„ALÁSZÁLLHATOK REJTELMEIBE!…”

 

Beney Zsuzsa: József Attila-tanulmányok
Zsebbe való kis könyvek
Szépirodalmi, 1989. 333 oldal, 45 Ft

 

 

A Biblia – írja egy helyütt Heine – az emberiség házipatikájává vált. Valami hasonló történt József Attila verseivel is: olvasói, kutatói nemegyszer az általuk megtapasztalt, akár lehető legszemélyesebb, akár társadalmi-politikai problémáikra keresnek – és próbálnak is találni bennük – konkrét, naprakész választ. Akad kutató, aki a piaci szocializmus akut kérdéseinek megelőlegezését véli meglelni József Attilánál. Akad olyan is, aki komoly, tudományos előadásának vázlata végén váratlanul így fohászkodik hozzá: „Velünk mi lesz, Attila?”

Gyanakodva fogadja az olvasó a belemagyarázást; akkor is, ha egy objektívnek tekintett módszert illusztrál, s akkor is, ha az értelmező szubjektív hevülete sugallja. Idegesítik a leplezett (vagy nem is leplezett) didaktikus igénnyel készült végleges és végletes válaszok József Attila hol leegyszerűsített, hol elmitizált életműve kapcsán, örömmel nyugtázza viszont, ha az életrajzi elemek és a művek egymásra vetítésével, szembesítésével vezetik el a verstől a költő személyiségének rejtettebb tartományaiba, hogy ily módon fordított irányban tekinthesse át a mű létrejöttének folyamatát.

Beney Zsuzsa József Attila-tanulmányai kétségkívül ebbe a kategóriába tartoznak. A nehéz sorsú költő szublimációs folyamatába enged betekintést, amellyel gondolati-érzelmi világának önmagukban zavarosnak is tűnhető, kínzó, inkoherens elemeit sajátos renddé lényegíti át, sűríti össze. A skizoid gondolkodás egyik alapvető sajátja a sűrítés. De a költői gondolkodásé is. Ahogy a német Dichtung szóban is (véletlenül) összetalálkozik a sűrítés és a költészet fogalma. E következetes sűrítő folyamat egyik lényegi megnyilvánulását, a kettős értelmezések gyakori fölbukkanását leli meg Beney Zsuzsa az (eleddig oly egyértelműnek tekintett) Eszmélet-ben. Óvatosan utalva arra, hogy József Attila tudatosan hagyta meg egyes verseiben a többféle értelmezés lehetőségét. Azt hiszem, József Attila képalkotásának fontos sajátosságára tapintott ezzel rá. Amely nyilván egyik – de csupán egyik! – megnyilvánulása sűrítési technikájának. (Hogy valójában mennyire gyakori ez nála, s hogy az egyértelműséghez szokott – és szoktatott – olvasói fül számára mi minden veszhet el, arra csupán egy-két példa – jól ismert [?] verseiből: „meglepetés e költemény / csecse / becse” –, vajon csecsebecséről, avagy a költemény nem akármilyen, hanem gyermekien csecse becséről van szó, avagy szimultán mindkettőről; legpregnánsabban talán a Kiáltozás következő soraiban: „ölelj meg, ne bámulj vakon / a kifent rohamkéstől – / nincs halhatatlan oltalom”. A tagolástól függően „a kifent rohamkéstől nincs halhatatlan oltalom” az olvasat; avagy a kasztrációt szimbolizáló megvakítást idézi: „vakon a kifent rohamkéstől”, avagy megint csak egy mélyebb lelki rétegből feltört, bizonyos értelemben tagolatlan, nem kellően differenciált indulatban rejlő kétféle töltés kerül egyszerre elénk.) Ebből a vibráló ambivalenciából következik a versek többféle, egyaránt autentikus olvasatának lehetősége is. Az Eszmélet a maga részleges tagolatlanságában nemigen vezethető vissza ihletésének tényszerűen pontos forrásaihoz: sokkalta inkább a tények átlényegítése folyamatának rögzítése a vers.

Az Eszmélet forrásvidékének Beney Zsuzsa megkülönböztetett figyelmet szentel. Joggal, hiszen ekkor bukkannak föl a kései József Attila-versek világának jellemző elemei: a kozmikus űrré táguló hiány, az éntudat homályosulására utaló szürkület, a látszólag megmagyarázhatatlan bűntudat. (A bűntudat szó igencsak megtévesztő, hiszen lényege éppen a bűnösség érzésének kellőképpen nem motiválható, tudattalan jellege.) S nem utolsósorban a halott anya megidézése: ekkor formálódik a Kései sirató-ig vezető vonulat.

Nem egyszerűen az absztrakt hiány, űr jelenik meg ekkortájt. Az egykor pozitív töltésű tendenciák, motívumok tűnnek föl – negatív előjellel ellátva: a hiányt, a valamikor meglévő (s a korábbi versekben jelen lévő) dolgok hiányát összegzik. A nincs, a nem formálják ezt a negatív előjelet, s kulcsszóvá válik a hiába. A kései versek e hiánnyal dacolva teremtenek egy kozmikus „új világot”. S innen a Beney által több helyütt is igen szépen és meggyőző erővel fölemlített újraszülés-újjászülés-újjászületés (egyfajta reparációs szándéktól is hajtott) egymásba fonódása.

Ekkor születnek a Beney által kiemelt anyaversek, a kora gyerekkori megrázó élményt József Attilánál szokatlan módon kvázi elbeszélő formában megjelenítő Iszonyat (talán nem véletlenül ilyen – önmagától távolító – formában) és az éntudat homályosulását címében is kifejező Szürkület. (Ahogy – Beney több helyütt is idézi és megalapozottan emeli ki ezt a töredéket – „bűneim halállá állnak össze”, hasonlóképpen sűrűsödnek, terebélyesednek az árnyak, árnyékok szürkületté.)

Külön méltatást érdemel Beney Zsuzsa tanulmánykötetének míves kompozíciója. A középpontját képező három verselemző-műértelmező tanulmányt egy-egy, a József Attila életművének megértéséhez nélkülözhetetlen problémakört merőben új fényben megvilágító esszé övezi, fogja és tartja össze. Az anyavonzalom és a szerelmi vonzalom ambivalens képét vetíti elénk a kötet nyitó tanulmánya, míg a záró tanulmány József Attila haláláról szól.

A két anya, akit nyitó tanulmányában Beney megidéz, s egymásra vetít – nem megalapozatlanul, hiszen József Attila maga is ezt teszi kései verseiben – szülőanyja, Pőcze Borbála, „Kit megettek a fenék”, s akinek transzponált képét próbálja összeállítani „lágy őszi tájból és sok kedves nőből”, és analitikusa, Gyömről Edit, akihez káromolva eseng. Beney Zsuzsa ihletett írásának lényege az a traumatikus élményekből alakuló bonyolult ív, mely e két, egymástól oly távol álló nőt – sok más személyen keresztül – a költő tudatában összekapcsolja. S az a két érzelmi töltés, a (gyermeki) szereteté és a szerelemé, ami nem is oly biztos, hogy valóban kettő, és valóban széjjelválasztható. „A gyermek, aki csügg anyja szerelmén”: a Kései sirató sora is sugallja a kettő összetettségét. (S hátha csak a magyar nyelvi tudatban válik ily határozottan kétfelé: nemcsak a tudattalannak nyelvileg közvetlenül nem kifejezhető mélyebb tartományaiban kapcsolódik össze, de csaknem valamennyi más nyelvben is így szó, Liebe, love, ljubov, fejezi ki ezt az érzelmi tartományt.)

Gyermekké tettél: a Gyömrői Edithez írott versnek már a címe is szimptomatikus. A kései József Attila-versek egyik alapélménye a feloldásra, megoldásra váró gyermek-férfi kettősség, dichotómia. (S amely nem biztos, hogy egyedül József Attila sajátja: hátha jóval általánosabb emberi érvényű, s József Attila felfokozott érzékenységgel ezt hozza a tudat felszínére?)

A vers első változata a Szép Szóban jelent meg, nyersebb címmel: Egy pszichoanalitikus nőhöz. Közvetlenül a Freudhoz írott költemény után, melynek befejező sorai („Akit szívedbe rejtesz, / öld, vagy csókold meg azt!”) már félreérthetetlenül analitikusára vonatkoznak. Ami a Freudhoz írott versben elvont hasonlatként van jelen, a Gyömrőihez írottban konkretizálódik, személyessé válik. „De úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér” – olvassuk a Freudhoz írt versben. Itt pedig: „Etess, nézd – éhezem” „Hiányod átjár, mint huzat a házon” – elevenedik meg az anyjához, szerelmeihez kötődő s az analitikusnőnél lecsapódó hiányélmény. Ahogy az indulatáttételi szituáció rendkívül plasztikus megjelenítésére is éppen ennek a versnek a végén bukkanunk: „Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén / nagyon meg tudtam szeretni veled.”

Ez azonban – jól tudjuk – inkább vágy, mint valóság. Nem sikerült, s kibékült „a haragvó halállal”. Ahogy a kezelés sem sikerült. A kimerevített pillanatban, az analízis képlékeny jelenében „a múlt hull, mint a kő”. Nem itt a helye, hogy a kezelést méltassuk, illetve a szellemet a palackból kiszabadító bűvészinas-analitikust bíráljuk. Szembeötlő azonban, hogy Beney Zsuzsa szinte azonosulna Gyömrői Edittel, csakhogy nem a valós személlyel, hanem a József Attila által elvárttal. Ahogy az indulatáttételt is olyannak vetíti elénk, amilyennek József Attila szerette volna látni. Ez viszont Beney Zsuzsa rendkívüli empatikus készségét is bizonyítja, mely nélkül vállalt feladatát vajmi nehezen valósíthatta volna meg.

Különösen áll ez a kötet záró tanulmányára. József Attila halálával kapcsolatosan egy olyan dilemmát rögzít, mely József Attila igen sok olvasójában fölmerül, ha ennyire tisztán nem is fogalmazódik meg. „Félünk – írja Beney Zsuzsa –, mert költészetében olyan közelről érint meg bennünket a szenvedésnek halálba hajló elviselhetetlensége, hogy nem vagyunk képesek azt saját magunktól elvonatkoztatni; éppen ez a közeliség, ez a közvetlen hatás, az azonosulás kényszere az, ami verseinek egyik legfőbb jellemzője.” A félelem lehetséges eloszlatásának mikéntje eleve adott: misztikus kultuszteremtés helyett költészetének – mely, Beney Zsuzsa szavával, az érzelmek átlényegülésének folyamata – mélyebb megértésével. Ahogyan közvetlenül a költő halála után Ignotus Pál írta: „A sötétség: fényhiány, tehát nem létezik. A világossággal törődjünk, amit maga körül árasztott.”

 

Szőke György