SUSAN SONTAG: HALÁLKÉSZLET

 

Regény. Fordította László Zsófia
Európa, 1989. 369 oldal, 66 Ft

 

 

Az olvasó, ha regénynek lát neki, arra vágyik, hogy elcsábítsák, és azt sem bánja, hogy képtelenséggel csalogatják, ha elhitetik vele a meg nem történhetőt. Boldogan hisz a meggyőző mesében. De rögtön megérzi, ha a valószínű is lehetetlenné változik az író keze alatt, ha a hang szakemberé, és nem művészé. Susan Sontag az esszé művésze. Kísérleteit ismerjük jól, de regényével magyarul először találkozunk. Huszonkét éves késéssel, mert a Halálkészlet 1967-ben jelent meg, a The benefactor után az írónő második regényeként. E két mű előhang volt a remek esszék sorozatához. Csakhogy az esszé és a regény más-más lelkületet kíván: az előbbi a világból veszi tárgyát, hogy azt kedve szerinti méretre nagyítva vizsgálgassa; az utóbbi saját világot teremt, embereivel és tárgyaival. Susan Sontag az esszében művész, a regényben jól író szakember. Legalábbis, ha a Halálkészlet-et olvassuk.

A halál veszélyes, mert örök kérdés, filozófiára ösztönöz. Irodalmi korszakokat kísértett meg évszázadokon keresztül, és ezt a sugallatot, úgy látszik, a modern amerikai regény sem kerülhette el. Sontag a halált érzékenyen a sötétség és fényjátékával kapcsolta össze, így találta meg nyersanyagát, amely egyszerre könnyen formázható és ellenszegülő. Csodáljuk asszociációját, ahogyan vak lányt rendel szerelméül az alagúti gyilkos fiatalembernek, aki egy mikroszkópgyár tisztviselője. Diddy igazi helyét kereső amerikai: tétova, töprengő, aki az utcán kószál, hamburgert majszol, s amikor kétségek gyötrik, az egyik érmét a másik után dobálja a játékautomatába. Életét próbálgatja, sokat utazik, és egyik útján oktalanul gyilkossá lesz. Szimbólumok és szimbólumrendszerek kezdik itt meg bonyolult útjukat, valósággal behálózzák az egész regényt, percekre engedve csak meg az olvasónak az elkalandozást, a belefeledkezést a történetbe. Minden oldalon akad valami gondolkodnivaló, egy szem-jelkép vagy fény-párhuzam, miközben a főszereplő örökösen vívódik, és szállodai szobájában vagy egy utcalány karjai között álmodik talányokat. Mert az álom, az örökösen fölbukkanó, a nagy gonddal fölépített regény nélkülözhetetlen kelléke, benne lehetőleg bőségesen pszichológiai problémával, furfangosan jellemezve így a vívódó alkatot. Sontag nem bízik lélektani fantáziánkban; nem adja meg a megfejtés boldog érzését, a találgatás, a képzelődés gyönyörét. Magyaráz, pedig csak mesélnie kellene. A tizenegy éves kisfiú lángok közé veti kedves rongybabáját, s így ez élete első öngyilkossági kísérlete. Milyen egyszerűvé válik a világ: a lélek bonyolult mozgása áttetszővé egyszerűsödik.

Válhatott volna rémregény is a Halálkészlet-ből, de szerencsére nem így lett. Annál gondosabb, ahhoz túlságosan sok a bizonytalanság: a lehet, a talán, a hátha. A mű lebeg a filozofikus sejtelem és a részleteket szerető hiperrealista pontosság között. A történet időnként nagyot lendül, már-már örvénybe szíva az olvasót, elragadva őt a külvilágtól: ilyen a gyilkos és a külvárosi özvegy görgő, mert hihető párbeszéde. Ezekben a percekben a regény kellős közepében vagyunk. Majd változik a kép, az örvény lassú folyammá alakul, és a mesterségesen precíz hang kizökkent, hirtelen észrevesszük, hogy regényt olvasunk. Élvezetünket megzavarja a konstrukció, a tudatos munka, és a csoda szétfoszlik. „Az alagútban olyan, mint otthon” – mondja a tettes, s ez úgy hangzik, mint amikor a középszerű színész jól betanult szövegét mondja föl. Majd Diddy vak szerelmével, az obligát szabályt betartva, visszatér a helyszínre, a lidércfényes alagútba, a gyilkosság, az ördögi tett újra lepereg, hogy az átélt borzalom – vagy fékeveszett, szörnyűséges öröm – plasztikusan megismétlődjék; szinte hátrahőkölünk, nehogy minket is beszennyezzen a fröcskölő vér. De az utána fölvonuló panoptikum, a halottak karneválja elhihetetlen képekbe olvad, megérinthetetlen tabló. Rettenetet látunk, de megnyugszunk; mindez nem igaz, pedig jó lenne elhinnünk. Hogy felnőttként is átéljük azt, amitől gyermekként borzadunk Grimm vagy Hoffmann meséiben. Féltünk tőle, és elhittük. A halál akkor veszélyes, ha nem hiszünk benne.

Nem sok hiányzik ahhoz, hogy a Halálkészlet jó regény legyen. A fordító mindent megtett ezért: visszaadott hangulatot, környezetet, lendületet és megtorpanást, amerikai szellemet. Pompás kifejezéseket talált szlengre, máskor finom szavakat. Néha viszont mintha sebesen haladt volna, apró pontatlanságokat hagyva maga után, s figyelme olykor átugrott sorokat. Kis vétségek, talán mert olvasóként dolgozott, hogy rajta ne múljék a varázs. A regény varázsa, melynek szeretnénk hinni, ha az író hatalma megengedi.

 

Várkonyi Benedek