A KÓBOR LOVAG FILOZÓFIÁJA

 

Miguel de Unamuno: A tragikus életérzés
Fordította Farkas Géza
Európa, 1989. 383 oldal, 65 Ft

 

 

Spanyolország szelleme – kivált filozófiája – úgy tűnik, hazánktól oly mérhetetlen távolságra van, mintha több földrész választaná el. A művelt közönség fülének legfeljebb Ortega y Gasset neve hangzik ismerősen, noha a két világháború között iránta megnyilvánult érdeklődés is erősen megcsappant az ötvenes évektől kezdődő marxista offenzívának köszönhetően. Olvasóköre így a többi „polgári” filozófussal együtt a szakértők szűk táborára korlátozódott.

Még inkább érvényes ez Unamunóra, aki nem is csak a margóra szorítottak sorsára jutott, de egyenesen a kulturális amnézia áldozata lett. Pedig nem mindig volt ez így, hiszen a húszas évek elején két szépirodalmi műve is napvilágot látott magyarul.

A most megjelentetett filozófiai munka azt látszik igazolni, hogy Unamuno rapszodikus feltűnései a magyar szellemi életben mindig egy-egy méltatójának és fordítójának elkötelezettségéből fakadnak; ahogy egykoron Garády Viktor, úgy most a spanyol filozófia talán egyetlen honi szaktekintélye, Csejtei Dezső, és kiváló társa, a fordító, Farkas Géza ügyszeretete folytán.

Már maga a diszkontinuitás ténye, valamint a mű eredeti megjelenése (1913) óta eltelt közel nyolc évtized arra készteti az olvasót, hogy feltegye a kérdést: milyen jelentőséggel rendelkezik számunkra ma az unamunói filozófia? A tragikus életérzés csak filozófiatörténeti érdekesség, egzotikus csemege, netán kordokumentum, avagy hatni képes, korszerű mű? Ennek eldöntéséhez előbb röviden ismertetni kell a szerző gondolatait.

Unamuno kiindulópontja, a lélek halhatatlanságának axiómája, tulajdonképpen az egyetlen tárgya filozófiai esszéjének, amiből rövid etikai, ontológiai, társadalomfilozófiai gondolatmeneteket eredeztet. A halhatatlanság tételezésének bizonyítása azonban a lélek és az ész, a hit és a tudomány érveinek kibékíthetetlensége miatt paradoxonhoz vezet. Az ebből eredő konfliktust Unamuno így jellemzi: „Tragikus sors – semmi kétség –, hogy a halhatatlanság vágyának ingatag és málló talpkövére kell alapoznunk a halhatatlanság bizonyítékát; de nagy sületlenség elítélni a sóvárgást pusztán azért, mert bizonyítottnak hisszük – bizonyítás nélkül –, hogy sehova se vezet.” (48. o.)

E paradoxon meghaladását Szent Tamás óta a teológia az ész és a hit szintetizálásában vélte megtalálni, de ez a megoldás Unamuno számára elfogadhatatlan, mert, úgymond, az egymást kizáró két elvből csak öszvér születhet, mint amilyen a hittudomány, vagyis a teológia maga. Az arisztoteliánus-skolasztikus ipsum esse éppoly élettelen, mint a filozófusok istene. Ennél sokkal hitelesebbnek és következetesebbnek tartja a tertullianusi credo quia absurdumot. Mivel az ész és a tudomány racionális logikai eljárásmódjából adódóan képtelen a halhatatlanság lényegébe hatolni, így az istenismeret egyedüli forrása a puszta szeretet, az együttérzés (sym-patheia) lehet, ami az ágostoni, Clairvaux-i Bernát-féle hagyomány újraélesztését jelenti. Ezt a tradíciót ötvözi Unamuno a spanyol misztikusoknak (elsősorban Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz nyomán) az élő és szenvedő Isten iránti paroxizmusba hajló hitével.

Unamuno vallásának másik lényeges eleme az a sajátos transzcendenciafelfogás, amelyben a lélek halál utáni állapotát nem az Istenben való gyönyörködés kontemplációjában látja, hanem az elérhetetlen Isten utáni sóvárgás csillapíthatatlanságában. Ebből fakadóan a halhatatlanság olyan vitális karaktert nyer, amely az élet és a halál közötti transzcenzust szimbolikussá teszi.

Unamuno halhatatlanságparaxodona azonban – a nagy példaképpel, Kierkegaard-ral ellentétben – vallásbölcselete kiépítése során fokozatosan elsimul, a hit misztikus megalapozásával az ész és a lélek tragikus ellentétéből a tragikus kioltódik. Az intellektus és az emóció harcának a bevezetőben történt megelőlegzése a lélek békés diadalába torkollik. A tragikusság az előbbi szintről áthelyeződik a dolor vitaere, az élet fájdalmára, ahogy az eredeti paradoxon is átcsúszik a hit és a közlés dilemmájába. A közlés ugyanis a mítoszban, mégpedig Don Quijote mítoszában ölt testet, aki hitét egy olyan álomvilágba vetíti ki, amely a józan környezet számára megbotránkozást kelt. Unamuno, amikor a hit lovagjának jelmezében a nyugati tudományvilágnak egy új középkor szellemében hadat üzen, olyan csatába indul, ahol nem találhat legyőzőre, sőt ellenfélre sem, mert két különböző harcmezőn keresik egymást.

Nem lehet Unamunóról írni anélkül, hogy néhány szóval ne érintenénk nyelvezetét. Kétségtelenül választékos, igen művelt, szellemes stílusban ír, de helyenként a mai olvasó számára szinte elviselhetetlenül modorosan és dagályosan. Tudatosan retorikus beszédmódja ha a szubjektivitás szándékának meg is felel, időnként épp a gondolatmenet céltévesztéséről árulkodik. Ahogy az érvelés halványodik, és a kinyilatkozás ereje növekszik, úgy válik a szép fennköltség maníros felkiáltásoktól, barokkos tirádáktól elnehezülő perorálássá.

A tragikus életérzés nézetem szerint ma már elvesztette filozófiai dimenzióit, de egy érdekes személyiség dokumentuma.

 

Pongrácz Tibor