki, mert Gaál Gábor lapja korábban kitüntetett bánásmódban részesítette), Illyés Gyula munkájáról a következőképpen ír, egyben magát is véleményezve: „Úgy látom, hogy míg én megragadtam szimpla utasnak, s nem jutok túl a rideg tények rideg leírásán – legföljebb, hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre –, addig Illyés megengedi magának, hogy költő legyen… Ezáltal a tények közti űrt is kitölti, mégpedig élő, az életet az olvasó számára megjelenítő anyaggal” (1934). Nagy Lajos szomorúan s feltétlen tisztességgel próbálja magyarázatát adni sikertelenségének, melyet, láthatjuk, roppant szerencsétlen módon magának is köszönhetett. Ha ezt a cikksorozatot a kortársak elvárásainak figyelembevételével írta volna meg, vagy bírta volna az Illyés Gyulát oly magasra röpítő leleményességgel, legalább életében több elismerésben lett volna része.

„Az érvényesüléshez memória kell, kipihentség, magabízó pontosság, lefeküdni tudás, fölkelni tudás, bizonyos mérvű nyugalom”, írja a Pincenapló-ban (1944), s belőle ezek a tulajdonságok tényleg hiányoztak. Sokszor a rúd arra jár rá, aki hagyja, a baj azt találja meg, aki rettegésében keresi. Nagy Lajos talán ilyen ember volt.

 

Koncz Virág

 

 

* Nagy Lajos írása az Interart Stúdió Visszatérés elnevezésű sorozatában jelent meg. A harmincas évek politikai útirajzait egybegyűjtő, régi tartozást kiegyenlítő remek kis sorozat szerkesztője, az egyes műveket kísérő tanulmányok (így a fent idézett gondolat) szerzője Szilágyi Ákos, aki eredeti módon, bár helyenként túl nagyvonalúan igazítja el az olvasót a korszak útvesztőjében.