A PILLANGÓ ÉS AZ EMBER

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam

 

 

(A pillangó)

 

Úgy tudom, hogy Bohumil Hrabal írásaiból eddig a legtöbb magyarul jelent meg. Már ha nem számítom a „kéz alatt”, cseh nyelven sokszorosítottakat. Nincs is ebben semmi különös. Abban azonban van, hogy legszebb regénye, az Őfelsége pincére voltam című, mindmáig – azaz huszonnyolc év alatt – nem jelent meg.* Pedig az olasz fordítása is már hároméves.

Legszebbnek mondom, de ez személyes értékelés. Az viszont nem az, ha véleményem indoklására megállapítom, hogy a művészi tökély ebben a regényben összesűrűsödött, és ezáltal meghatványozódott. Úgy írta ezt is meg, mint a kis műveit, ám ami a kicsiket jellemezte, az a regényben új formává áll össze. A mérték megváltoztatása egymaga is átalakított mindent.

Ez az írása is „énregény”: első személyben mond el egy történetet. Mégsem olyan, mint a világirodalom többi hasonló alkotása. Pedig ebben és a középméretű művekben sincs önreflexió, és nincsenek elemzett lelki folyamatok, nincsenek boncolgatások: mindenik csak a történet egyszerű elmondásából áll. Gondolatok és érzelmek csak annyiban jelennek meg, amennyiben azok „ott és akkor” megtörténtek, és csak úgy, ahogy azokat a mesélő közvetlenül élte. Pontosabban, ahogy az, amit közvetlenül megélt, az emlékezés részévé vált. Úgy mesél Hrabal, ahogy bárki, aki semmivel sem akarja a történés folyamatát megbontani. A folyamat ráadásul képszerűen bontakozik ki. Képek és hangulatok állnak, a cselekvések és történések által, folyamatos valóságrendbe. Ugyanakkor pedig hangulatok fogják össze a képeket és történéseket. Nincsenek igazi leírások, vagyis a történetet nem leíró módon mondja el az, aki megélte azt, de mégis kitűnő – és a regényekhez hűséges – filmeket lehetett belőlük csinálni. Hogy a középméretű – és általa szintén regénynek mondott – írásai mégis közel állnak a szokott irodalmi formákhoz, az abból is észrevehető, hogy mind a Sörgyári capricció-ban, mind pedig a Szigorúan ellenőrzött vonatok-ban oratio rectában állnak a párbeszédek. A kicsi írásokban és az Őfelsége pincére voltam-ban viszont nincsen ilyen: a beszédeket és párbeszédeket is elmesélő, az „én” mondja, tehát közvetett formában léteznek. Az alapvető különbség persze más. Az említett két regényben a mesélő én megteremtésének ugyanis személyes lélektani szerepe van. A beszéd közvetítettsége mögött mélyebb értelmű közvetítés húzódik meg.

Hogy így van, az már a Capriccio mottójából is kiderül: „Bovaryné én vagyok.” Lehet ez játékosság, amennyiben Hrabalnál is egy asszony történetéről szól a regény. Csakhogy nála maga az asszony mondja el azt, és így a mottó szövege a megírásra és a mesélésre is vonatkozik. A flaubert-i értelemnek is van azonban igazsága: Hrabal maga mondta, hogy a regény szüleiről és nagybátyjáról szól. Hrabal anyjával próbál a mesélő én segítségével azonosulni. A regény vágyak, nosztalgiák és emlékek szövetéből teremti azt a derűs képzeletvilágot, amelyben szülei – haláluk utáni – eleven jelenléte immár nem mulandó valósággá válhat: Hrabal a történettel kivetítve hozza közel magához azt, ami visszavonhatatlanul eltávolodott tőle. Az első személyben való mesélés tehát szakadékot – méghozzá abszolút szakadékot – hidal át.

A Vonatok énhasználatának viszont ellentétes szerepe és értelme van. Ismert, hogy Hrabal a háború idején fiatal vasúti tisztviselő volt. A regény mesélő énje szintén fiatal vasúti tisztviselő, és az ő története is a háború alatt játszódik le. Úgy, ahogy a küszködéseit, öngyilkossági kísérletét, az ellenállásba sodródását, egy német katonavonat elleni merénylet alkalmából való súlyos megsebesülését ő maga elmeséli. Ez az „én” addig mesél, amíg, mint mondja: „nem kerültem kívül a saját látókörömön”.

Ezzel van vége a regénynek. J. Menzel filmje viszont a tisztviselő halálával fejeződik be. A kettő még sincs egymással ellentétben: míg a regény a végső pillanatot magát, addig a film annak értelmét teszi nyilvánvalóvá.

Hogy valóban halál a vég, arról semmi kétség sem lehet. Mert van a regénynek egy régebbi – elbeszélésforma – változata: Legenda Káinról. Ennek befejezéséhez Hrabal a következő megjegyzést fűzte: „Az én Káinom magán követi el a testvérgyilkosságot, az öngyilkosságot.”

Különös kétszerességek: a halálé a történetben és a történeté megírásban. És mind a két „ismétlés” egyaránt arra utal, hogy nagyon is égető élmény kellett az legyen, amit Hrabal képzeletvalósággá formált át. Ilyenre lehet abból is következtetni, hogy a második változat sokkal nyugodtabb történet, mint az első. Mintha a másodikra sikerült volna Hrabalnak valamiféle távolságot teremteni. Távolságot éreztet nemcsak a mesélés módja, hanem a benne észrevehető külső szemlélet. Különben ennek felel meg a hagyományosabb jelleg – és a dialógusok módja is. És van a távolság megteremtődésének sajátos pillanata a történetben: az éppen, amikor a mesélő saját látókörén kívülre kerül. Ami a tisztviselő számára a halált, az az író számára a „mesélő éntől” való elszakadást jelenti. És a történettel eltávolodik tőle az emlék elevensége. Szerintem ezt a célt szolgálta a mesélő én használata. Ahogy az emlék átalakul képzeletté, úgy szakad el az a mesélőtől, a mesélő pedig az írótól. Végeredményben tehát az „én” használata nem azonosulást szolgál, hanem elkülönülést.

Azonosulás és elszakadás ugyan ellentétes, de a mesélő énnek mégis hasonló a szerepe a két esetben. Mindkét esetben az „én” közvetít az író és az emlékei között. És minthogy ez az „én” a történés rendezője, ez határozza meg az olvasóval való kapcsolatot is. Ezt is közvetítő jelleggel. Éppen ezáltal hasonlítanak ezek a regények a hagyományosakhoz, viszont éppen ez különbözteti meg őket Hrabal többi első személyben elmondott történetétől.

Mert azokban a kis írásokban, amelyek „én” által elmondott történetek – vagy szövegek –, a mesélő énnek nincs közvetítő szerepe. Nincs is bennük semmi olyan, amit át kellelt volna valamilyen módon hidalni. Mind egyszerűen elmondott történetek. Bennük az elmondó és a történet teljes közvetlenségben van egymással, tulajdonképpen azonos egymással, így van ez azoknál, amelyekben Hrabal magát nevezi meg mesélőnek, azoknál is, amelyeket – megjelölten – másvalaki mond, azoknál, amelyeket meghatározatlan személyeknek, és azoknál, amelyeket meghatározottan „Hrabal úr”-nak mondanak el. Az írás jellege minden esetben azonos, mesélőket és címzetteket fel lehetne egymással cserélni. Kétségtelen, hogy Hrabal azonosságot teremt önmaga – azaz a valóságos író – és a képzelt mesélő között. Ez az azonosság pedig mindig a mesélés, a történet által és abban létezik. Különben: akár az olvasó is elmondhatta volna ezeket a történeteket. Van is olyan, amelyet úgy írt meg, mintha azt olvasója mondta – vagy írta – volna.

Ezek a történetek sajátos közvetlenséget teremtenek: az író, a mesélő és a hallgató, illetve olvasó között. Ez a közvetlenség pedig mint képzelet és valóság közötti azonosság válik művészetté. Mintha mind azonos helyzetben elmondott vagy legalább elmondható történetek lennének, és e helyzet szerint mindegy, hogy Hrabal mondja őket, vagy csak lejegyezte azt, amit más mond. A helyzet vagy mondjuk a műfaj pontosan meghatározható: mindenik cseh sörözőben, egy korsó mellett hallható és elmondható történet.

Rövidek ezek, vagyis akkorák, amekkorát sör mellett lehet elmondani anélkül, hogy valaki a mesélő szavába vágna: idő kell jusson mások történeteire is. Sörözéskor csöndesen múlik az idő: ilyen Hrabal történeteinek is a ritmusa. Néha meg is szűnik még ez az idő is létezni. Hosszú is az este, ki kell az egészet tölteni: beszéddel. Az indulatok nem forrósodnak fel – hiszen ha túl sok már a sör, akkor csak elbutul az ember. Vagy hazamegy. Amikor így mindenki lelassul, akkor válnak szabaddá a képzelet útjai. Testet ölthet a képzelet: történetben és mesében. Csak addig áll meg a mesélés, amíg eszik valamit az ember. Mert azt is kell, hogy folytatni lehessen a korsók sorát.

Ebbe a mesélésbe mindenki belefeledkezik: a mesélő is, a hallgató is. Annyira, hogy közvetlen lesz minden jelenlét. Végül azt sem lehet megkülönböztetni, ami tudatos és elgondolt, és azt, ami csak úgy magától buggyan ki. Hogy ez a kis történetek világa, azt el is árulja Hrabal, mert azt az írását, amelyben saját írói világáról is beszél (Az önvilágámító tanonc kalauza), így fejezi be: „Főúr, nem akadna még egy kis pörkölt?”

Nos, „sörtörténet” módjára alkotta meg Hrabal az Őfelsége pincére voltam című regényét is. Csakhogy a regény túl hosszú, hogy el lehessen sörözgetés közben mondani. Kivéve persze, ha senki sem akar azon az estén még mesélni, ha tehát mindenki elfogad egyetlen mesélőt, és csak hallgatni akar. A történetet és a mesélőt is különlegesnek kell tekintse mindenki. Szokatlan ez a helyzet, ahogy az olvasóé is az, amikor sörtörténeteket olvas.

Márpedig nincs kétségem, hogy e regény is sörtörténet. Csak éppen megváltozott jellege is, értelme is. Amit az olvasó eleinte csak érez és sejt, azt megérteni csak a végén tudja. Közben pedig úgy olvas, mintha csöndes mesélést hallgatna.

Hrabal első mondata éppen erre figyelmezteti az olvasót: „Figyeljetek arra, amit most mesélek nektek.” És ugyanígy – vagy majdnem – kezdődik minden fejezet. Hasonló módon fejeződnek is be: „Elég nektek? Ezzel mára befejezem.” E két mondat között pedig egy-egy akkora összefüggő történetszakasz van, amekkora éppen egy estére lehet elég.

Igaz persze, hogy az indítás csak eligazít, de a lezárások viszont kétségtelenné teszik ezt a jelleget. Aki ugyanis olvas, az nyugodtan folytathatja a következő fejezet szövegével: ebben semmi sem gátolhatja. Csak az elmondásban szakítja meg a folyamatot a záró kijelentés: az csak akkor igaz, ha a mesélő aznap már nem folytatja a történetet.

Ez azonban lehetetlen bármely megszokott városi kis sörözőben. De lehetséges egy világtól elfelejtett apróka településen, akkorán, hogy az nem is falu, és ahol már nemcsak hogy mindenki mindenki minden lehetséges történetét ismeri, de bárki bármelyiket szó szerint tudná folytatni. Úgyhogy sör mellett is csak fél szavakat lehet már mondani. Az odatelepített vagy oda vetődött emberek még csak olyan közös életet sem élnek, amit meg lehetne beszélni. Ha aztán ebbe a végtelen elhagyottságba valaki új embert vet sorsa, akkor minden megváltozik a sörözőben. Hát még akkor, ha azt nem is akármilyen történések sodorták oda, és nem is akármilyen története van! Akkor ennek a szavára már különös figyelemmel kell figyelni. Nem is lehet mást tenni. Amikor mesélni kezd, mindenki lassan-lassan köré gyűlik, még a távollévők is megsejtik, mi történik, és bejönnek, bárhol is lettek volna. Hallgatják az új embert, akár egész este. És még tovább is: a következő este is, és aztán is, végig.

Ilyen mesélés a regény, és minden, ami benne elhangzik, megfelel ennek. Legfőképpen a történet időjellege: meghatározhatatlan kettőssége által. Mert minden fejezet ideje megfelel az elmesélés időpontjának. Amely eleve kettős jellegű. A mesélés folyamata szerinti jelenhez viszonyító múlt időben történik, ami történik. Eszerint lehetne a mesélés jelen ideje résztörténések végpontjaival azonos. Éppen mert a kibontakoztatott múlt úgy van elmesélve, mint ahogy az a jelenben történhetett volt. A mesélés későbbi időpontja semmiféle módon nem szövődik bele a történetbe, vagyis nincsenek reflexiók és visszanyúló utólagos értelmezések. Minden folyamatosan bontakozik ki: ami később történt, az olyan, mintha még meg sem történt volna. Ez adja a történet alapvető közvetlenségét. Ámde mindez nem azonos módon igaz arra a folyamatra, ami egy fejezetet alkot, és arra, ami az egész történetet alkotja. Mert bár többszörösen is külön van múlt és jelen, a határ mégsem teljes, mert a történetben utólagosság is meghúzódik. Másrészt a fejezetek elmondásának ideje sincs világosan meghatározva. Minden fejezet elmondási ideje lehet annak a vége, úgy, mint régen elmondott történeté. Az is lehetséges, hogy mindeniknek egy és ugyanaz ez a jelen ideje: mint a megírt és olvasottaknál.

Az utólagosság meghúzódására apróbb anakronizmusokból is lehet következtetni, meg arról, ahogy a mesélő néha elvét egy nevet. Lehet, hogy Hrabal – újraolvasva szövegét – kijavította volna ezeket a hibákat. Ám a megírás hevében vétett elírások olyanok, amilyenek mesélésben esnek meg. Hiába írja Hrabal utószavában, hogy nem rendezte, nem javította és nem rövidítette a szöveget, hiába ad felhatalmazást, hogy ezt megtegye valaki helyette: az írás mindenképpen úgy buggyant ki belőle, ahogy a mesélésben történik. Vagyis még inkább érezni az író és a mesélő közvetlen azonosságát. A különböző idők és időpontok egymásra rakodása azonban leginkább a nekik megfelelő szemléletmódok összefonódásában érezhető. Ezek egyike a történés belső és közvetlen szemléletmódja. Ez vele egyidejű: és megfelel annak, ahogy a mesélő formailag ugyan múlt időt használ, de mégis jelenként mondja el a történéseket. Ez a szemléletmód hozzátartozik ahhoz, ami történik.

Az első részben, amelyben arról van szó, hogy hogyan tanulja Ditie a piccoló mesterségét, ez a szemléletmód uralkodik. Ám a második részben, amikor megnősül, és a megszálló németeknek dolgozik, valamint tovább is, felemelkedésében is, már érvényesül egy másik, a mesélés időpontjának megfelelő szemléletmód is. Nem értelmezésekben vagy elemzésekben van ez jelen, hanem a mesélés módjában. Mert a groteszk, amivel addig a „fent lévők” tetteit a pincér pillanatnyi közvetlen szemléletmódja szerint mondta el a köztük lévő távolságnak megfelelően, a második részben is jellemző. Itt is távolságot jelent ez, csak éppen időbelit. Mert az egy későbbi időpontnak – a mesélés időpontjának – felel meg. A saját valaha volt világából a regény végére eltávolodott, ambícióitól megfosztott ember szemléletmódja ez. És ezáltal az, amit közvetlenül jelenként mond el, egyúttal múltként határozódik meg. Mégpedig úgy, hogy a fejezet vége szerinti idő végül a regényével azonosul, így az, ami a fejezetek szerint a távolodás módja lehetne, a regény egésze szerinti folyamatosságból végső bölcsesség lesz. Az az idő, ami előbb létezett, a regény végére átalakul általánossá, vagyis időtlen idő lesz belőle. Amiben a mesélő és az író, illetve a pincér és Hrabal megint csak egybeolvadnak: a regény végének idejét pedig az határozza meg, hogy Ditiét, a pincért a háború után, lévén hogy kisajátították csodálatos vendéglőjét, és mert szerepelt a milliomosok listáján, választásra kényszerítik: a börtön és egy eldugott, kényszerű munkahely között. Az utóbbit választva elmegy a hegyekbe, oda, ahonnét kitelepítették a németeket. Egy istentől is elhagyatott útkaparóházban él, és gondozza az utat, amin már nem közlekedik senki és semmi. Teremtett lélek sincs körülötte, és lent, az elhagyott faluban is csak néhány odavetődött ember él. Onnét lentről hoz élelmet magának és társainak, a lónak, a kutyának és a macskának.

Ilyenkor nyilván ő is leült, és meg-megivott néhány korsó sört. Nyilván mesélt is, mit, ha nem élete történetét? Mesélt az embereknek, akik hogyne hallgatták volna: hosszasan, akár egész este is, egyfolytában? Halk szóval beszélhetett, világosan bontva ki a történetet, kacskaringók és kitérők nélkül. A lent élő-lézengő néhány ember igencsak megkedvelhette őt.

Hiszen amikor betanította a kutyáját, hogy „bevásároljon” helyette, akkor megölték a szegény párát: csak jöjjön ő maga továbbra is. Aztán karácsonykor, a nagy hóban fel is mentek hozzá mind. Mert készült az ünnepre, hát fent maradt a hóborította házban. Magára vette azt a díszszalagos kitüntetést, amit az etióp császártól kapott, akinek ő szolgált volt fel a díszebéden. Így találnak rá a lenti településről jövő „hallgatói”. A ragyogó kitüntetés látványa azonban megzavarja őket. Megtudják, hogy a csodálatos mese, amit mondott: valóság. Úgy érezték, Ditie más, mint ők, „több” náluk. Az, ami a mesélésben összekötötte volt őket, az egyszerre válaszfallá változott. Mert lehettek egyek a mesélésben, de nem a történetben mint valóságban. Hátat is fordítottak neki: otthagyták.

„Valami ritkaság kell legyek” – mondja ekkor Ditie. A kitüntetés miatt nyilván: amiatt, amire ő mindig oly büszke volt. Így jut el története a végéhez. Ám azt a mesélő ekkor így fejezi be: „ez a kitüntetés adta nekem az erőt, hogy az olvasók számára megírjam ezt az elbeszélést… amilyen módon a hihetetlen valósággá lett. Elég nektek? Ezzel pedig valóban befejezem”.

Ezzel az a történet, amely eddig úgy létezett az olvasó számára, mintha elmondták volna, megírt történetté válik. És így kerekedik teljessé a mese: az most már saját megszületését is tartalmazza. Úgy, ahogy a mindent átfogó képzeletvilág is megalapozza önmagát. Most már a történet írója is része lett történetének: az alkotás egy lett a történettel.

Ezzel a magába zárulással azért teljesedik ki a történet, mert az mint képzelt – hihetetlen – világ válik valósággá. Olyan valósággá, amely csak önmagára vonatkozik, és semmi másra, semmire, ami rajta kívül léttel bírna.

Végül pedig a mesélő Ditie és az író Hrabal is ebben az értelemben eggyé válnak. Mármint hogy Hrabal, maga a történet és a mesélés. Meglehet, ezért szükséges számára az utóirat: hogy kiszakítsa magát a történetbeli közvetlen létből.

A regényben tél van, és mindent ellep a hó. Hrabal pedig azt írta az utóiratban: „Ezek a szövegek a nyár heves napja alatt írattak, fényes részegségben írtam automatikus módszerrel.” És az utóirat utóiratában írja, hogy amikor írta, „Salvador Dali mesterséges emlékezetének hatása alatt álltam”.

A kettős befejezésről egy kínai mese jut eszembe. Vers volt, és nem tudom, hol olvastam, de így maradt meg az emlékezetben: Li, a költő azt álmodta, hogy ő egy pillangó, amely azt álmodja, hogy ő Li, a költő. De hát akkor ki írta a verset, a költőt álmodó pillangó vagy a pillangót álmodó költő?

 

(és) – vagyis átvezető kapcsolat

 

Az a kijelentés, amit „Ditie” történetének megírásához kapcsol, jellemzése is annak: „És ilyen módon a hihetetlen valósággá vált.” Ez azonban olyan vissza-visszatérő szólam, amely egyúttal a regény refrénje is. Legelőször nem is ő mondja, hanem hallja azt. Az úri kedvtelések szállodájában, a „díszletnek” alkalmazott fahasogató mondja, és előbb arra, ami vele történt: baltával agyonvágta hűtlen feleségének szeretőjét, amiért is börtönbe csukták. Aztán rámondja egy másik gyilkosságra is. Ebből lesz végül a pincér életének fontosabb eseményeit jellemző megállapítás.

Lehetne azonban ezzel jellemezni Hrabal minden sörtörténetét – akár véresek azok, akár nem. Mind arról szólnak, hogyan lett valami hihetetlen valósággá. A hihetetlen és a valóságos feltáruló egysége – vagy azonossága – teszi a történeteket – és a regényt – hitelessé. Hiszen mindnek a képzelt világ valóságossága ad életet. Hiszen ez a történetek igazsága, eszerint van igazságértékük.

És ahogy a hihetetlen valóság lesz, úgy derül ki az is, hogy ami rendkívüli, az valójában közönséges. A regényben különösen a groteszk tárja fel a „nagy emberek” jelentéktelenségét éppúgy, mint a szent tárgyak és a megrázó események közönségességét.

Érdemes ebben az értelemben olvasni azt a jellemzését, amit a Véres történet, amit az olvasók írtak című kis sörbeszélyben ad. Így válik az ő írásaira igazzá a következő megállapítás: „Ha nekünk, cseheknek van valami különlegesen rokonszenves tulajdonságunk, ami egyedülállóvá, utánozhatatlanná, százszázalékosan csehvé tesz minket, Hrabal úr, akkor az pontosan az »önvilágámítás«, az a képességünk, hogy emberien szószátyárak legyünk, hogy önmagunkat és másokat is beleszőjük a kivételes és csodálatos szavak és tettek hálójába.”

Mi több, ez így olvasva nemcsak Hrabal írásait, hanem egy egész műfajt jellemezhet. A cseh irodalom egyik írásmódját, azt, amelyet Hašek is művelt. Az említett írásában Hrabal utal is rá. Másutt pedig (Az önvilágámító tanonc kalauza) úgy jellemzi őt, mint aki „a kocsmai történetek feltalálója” volt. Itt van ugyanis a rokonság köztük, és nem Švejk által. Végtére is Švejk mégiscsak igazi irodalmi hős.

A kocsmai történetek fogalom azonban pontatlan, túl tág. A történetet lehet bor mellett, másokat pálinka mellett elmondani, és egyik sem hasonlít a sörhöz tartozókra. A bor hősködésre hajt, a pálinka vadulásra: csak a sör ad nyugalmat, és engedi szabadra a groteszk erejét. Abban a közös hangulatban, amit a hallgatók együtt teremtenek meg, és ami Hrabal írásaira is oly jellemző. Ez a közös hangulat közös világot jelent. Olyant, amelyben nincsenek (és nem lehetnek) hősök. Még irodalmiak sincsenek. Nem is könnyű ez az írásmód. Hrabal figyelmezteti is „Pesák urat”, hogy „fene nehéz írónak lenni, főleg történelmi országokban fene nehéz, olykor még annál is nehezebb, »vérre megy«, ahogy azt derűs atyafiaink mondják”.

Élni is nehéz, amikor zajlik a történelem, akkor a legnehezebb. Viszont előbújnak a gazemberek és hősök, mint eső után a gomba.

 

(az ember)

 

Ahol Hrabal az „önvilágámítással” kapcsolatban foglalkozik a csehek tulajdonságaival, ott az utóiratban portrénak mondja, amit létrehoz. Csakhogy rögtön hozzá is teszi: „Ez a portré nemcsak az én arcképem, de minden olvasómé, minden emberé.”

Ami csak úgy igaz, ha az senkit sem ábrázol. És úgy, ahogy a sörtörténetek mindenki számára közösek. Az utóiratban azonban azt is kifejti, hogy „a régiek jól tudták, hogy minden ember portréját dicsőségének és gyalázatának dialektikus egysége adja”. Amivel így nincs is baj, csakhogy a dialektikus egység valamiképpen feltételezi a jó és rossz megkülönböztetését. Ha pedig eszerint írt volna, akkor nem jött volna létre az a meghatározhatatlan, mert elsődleges egysége az emberi „portrénak”, ami nemcsak legsajátosabban jellemzi történeteit, hanem amely szerint írásai bárki képzeletvilágának valóságaivá lehetnek. „Minden ember portréja” csak olyan lehet, amilyent minden ember az olvasásban megteremt magának: önmagából.

Ebből az egységből válik ki gazemberség és dicsőség, de az még olyan világot alkot, amelyben nincsenek hősök. Így nem hős az, aki a történeteket mondja, és azok sem azok, akikről a történetek szólnak. „Ellenhősök” sincsenek, vagyis olyanok, mint például Švejk. Švejk ugyanis azért lehet irodalmi hős, mert a maga saját ellenmódján mégis a történelem fölé emelkedik, és oda emeli az olvasót is. Így válik szimbolikussá, márpedig az irodalmi hős attól az, hogy szimbólum lehet.

Hrabal történeteinek szereplői viszont „egyszerű emberek”, olyanok, akiket „kispolgárok”-nak szokás nevezni. Ez az életük, ez a világuk: azok is maradnak mindvégig. Tulajdonképpen ilyen „Ditie” is: bármit tesz, és bármi történik is vele.

Megtanulja a mesterséget, el is éri a csúcsot: akkor, amikor a császárt szolgálja. Szerelmes lesz egy német lányba, akit csehek agressziója ellen véd meg. Ezért viszont pincértársai kitaszítják maguk közül. Aztán a megszállás alatt kiderül a lányról, hogy rangja van a németek között. Feleségül veszi, és szolgál ő is a németeknél. Közben azonban véletlenül letartóztatják. „Örököl” feleségétől, akit bomba öl meg, egy kofferkényi rabolt zsidó értéket. Ebből vendéglőt nyit, aztán internálják mint milliomost. De a mindig fölötte és körülötte zajló történelemhez sosincs igazából köze. Az élet körülményei által adott lehetőségek és lehetetlenségek között ambíciója vezeti, de egészében nézve esetlegesség sodorja őt erre is, amarra is.

Véletlen találkozás sodorja Lizához, a német lányhoz, akit a megtámadott és megalázott iránti rokonszenvből véd meg. Kapcsolatuk pedig azért tud kivirágozni, mert a lány is éppoly kis növésű, mint Ditie. E véletlen egyenlőség ad keretet az érzelmeknek. És annak, hogy a szeretkezés költészete ki tudjon virágozni. Az esetleges indulás után persze természetesen következik a folytatás: az, hogy a nemzetiszocialista rendben rangot viselő lány a németeknél helyezi el kedvesét. Házasságuk is e következmények folytatása szerint történik. Az természetes, hogy megtörténik, de az nem, ahogy történik. Ditie tulajdonképpen egyszer sem döntött vagy választott, ennek során legfeljebb természete lázad fel: egyszerűen képtelen úgy szeretkezni, ahogy a nemzetiszocialista eszmerend, a fajelmélet szerinti nemzés hazafias aktusa megköveteli. Hogyisne apadna el minden gerjedelme, ha a szeretkezés mindig is nagyon fontos költői cselekvés volt számára. Persze, hamar és jól látja a háború jövőbeli alakulását, és foglalkoztatja az is, hogy miközben SS-tisztek méricskélték spermáját és nemi szervét, más hasonló SS-tisztek sorban végeztek ki cseheket. De ebből nem születik sem elhatározás, sem szándék, még kevésbé tett. Így a helyzetéből való menekvése is esetleges. Véletlenül, másvalaki helyett tartóztatja le a Gestapo. Mint ahogy az is esetleges, hogy a háború után alkalma adódik, hogy egy lidicei gyilkos nyomára vezesse az új hatóságokat.

Az esetlegesség sodorhatta volna akár az ellenkező irányba is. Ahogy esetlegesen került be a Vonatok kistisztviselője az ellenállási mozgalomba. Méghozzá úgy, hogy ő is felszabadító szeretkezéssel kapcsolódott oda. Nem döntött. Adódott az irány is, a lehetőség is és a mód is. Nem is lesz hős, ahogy Ditie sem lesz aljas gazember.

Végül is: nem ölt, nem rabolt, maga nem is lopott, és fel sem jelentett senkit. Eleven embernek nem okozott bajt. Csak azt teszi, amit olyan sokan tettek akkoriban. Csak élni próbált, és élt olyan lehetőségekkel, amelyeket nem ő teremtett meg magának. Megtartotta az értékeket, amiket a felesége „szerzett” a zsidók deportálása és legyilkolása alkalmából: úgy, ahogy ugyanebből az alkalomból mindenfelé mindenféle emberek kisebb-nagyobb közvetlen vagy közvetett hasznot húztak, így volt ez szerte Európában: mindenütt. Annyit tett, hogy ambícióit követte, és ki is elégítette őket.

Ambíció azonban olyasmi, ami értelmet és célt ad annak, ami az embert hajtja. Ditiét pedig a szeretkezés – a szerelem – és a pénz tartja bűvöletben. Megbabonázva nézi, ahogy egy vigéc bankjegyekkel „tapétázza ki” a szállodaszoba padlóját: ő maga sem tesz másként gyarapodó pénzecskéjével. Hasonlít ez a varázslat a költőéhez, aki kötetének eladhatatlan példányait rakja egyenként egymás mellé – képzeletben a végtelenbe is nyújthatja Ditie ezt a sort. Ambíciója szerint pedig milliomos akar lenni. Részben a birtokolt pénzért, de még inkább, hogy előkelő vendéglője, szállodája lehessen. Különösen fontos ez, mert akkor el kell őt ismerje mindenki: akik kitaszították a németekhez való csatlakozása miatt. Ambícióit meg is valósítja, de mindeniket úgy, hogy az groteszkbe fordul. Szertefoszlik minden, és homokká válik az arany, amikor kézbe kaparinthatja.

Groteszk a szerelem beteljesülése és még inkább a folytatás: fia is groteszken lesz hülye. Csak a bombatámadás nem az, amiben elpusztul a felesége. Aztán groteszk módon ismerteti el milliomos voltát: a Lizától maradt bőröndke tartalmából nyithat ugyan milliós betétkönyvet, és meg is építheti álomvendéglőjét, de elismertetni csak úgy tudja, hogy amikor a kisajátítások idején internálják a milliomosokat, és őt, mintegy hálából, kihagyja a névsorból az, aki helyett őt tartóztatták volt le, akkor erőnek erejével jelentkezik, és betolakodik az internáló„táborba”. Ahol persze ugyancsak groteszk minden. Csak akkor tűnik aztán el a groteszk helyzetek sora, amikor választania kell: vagy börtönbe megy, vagy a hegyekbe, amolyan kitelepítésforma munkára.

A groteszk tulajdonképpen az egyetlen mód a regényben, amely – persze csak közvetetten – értelmezést és értékelést rejt magában. Ekként viszont szerves része annak a mesélési módnak, amely a sörtörténetekre is jellemző. Csak a regényben az tisztább módon és állandóbb jelleggel van jelen, és vonul végig rajta.

Ami groteszk, legyen az cselekvés vagy személy, abban rokon egymással, hogy valamilyen módon arra vonatkozik, ami „fent” van és történik. Vagyis a sörözni járó „egyszerű emberek”, a „kispolgárok” fölött. Ilyen az elején a köztársasági elnök úr, aki babaházban szerelmeskedik, vagy a mulató tábornok úr. Minden nagy emberről és jelentős személyiségről kiderül, hogy civilben ők is csak „kispolgárok”, mint mindenki más. Éppen „nagyságuk” igénye és emberi közönségességük – ambíciójuk és valóságuk egysége – teszi cselekvésüket groteszkké. Ez a groteszk elhatároló megítélésre készteti az olvasót: az egyszerű emberek látásmódja szerint.

Amikor aztán Ditie, ambícióit követve, „kiemelkedik”, ő is belekerül a groteszk világába. Cselekvései mindent visszájára fordítanak. Ambíciói megvalósításának módjaiból következik ez, és úgy, hogy kiderül, mennyire hívságosak törekvései. Rájön, hogy amit aranynak hitt, az puszta homok.

A groteszk azonban nem tulajdonság. Attól groteszk valami, hogy mi annak látjuk. Amikor pedig valamit szemléletmódunk szerint groteszknek mutatunk be, akkor az valójában jellemzés. Vagyis egyszerre értelmezés meg értékelés. De ez inkább meghúzódik benne, különben szétválna a tények bemutatása és azok értelmezése: széttörne a groteszk. A regénybeli groteszk is a mesélés módjából következik. Ez különben az egyetlen mód, amelyben értelmezésnek vagy értékelésnek helyet lehet benne adni.

A groteszk így a regénybeli mesélés egyik fontos „kiterjedését” alkotja. Méghozzá kétféle módon. Egyszer abban, ahogy az első részekben a pincér az „urakat” látja, ez pedig egyidejű az elmesélt történéssel. Másodsorban úgy, ahogy az az elmeséléssel egyidejű, vagyis az elmondott történéshez viszonyítva utólagos. Ám ez is a történeten belül létezik, csak nem a mindenkori jelen szerint, hanem az utolsó, a megírás időpontja szerint. Ez utóbbi azonban mesterkélt lenne, ha nem a történések eredményeként jött volna létre, így viszont egyszerre jellemzi a korábbiakat, és érvényesíti azok konklúzióját. Ez azért lehetséges, mert ambícióit követő tettei kifordulnak megvalósításuk által szándékolt jellegükből. A visszájára fordulás ismétlődik, és így folyamatos lévén, lehánthatja ambícióit, és megtisztíthatja őt mindentől, ami „felfelé” – és így a groteszk világába – vitte. Sőt attól is, hogy egyáltalán vágyjon feltörni.

De nem a groteszk maga kétféle, hanem kétféle értelemrend húzódik meg benne. Méghozzá olyan, amelyeket egész világ választ el egymástól. Az első akkor létezik, amikor a jó és a rossz még nem váltak külön, és nem is működik semmiféle dialektikájuk, a másik akkor jön létre, amikor már túl is jutottak ezen a dialektikán. A fiatal pincér világában mindenki azért tesz mindent, hogy az életét meglévő formájában folytassa. Itt az élet értelme maga az élet. Ebben minden egyszerre jó és rossz: semmit sem lehet e fogalmak szerint igazából értékelni vagy besorolni. A másik esetben viszont abból derül ki, hogy az életnek csak az élet maga lehet az értelme, hogy minden letisztult már. A világ pedig, ami közöttük van, az az ambíciók és hívságok világa, a felemelkedés meg az alászállás története. Csakhogy az alászállás más szempontból kiemelkedés ebből a világból.

Ebben a folyamatban lehántott magáról Ditie mindent. Csak két dolog maradt: a fényes kitüntetés meg az írás.

A kitüntetés annak bizonysága, hogy ha nem is szolgálta az angol királyt, de az etióp császárt igen. Ami majdnem ugyanaz. Márpedig az angol királyt szolgálni a pincéri tudás és tökély csúcsa. Hiszen a formai pontosság és elegancia netovábbját követeli az utolsó igazi udvari etikett. A regény címét adó kijelentés tehát a tökéletes szakmai biztonságot jelöli. Amelynek alapja, ezt is a regényből lehet tudni, hogy a jó pincér már akkor tud mindent a vendégről – azt, hogy mennyi pénze van, mit fog rendelni, honnét jön, és hová megy, egyáltalán mindent –, amikor belép az ajtón.

A szakmai becsület és tudás különben a maximum, amit a „kispolgár” világán belül el lehet érni. A pincér kitüntetésének története azonban egyúttal már súrolja is ezt a határt. Mert amit tesz, az ezen belül van, de a császári ebéd – jellege, lefolyása stb. szerint – már „túl van” rajta, és a groteszk világába tartozik.

A pincérség tökélyének van még egy belső magatartást jelentő kritériuma. Amely arra a pincérre is érvényes, aki a mesélőknek és hallgatóiknak hordja a söröket. És ezt is a regényből lehet tudni: a kis piccolót arra oktatják, hogy semmit sem szabad látnia és hallania, de ugyanakkor mindent kell látnia és hallania. Ez lelkévé kell váljon. De nemcsak a jó pincér titka ez, hanem a jó íróé is. Minden mesélésnek és írásnak ez az alapvető szakmai feltétele.

A másik, ami Ditiének megmaradt, az éppen ekkor bontakozott és teljesedett ki: a mesélés, az írás. Az tehát, amiben az élettörténete mint megvalósuló folyamat rögzítődik. Ennek az írásmódnak, ennek az elmesélésnek pedig nincs más értelme, mint a mesélés maga vagy a történet megírt léte. Hasonlóan, ahogy az élet értelme is a lét: márpedig Ditie – és Hrabal – története sem más, mint ez az élet maga.

 

(P. S.)

 

Hrabal gyakran biggyesztett történeteihez utóiratot: néha valóságosat, néha fiktívet. Néha egyszerűen így folytatja a történetet. Az olvasás megelevenítő képzeletvilágában megvalósuló közvetlenséget egy gondolati és regényen kívüli közvetlen kapcsolat egészíti ki.

Miért ne vehetnők ezt példának vagy éppen felszólításnak? Hogy a belső megelevenítésben formálódó megértést egy kiegészítő külső reflexióval erősítsük meg?

Ha pedig az olvasó a regény olyan világában merül alá – vagy helyesebben olyan világot teremtett meg képzeletében és képzeletével, ha a főpincér történetében azt a világot élte meg, amelyet oly sok fensőséggel „kispolgárinak” szokás nevezni, akkor érdemes erre gondolatilag is visszatérni. Különösen, hogy az végtére is minden emberi lét közös világa. Ahogy Hrabal írta: ez mindenki portréja. Kis csalások, aljasságok és haszonlesések, akárcsak a kis együttérzések, rokonszenvek és szolidaritások mindenki életében ott vannak: kinél így, kinél úgy, de alapjaik szerint szétválaszthatatlan módon.

A mindennapi élet egyszerű formáiban aligha lehet jót rossztól világosan elhatárolni, és még kevésbé lehet egyértelmű ítéletet mondani emberekről és tetteikről. Az „egyszerű emberek”, a „kispolgárok” igazi gondja különben is a megszokott élet folytatása. Csak azzal törődnek, csak azzal foglalkoznak, ami ebbe beletartozik. Ennyi életük köre: ami pedig általános vagy társadalmi és tágabban közös, az eleve kívül van rajta. E körön belül pedig csak az ő szemléletük szerint létezik a jó és a rossz: részben képzeletben, részben annyira, amennyire a megkülönböztetést tettekben is megvalósítják.

Valakinek akkor változik meg a helyzete, amikor ambíciói szerint ki akar ebből a körből törni, amikor fel akar emelkedni. Akkor lesz valóságos a jó és rossz dialektikája. De csak abban a mértékben, amelyben felemelkedési szándékuk tettekké változik.

Így van ez mindaddig, amíg az élet békésen és állandó formákban zajlik. Mert amikor a történelem betör a mindennapi életbe, akkor minden megváltozik. Akkor szétesnek a megállapodott egyensúlyok. Akkor már mindjobban és mind kikerülhetetlenebbül szétválnak a gyengeségekből, valamint az ambícióikból fakadó aljasságok és az erőből fakadó igaz tettek. Hogy ezek tegyék lehetővé – már a jó és rossz dialektikája alapján – mind az igazán nagy bűnöket, mind pedig az igazi hősiességeket.

Csakhogy amennyire igaz ez, annyira igaz ennek fordítottja – fordított dialektikája – is. Hiszen a nagy gazemberségek teremtenek alkalmat a sok-sok kis gazemberség elszaporodására. Ezek teszik lehetővé, hogy az embereket elsodorja az alkalmak csábítása.

Hány „történetté” válását láttam ennek magam is! Őszintén és becsületesen belegondolva, fel kell ismerni, hogy senki, de igazán senki sem maradt erkölcsében tiszta és szűz. Így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben, az egyik oldalon állva vagy a másikon, vélt vagy nem is vélt kényszerben mindenki elkövetett valami megítélhetőt, megvetendőt: azért, hogy megszokott módja szerint élhessen, vagy néha csak egyszerűen hogy élhessen.

A nyugodt békeidőkben a lehetőségek és kényszerűségek rendezettek, és „a kispolgárság világá”-ban, vagyis a társadalom közepén nyugodtan lehet élni. Csak kis harcok, gyűlölködések és szolidaritások vannak. Csak azokat, akik e „fölött” vagy ez „alatt” élnek, csak őket húzzák a lehetőségek és a kísértések, szorítják a szükségek. Csak a felfelé törekvés, még inkább ennek sikere, sodor mértékének megfelelő módon gazemberségbe.

Amikor betör a történelem – háború vagy a társadalmi átrendeződések –, akkor nemcsak megerősödik minden kísértés, de kényszerűvé válik minden lehetőség kihasználása, még ha csak a meglévő folytatása is a cél. A kényszerűségek és lehetőségek pedig szétválasztanak mindent: ez a nagy gazemberségek és a hősiességek ideje. Az egyik a túlélést, a másik a becsületességet jelenti. Mind nehezebb a megszokott életet anélkül folytatni, hogy az ember ne tegyen kisebb-nagyobb engedményeket, ne kövessen el kisebb-nagyobb aljasságokat. Aki nem tesz ilyet, óhatatlanul kiszorul életmódjából. Szétválnak az utak, és gyakran esetleges, hogy melyiket követi valaki: de az, hogy meddig teszi, az egyedül hajlamaitól és erkölcsi tűrőképességétől függ.

A helyzet mindenképpen a bűnök felé sodorja az embereket, és mind nehezebb ennek ellenállni. Ezért szaporodnak a mindenféle gazemberségek és aljasságok, mindenféle erkölcstelenségek és gátlástalanságok. Mind nagyobb erőre, szilárdságra, végül éppen hősiességre van szükség ahhoz, hogy becsületes maradjon az ember. Így aztán az a helyzet jön létre, amelynek igazságát Andrea mondja ki Brecht Galilei-színdarabjában: „Szerencsétlen az az ország, melynek nincsenek hősei.”

Hősökre azonban csak ilyenkor van szükség. Nem a történelem okából, hanem azért, mert a gazemberség uralkodott el, és az embertelenség vált rendszerré. Ezzel szemben van szükség hősökre, hogy „helyreálljon az egyensúly”. Ez a hősiesség egyetlen lehetséges értelme. Csakhogy ez az egyensúly halálos, vagyis sokak halála által létezik. Ámde enélkül mégsem lehet ahhoz az egyensúlyhoz visszatérni, amely az életé. Vagyis oda, ahol az emberek anélkül élhetnek, hogy választaniok kellene gazemberség és becsület között, és anélkül lehetnek becsületesek, hogy hősökké kellene válniok.

Ilyen helyzetben nemcsak nincsen szükség hősökre, hanem azok csak kárt okozhatnak, hiszen széttörik az élet egyensúlyát. Hogy Andrea kijelentésénél is igazabb legyen az, amit Galilei válaszol neki: „Nem. Szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.”

Hősökre nincs szükség, amikor Ditie, a pincér – vagy tulaj – békésen hordja a söröket annak a kis társaságnak, amelyben Hrabal szabadon és békében meséli történeteit.

 

* A regény Varga György fordításában ebben az évben megjelenik az Európa Könyvkiadónál.

 

Tordai Zádor